A Tobin-ügy – Az európai elfogatóparancs kudarca

2009. április 24. Dr. Tarczay Áron <>

Korunk jogásza számára az egyik nagy kihívás a nemzeti és nemzetközi szabályok és érdekek közti ellentétek feloldása. Az Európai Unió joga számos példát kínál sikeres és kevésbé sikeres megoldásokra ebben a körben. Tarczay Áron ügyvéd tanulmányában egy magyar vonatkozású ügyön keresztül mutatja be egy úttörő jellegű jogintézmény, az európai elfogatóparancs alkalmazásának nehézségeit.

letöltés

A tényállás [1]

Ciaran Tobin ír állampolgár Magyarországon dolgozott pénzügyi igazgatóként. 2000. április 9. napján Leányfalu területén a sebesség rossz megválasztása és egy rosszul végrehajtott előzés következtében a járdára hajtva egy 2 és egy 5 éves gyermeket elütött, akik életüket veszítették. A Budakörnyéki Bíróság 2002. május 7-i ítéletében megállapította a bűnösségét halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétségében, és ezért három év fogházbüntetésre és három év közügyektől eltiltásra ítélte. A Pest Megyei Bíróság 2002. október 10-i végzésében azzal hagyta helyben az elsőfokú bíróság ítéletét, hogy a terhelt a büntetés egyketted része után feltételes szabadságra bocsátható. Azonban a jogerős ítélet megszületésekor a terhelt már nem tartózkodott a Magyar Köztársaság területén, mind az elsőfokú ítélet, mind a másodfokú végzés a távollétében született. Ez úgy volt lehetséges, hogy a Budakörnyéki Bíróság a vádlott kezdeményezésére, ügyészi indítványra 500.000 Ft biztosíték ellenében 2000. szeptember 19-én az útlevelét visszaadta. A terhelt családi okokra hivatkozva kapott lehetőséget biztosíték fejében az ország elhagyására: sógornője esküvőjére ment haza, és azért, hogy idősödő szülei, akik csak nehezen tudtak volna Magyarországra utazni, láthassák unokájukat. A vádlott elhagyta Magyarországot, de 2000. október 9-én védője útján jelezte, hogy visszatért. 2000. decemberében aztán – mivel itteni kiküldetése véget ért – bejelentés nélkül ismét elhagyta az országot, és többé nem tért vissza, a tárgyalásokon nem jelent meg. Tekintettel arra, hogy Magyarország és Írország között a Magyar Köztársaság Európai Unióhoz történő csatlakozása előtt nem volt kiadatási egyezmény, Magyarország a magyar hatóságok szerint 2004. október 12-én (az ír bíróság szerint 2005. áprilisában) kiadott európai elfogatóparancs alapján várta az elítélt átadását.

A biztosíték a magyar büntetőeljárásban

A biztosíték engedélyezésekor hatályos 1973. évi I. tv. (régi Be.) 393/A § (1) bekezdése értelmében ha a terhelt külföldön él, kérelmére a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság engedélyezheti biztosíték letétbe helyezését. Ebben az esetben az eljárás a terhelt távollétében lefolytatható. A (2) bekezdés pedig úgy rendelkezett, hogy a biztosíték összegét az ügyész, illetőleg a bíróság határozza meg, a terhelttel szemben előreláthatóan kiszabásra kerülő pénzbüntetés, a megállapítandó vagyoni előny és elkobzás alá eső érték megfizetésére kötelezés és a felmerülő bűnügyi költség végrehajtásához szükséges mértékben. A jogszabály nem mondta ki kifejezetten, de a (2) bekezdésből is adódóan a joggyakorlatban a biztosíték letétbe helyezésének engedélyezése akkor fordult elő, ha a várható büntetés pénzbüntetés volt, amely végrehajthatósága így biztosítva volt. Mindenképpen hibás döntésnek tekinthető, hogy ebben az esetben a Budakörnyéki Bíróság a biztosíték letétbe helyezését engedélyezte, és így lehetővé tette, hogy a vádlott a Magyar Köztársaság területét elhagyja. Meg kell jegyezni, hogy a ma hatályos szabályok szerint erre nem is lenne mód. Az 1998. évi XIX. tv. (Be.) 586. § (1) bekezdése [2] értelmében nem engedélyezhető biztosíték letétbe helyezése, ha a bűncselekmény halált okozott. További feltételként előírja a jogszabály, hogy csak nyolc évi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmény esetén van lehetőség a biztosíték letétbe helyezésének engedélyezésére.

A kerethatározatok jogi természete

Az európai elfogatóparancs intézményének rövid ismertetése előtt szólnunk kell a kerethatározati jogforrási forma lényegéről, és annak egy lényeges jellemzőjéről. Az Unió III. pillére keretében az Amszterdami Szerződés teremtette meg a kerethatározat (framework decision) elnevezésű döntési formát. A büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés érdekében a Tanács bármely tagállam vagy a Bizottság kezdeményezésére egyhangúlag eljárva kerethatározatokat fogadhat el a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek közelítése céljából. Az EU Szerződés 34. cikk 2. bekezdésének b) pontja értelmében: „a kerethatározatok az elérendő célokat illetően kötelezőek a tagállamokra, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyják. A kerethatározatoknak nincs közvetlen hatálya.”

Az EU Szerződés tehát kifejezetten kizárja a kerethatározatok közvetlen hatályát. Kérdés azonban, hogy ennek ellenére a fél a tagállami bíróságon hivatkozhat-e közvetlenül a kerethatározat rendelkezéseire, ha a kerethatározatot a tagállam – az uniós jog sérelmével – nem, vagy nem megfelelően ültette át a hazai jogba. Mire az Európai Bíróságnak ezt a kérdést meg kellett válaszolnia, egy hasonló probléma vonatkozásában már volt kialakult gyakorlata: egy régebb óta ismert jogforrás, az irányelv vonatkozásában ez a kérdés már korábban felmerült. A C-14/83. sz. Von Colson és Kamann, a C-106/89. sz. Marleasing és a C‑91/92. sz. Paola Faccini Dori ügyben úgy foglalt állást, hogy a nemzeti jog értelmezését végző nemzeti bíróságnak az értelmezést, amennyire csak lehetséges, az irányelv szövegének és céljának fényében kell megtennie annak érdekében, hogy elérje az irányelv által előírt eredményt, és így megfeleljen a Szerződés 189. cikke harmadik bekezdésének. A jogirodalom nevezte el ezt a jelenséget közvetett hatálynak nevezte el.

A kerethatározatok közvetett hatályát az Európai Bíróság a C-105/03. sz. Pupino ügyben mondta ki. Maria Pupinót az olasz büntetőeljárásban azzal gyanúsították meg, hogy gyermekkorú sértettek sérelmére „fegyelmezési eszközzel visszaélést” követett el azzal, hogy – többek között – megverte őket. Az olasz büntetőeljárás az előzetes döntéshozatalra utaló végzés szerint két szakaszra osztható: a nyomozási és a – vádemelést követő – tárgyalási szakaszra. A kontradiktórius eljárás a második szakaszban valósul meg, így a korábban gyűjtött adatok az eljárás ezen szakában válnak bizonyítékká, így a nyomozás során gyűjtött valamennyi adatot az ügyésznek a tárgyalás során elő kell adnia. Az olasz büntetőeljárási törvény azonban ismer ez alól kivételeket: így lehetőség van arra, hogy 16. életévüket be nem töltött sértettek egyes, a törvényben felsorolt nemi erkölcs elleni bűncselekmények esetén vallomásukat a nyomozási bíró előtt adják elő az eljárás első szakaszában. Ebben az esetben ennek a vallomásnak a bizonyító ereje megegyezik a tárgyaláson tett vallomások bizonyító erejével. Az olasz büntetőeljárási törvény egyszerű nyelvtani értelmezése ebből következően arra nem adott lehetőséget, hogy „fegyelmezési eszközzel visszaélés” miatt folyó eljárásban a gyermek sértetteket ne a tárgyaláson, hanem a nyomozási bíró előtt hallgassák ki. Ugyanakkor a büntetőeljárásban a sértett jogállásáról szóló, 2001. március 15-i 2001/220/IB tanácsi kerethatározat [3]. cikke szerint minden tagállam biztosítja a sértett számára az eljárás során a meghallgatás és a bizonyítékok szolgáltatásának lehetőségét, és megfelelő intézkedéseket tesz annak biztosítása érdekében, hogy hatóságai a sértetteket csak a büntetőeljárás céljainak eléréséhez szükséges mértékben hallgassák ki. A kerethatározat 2. cikke és 8. cikkének (4) bekezdése pedig arra kötelez minden tagállamot, hogy az eljárások során biztosítsák a sértettek egyéni méltóságának kellő tiszteletben tartását, hogy a különösen veszélyeztetett sértettek a különleges helyzetüknek legmegfelelőbb bánásmódban részesüljenek, és hogy azok a sértettek, különösen a legveszélyeztetettebbek, akiket meg kell védeni a nyilvános bírósági tárgyaláson való tanúskodás következményeitől, jogosultak legyenek a bíróság határozata alapján az adott állam jogrendje alapvető elveivel összeegyeztethető bármely alkalmas eszköz igénybevételével olyan feltételek mellett vallomást tenni, amelyekkel a fenti cél elérhető. A kérdést előterjesztő olasz bíróság arra várt választ, hogy a kerethatározat fenti cikkei értelmében a folyamatban lévő büntetőeljárásban lehetőség van-e a sértettek nyomozási bíró előtti kihallgatására. Az Európai Bíróság álláspontja szerint „a kerethatározat 2., 3. cikkét és 8. cikkének (4) bekezdését akként kell értelmezni, hogy a nemzeti bíróság számára biztosítani kell azt a lehetőséget, hogy kiskorú gyermekek részére - akik, az alapügyhöz hasonlóan, magukat bántalmazás sértettjének vallják - tanúvallomásuk számukra megfelelő védelmet biztosító részletes szabályok szerinti, például nyilvános tárgyaláson kívüli és azt megelőző megtételét engedélyezze. A nemzeti bíróságnak a nemzeti jog szabályainak összességét figyelembe kell vennie, és azt, amennyire csak lehetséges, e kerethatározat szövegére és céljára tekintettel kell értelmeznie.” Kiemeli azonban az Európai Bíróság a következőket is: „a nemzeti bíróság kötelezettségének, miszerint nemzeti joga irányadó szabályainak értelmezésekor a kerethatározat tartalmát kell figyelembe vennie, a jog általános elvei, így különösen a jogbiztonság elve és a visszaható hatály tilalma képezik a korlátait. Ezekkel az elvekkel ellentétes többek között, ha e kötelezettség a kerethatározat alapján, a tagállamban a végrehajtása érdekében elfogadott törvénytől függetlenül, a kerethatározat rendelkezéseit megsértő személyek büntetőjogi felelősségének kimondását vagy súlyosítását eredményezné … A nemzeti bíróság kötelezettsége, miszerint nemzeti joga irányadó szabályainak értelmezésekor a kerethatározat tartalmát kell figyelembe vennie, megszűnik, ha a nemzeti jog nem alkalmazható oly módon, hogy az a kerethatározatban rögzítettnek megfelelő eredményre vezessen. Másként fogalmazva, az uniós joggal összhangban álló értelmezés elve nem szolgálhat a nemzeti jog contra legem értelmezésének alapjául. Ez az elv azonban megköveteli, hogy a nemzeti bíróság a teljes nemzeti jogot figyelembe véve mérlegelje, alkalmazható-e úgy a nemzeti jog, hogy ne vezessen a kerethatározatban előírttal ellentétes eredményre.”

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐELJÁRÁS
TANULMÁNY
TOBIN-ÜGY