A közösségi jog létrejötte, fejlõdése, különös tekintettel az Európai Bíróság jogfejlesztõ tevékenységére

2001. november 21. Dr. Fülöp Botond
letöltés

1. Bevezetõ gondolatok: jogrendszer és bírói jogalkalmazás viszonya a történelemben

Az Európai Közösségek Bírósága szerencsés csillagzat alatt született. A második világháború a jogpozitivista szemléletmód visszaszorulását eredményezte, a jogelméletben és a bíróságok tevékenységében ismét felerõsödött a jogelvek szerepe, a jogalkalmazásban pedig erõteljesebben jelentkeztek a természetjogias - vagy a pozitivisták kissé lebecsmérlõ szóhasználatával: “metafizikus” - hatások. Egyesek odáig mentek, hogy vizsgálni kezdték a német pozitivista jogászi gondolkodás szerepét a náci Németország bíróságainak szerintük túlságosan is lojális tevékenységében: “...az az elv, hogy a törvény az törvény, semmiféle korlátot nem ismert, s ebben a német jogászságot évtizedeken keresztül majdnem korlátlanul uraló pozitivista jogi gondolkodás fejezõdött ki.” A wiesbadeni járásbíróság a háború után viszont már azon az alapon nyilvánította semmisnek a zsidók vagyonának elkobzásáról rendelkezõ törvényeket, hogy azok “a természetjoggal ellentétesek”. A háború borzalmai, a diktatúrák kegyetlenkedései és az addig elképzelhetetlennek tartott terror ismét a korábban a jog testérõl leválasztani szándékozott olyan elvek felé irányította a figyelmet, mint “igazságosság”, “emberi méltóság”, “alapvetõ emberi jogok” stb.A jogelvek szerepének felértékelõdésével együtt erõsödött a neo-konstitucionalista szemléletmód is, mely ezen elvek érvényesülésének garanciáját az alkotmányban, valamint az annak védelmére hivatott alkotmánybíráskodásban vélte megtalálni. A jogalkalmazásban ezek a változások az alapelvek védelmét is felvállaló és a bíráknak nagyobb mozgásteret engedõ alkotmányos igazságszolgáltatás kialakulását és térnyerését eredményezték, mely a pozitivista, törvényes igazságszolgáltatással szemben immár nem csupán a jogalanyok magatartásának jogszerûségérõl mondott ítéletet, hanem a jogszabályok jogszerûségérõl, illetve alkotmányosságáról is. Az igazságszolgáltatás ezen fajtájáról írta Tocqueville, hogy “az amerikai bíróságoknak az a joga, hogy kimondhassák a törvények alkotmányba ütközõ voltát, az egyik legerõsebb akadály, amelyet valaha is szembeszegeztek a politikai csoportosulások zsarnokságával.”
A történelem folyamán ingamozgásszerûen váltották egymást a pozitivizmus és az elv-, vagy ha úgy tetszik: értékközpontúság korszakai. “Praetor ius dicere potest, facere non potest” -mondták a rómaiak - majd kifejlesztették a prétori jogot.Cicero már a római jog dualista jellegét hangsúlyozta: “ ex iure civili ac praetorio”. Az õsi, merev civiljoggal szemben a jogalkalmazói jogfejlesztés révén létrejövõ prétori jog a maga rugalmas, a társadalmi változásokat is követni képes természete révén alkalmasnak bizonyult olyan új jogintézémények meghonosítására is, mint például a bona fides elvén alapuló kötelmek joga. A prétori jog a római jogrend válasza volt a jogrendszerekkel szemben támasztott azon állandó követelményre,mely a hatalomból eredõ pozitív jogrendnek a nép szokásaiból és erköcseibõl eredõ erkölcsi renddel történõ összhangba hozásának igényeként fogalmazható meg. Azóta is ez jelenti a jogalkalmazás általi jogfejlesztés egyik legfontosabb funkcióját. Világossá vált továbbá az is, hogy nem kell egy jogelvnek a pozitív jog részének lennie ahhoz, hogy a mindennapok jogviszonyaiban ténylegesen ható, nagy szerepet játsszó szabály legyen.
A középkor keresztény értékközpontúságát a felvilágosodás pozitivizmusa váltotta fel. Paradoxonnak tûnhet pozitivizmusról beszélni egy természetjogi alapról induló filozófia esetében, ám a hatalommegosztás és a népszuverenitás eszméje mégis a törvényhozás és a törvény mindenhatóságát valló teóriák kialakulásához vezetett. Montesquieu megfogalmazásában “a bíró a törvény szája”.
A felvilágosodás és a liberalizmus azonban nem csupán a középosztály, hanem sok esetben a középszer, s nem csupán a többség, hanem a tömeg uralmát hozta el, vagy vetítette elõ. Az új irányzatokat, a romantikát, s ennek politikai megfelelõjét, a konzervativimust ezért ismét az értékek, eszmények felé fordulás, valamint az erõs szkepticizmus jellemezte. “...a lovagiasság kora a múlté. Az okoskodók, ökonomisták, számítgatók kora jött el, s örökre oda Európa dicsõsége...Oda az elvek iránti fogékonyság...”-írta Edmund Burke. A szkeptikus életérzés fejezõdik ki Vörösmarty soraiban is: “És itt a törvény - véres lázadók,/Hamis bírák és zsarnokok mezébõl/Fehérre mosdott könyvnek lapjain.” Victor Hugo regényében, “A nyomorultak”- ban szembeállította az állami pozitív jogrendet a magasabb rendû örök emberi és isteni szabályokkal. Végkövetkeztetése szerint a társadalom számkivetettjei csak abban az esetben szûnnek meg majd nyomorultakként tengetni életüket a társadalom perifériáján, ha a pozitív jogi szabályokat sikerül összhangba hozni a magasabb rendû erkölcsi normákkal.Megjelent és a jogalkalmazás vonatkozásában is egyre nagyobb szerephez jutott a szociális gondolat, a társadalmi szolidaritás eszméje. 1829. szeptember 10.-én Zalaegerszegen egy fiatal, alig 26 esztendõs tiszti ügyész, bizonyos Deák Ferenc védõbeszédében például arra figyelmelmeztette a per bíráit, hogy “A törvény...nem különböztet, csak általános rendszabásokat tesz, büntetést határoz a vétkes ellen, de azon mellékes környülállásokra, azon ezer meg ezer tekintetekre, melyek a bûnöst oly igen mentik, vagy terhelik, egyesleg ki nem terjeszkedhetvén, azoknak megfontolását a bírónak bölcsességére s emberszeretõ szívére bízza. Nálunk a bíró nem vak eszköze a törvény szavainak, hanem érezve és gondolkodva ítélõ teljesítõje annak.”
A múlt század második felében azután kialakult és - különösen Németországban - szinte egyeduralkodóvá vált a pozitivista jogfilozófia. Ez a szemléletmód a bírói jogalkalmazás számára természetesen a pozitív joghoz kötöttség követelményét fogalmazta meg: “...a szövegek mondenekelõtt.” A jogalkalmazás ezen felfogását csak erõsítette a hatalommegosztás elvéhez történõ merev ragaszkodás, melynek értelmében jogot csak a jogalkotó alkothat, a bíró csak az alkalmazás lehetõségével rendelkezik az adott jogeset vonatkozásában. A merev és sokszor életidegen pozitivista szemléletmód ellenhatásaként azután kialakultak azok az elméletek, melyek a bíró mozgásterét növelve kívánták a jog társadalmi hatékonyságát növelni. Különösen “a skolasztika utolsó bástyájának megostromlása” érdekében zászlót bontott német szabadjogi mozgalom és a szabad jogtalálás ehrlichi tana fejtett ki nagy hatást a kortársak között. Ezt követõen - egészen a második világháborúig - egymás mellett éltek és egymással vitáztak ezek a teóriák, a XX.század véres diktatúrái által okozott sokkhatás azonban az elvek és értékek központi szerepét valló felfogás gyõzelmét hozta el.
Ezen vázlatos történelmi tabló felrajzolása azt a célt szolgálta, hogy általa bemutassuk: a jogalkalmazói jogfejlesztés, azaz egy jogrendszer dinamikájához történõ bírói jozzájárulás lehetõsége egy adott korban attól függ, mekkora az elvek,értékek és eszmények szerepe a jogi és általában a társadalmi közgondolkodásban, illetve más megközelítésben: milyen mértékû a törekvés a bírói jogalkalmazás pozitív joghoz kötésére. Az utóbbi esetben ugyanis a jogalkalmazás szerepe kimerül a jogrendszer statikájának biztosításában, azaz a jogszabályok szûk értelmezéssel történõ alkalmazásában. A bíró ebben az esetben a jogrend katonájának képében áll elõttünk, aki érvényt szerez a jogrendszer szabályainak, biztosítja a jogok élvezetét és garantálja a kötelezettségek teljesítését. Személyében a törvényalkotó állam jelenik meg és mond ítéletet. Ezt a képet erõsítette a hatalommegosztás teóriája is, mely a törvényalkotó hatalommal szemben feltétlen tisztelettel viselkedõ, annak primátusát feltételek nélkül elfogadó, a jogszabályokat azok alkotóinak feltételezett akarata szerint értelmezõ bírókat látott, illetve lát szívesen.
A bírói jogfejlesztés legfontosabb funkciója megtalálni a hidat az általános elvek, értékek, eszmények szférája, valamint a jog birodalma között, biztosítva ezáltal a jogrendszer öntörvényû, szerves fejlõdését és szabályainak hatékony érvényesülését. Így ha egy jogrendszerben a jogalkotás átmenetileg megnehezül, a bíróság válhat azon fórummá, ahol a jog fejlõdik, új jogelvek születnek és telnek meg tartalommal, ahol új jogi megoldások formálódhatnak. Minél inkább bonyolult és nehézkes a jogalkotás, minél több a joghézag és minél nagyobb az általános , homályos tartalmú szabályok száma az adott jogrendszerben, annál inkább szükség van a bíróságok ezen jogfejlesztõ tevékenységére. Ezek a jellemzõk pedig különösen ráillenek egy olyan születõ, formálódó jogi rezsimre, mint a közös európai jogrend.
A történelmi szituáció tehát az ötvenes években kedvezõ volt az Európai Közösségek Bírósága számára: a pozitivizmus “bilincseit” a második világháború és a kommunista veszély letörte a bíróságok kezérõl, megnõtt a demokratikus elvek, eszmények szerepe a jogalkalmazásban, a törvényes igazságszolgáltatás ideáját pedig az alkotmányos igazságszolgáltatás teóriája váltotta fel. Az európai bírák, ha amerikai társaikkal ellentétben valamely törvény alkotmányellenességét nem is állapíthatták meg, arra azonban általában lehetõséget kaptak, hogy ezt az alkotmánybíróságnál kezdeményezzék.Oldódtak tehát a hatalommegosztás “béklyói” is.A második világháborút követõen létrejövõ európai alkotmánybíróságok pedig példát mutattak arra,hogy miként lehet egy elveket és eszményeket nagy számban megfogalmazó joganyagra, az alkotmányra támaszkodva bírói eljárás keretében egy egész jogrendszer további fejlõdését alapvetõen meghatározó döntéseket hozni.
A következõ fejezetek arra keresik a választ, hogy miként használta ki ezt a kedvezõ történelmi helyzetet az Európai Bíróság a meginduló integráció által létrehozott új európai jogrend és annak anyagi joga, a közösségi jog kialakítása és fejlesztése terén.

  • kapcsolódó anyagok
EURÓPAI UNIÓ JOGA
EURÓPAI UNIÓ BÍRÓSÁGA
TANULMÁNY