A tulajdonjog garanciái európai és nemzeti szinten: kiegészítés vagy konkurencia? Avagy a tulajdon védelme az Emberi Jogok Európai Egyezményében, illetve a német jogrendszerben

2002. január 25. Dr. Hörömpöli-Tóth Levente

Konzulens: Dr. Papp Imre, Budapest, 2001.

letöltés

Bevezetés
A tulajdon a piacgazdaság egyik kardinális pillére. A tulajdonhoz való jog az állam által garantált keretek között kel életre. Abszolút jogként aposztrofálható, mivel mindenkivel szemben kizárólagos uralmat és erõs védelmet biztosít a jogosult számára a birtokláshoz, a használathoz és a rendelkezéshez fûzõdõ jog szabad gyakorolhatósága révén. A tulajdonjog jelentõsége olyan mérvû, hogy az alapvetõ emberi jogok kategóriájába tartozik, ami garanciáinak nemzetközi szintû rögzítésében is testet ölt. Az elsõ generációs emberi jogok közé történõ besorolása ugyancsak tükrözi ennek az intézménynek a társadalomfejlõdésben kiemelkedõen meghatározó voltát. E mélyen gyökerezõ polgári joghoz kapcsolódó biztosítékok azonban rendkívül hosszú ideig csak a nemzeti jogalkotás rétegében jelentek meg, nemzetközi hatósugarú védõmezõ létrehozására elõször mindössze a többi elsõ generációs joggal együtt történtek kezdeményezések a század derekán.
Az eddigi legsikeresebb, emberi jogokat megfogalmazó nemzetközi jogi jogforrásnak tagadhatatlanul az Emberi Jogok Európai Egyezménye bizonyult. A polgári gondolkodás bölcsõjének kontinensén, regionális keretek között nyílt általa alkalom arra, hogy a tulajdonjog védelme a nemzeti kereteken túl is megvalósulhasson. Az Egyezmény fõként hatékony jogérvényesítõ mechanizmusán keresztül vívta ki magának elismert helyét a nemzetközi jogvédelemben, amely a nemzetközi jogban mindig is a legkényesebb területnek számított megfelelõ kikényszerítõ apparátus híján. Ennek a mechanizmusnak a keretein belül munkálkodik az Egyezmény által életre hívott fórum, az Emberi Jogok Európai Bírósága az emberi jogok érvényesülésének kiteljesítésén közelmúltbéli szerkezeti átalakítása után is. E tevékenység tagállamokban történõ megvalósulását az garantálja, hogy az adott államok egyben Európa Tanács tagok is, amely a ma Európájának egyik meghatározó regionális szerve, és a strasbourgi határozatok figyelmen kívül hagyása végsõ esetben a kizárás kockázatát vonja maga után.
A tulajdon védelmére vonatkozó rendelkezést az 1. kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikke tartalmazza. Fontos azonban megjegyezni, hogy akkor is lehet hivatkozni az e cikkben megfogalmazott jogok sérelmére, ha a panasz tárgyát képezõ aktus az 1. cikkbe ugyan nem ütközik, sérti azonban az Egyezmény más, annak alapelveit megtestesítõ követelményeit. Így például tipikusnak mondható a diszkrimináció tilalmába ütközésre való hivatkozás.
Maga a szóban forgó kiegészítõ jegyzõkönyv szövegezése annyiban mondható jellegzetesen "egyezményesnek", hogy fogalmai - szándékosan - tág teret engednek az értelmezésnek. Nem véletlenül alakult ez így. A tulajdon, illetve a tulajdoni rend ugyanis egy-egy állam berendezkedésének alapköve, annak szabályozása pedig szuverenitásának egyik meghatározó eleme. Ahhoz, hogy a szükséges számú ratifikáció eléréséhez legyen esély, megkerülhetetlen volt egy olyan kompromisszumos szöveg elfogadása, amely a legkisebb közös nevezõként ugyan, de még mindig hathatós védelmet nyújthat. Ezért találhatóak elnagyoltnak tûnõ megfogalmazások az állami beavatkozás megengedhetõségének meghatározására, amelynek határait természetesen a strasbourgi joggyakorlat volt hivatott esetjogán keresztül kijelölni. Ugyanilyen módon nyílt lehetõség a védett javak fogalmának körülhatárolására is.
Az Egyezmény, ahogy arra a Bíróság értelmezése rávilágított, három különbözõ, de egymással összefüggõ esetkört különít el a tulajdonba való beavatkozással kapcsolatosan. A tulajdon tiszteletben tartásának elve általános érvénnyel mintegy áthatja az egész vonatkozó cikket, és a másik két szabályt vele összhangban kell interpretálni. A második szabály a javaktól való megfosztásra terjed ki, miközben azt közérdekbõl, törvényi feltételek fennállása esetén és a nemzetközi jog általános elveivel összhangban engedélyezi. A harmadik szabály pedig a tulajdon szabályozását teszi lehetõvé az államok számára szintén a köz érdekének szolgálatában, elsõsorban ha az õt megilletõ bevételek, így adók, egyéb járulékok és pénzbüntetések behajtásáról van szó.
A korlátozásokat engedõ kitételek közül fõképp a közérdek és a nemzetközi jog általános elveinek fogalma követelt meg konkrétumokat. Elõbbinél már-már merészen laza kötelékeket állapított meg a - fennállása alatt - az ügyek elfogadhatóságáról döntõ, és így egyfajta szûrõ szerepet betöltõ Emberi Jogok Európai Bizottsága: míg az Egyezmény egyéb rendelkezéseiben csak sürgetõ szociális szükséglet esetén szükségesnek számító intézkedések megengedhetõek közérdekbõl emberi jogok korlátozása céljából, a tulajdon kapcsán elegendõ, ha a strasbourgi szerv azokat tanácsosnak vagy elõnyben részesítendõnek ítéli. Ha lehet, még összetettebb feladat a nemzetközi jog általános elveinek megfelelõen körülírható tartalommal való megtöltése. Éles viták tárgya továbbra is annak eldöntése többek között, hogy egyenlõ jogvédelem illeti-e meg az Egyezmény alapján a belföldi és a külföldi állampolgárokat tulajdonuk tekintetében, illetve, hogy mindez milyen kártalanítási kötelezettségeket alapoz meg az adott államra nézve.
Az államok jól láthatóan szélesen meghúzott mérlegelési jogkörét a joggyakorlat több fajta technikával igyekezett pontosabban kijelölni. Egyre nagyobb teret nyert az ún. fair balance teszt, amely alapján eldöntendõ, hogy az adott korlátozás által érvényesíteni kívánt érdek és az egyén alapvetõ emberi jogainak védelme között igazságos egyensúly áll-e fenn. Emellett az arányosság vizsgálatára helyezõdik mind erõteljesebb hangsúly, ha azt kell megítélni, hogy egy-egy állami intézkedés mennyiben felel meg az Egyezménynek.
A dolgozat nem szorítkozik azonban pusztán az európai szinten megvalósuló tulajdonvédelmi biztosítékok áttekintésére. Részletes elemzést nyújt a kontinensen több értelemben is mintaként szolgáló német jogrendszer vonatkozó szabályozásáról is, mégpedig elsõdlegesen a német alkotmánynak és az alkotmánybíróság joggyakorlatának vizsgálata útján. Ezáltal válik lehetõvé, hogy feltérképezzük: egy adott nemzeti jogban lefektetett tulajdonvédelmi garanciák mennyiben egészítik a nemzetközi szinten biztosítottakat, illetve mennyiben konkurálnak egymással e különbözõ szinten garantált jogok.
A bonni alaptörvény, amely az európai alkotmányos garanciákat olyan elemekkel bõvítette, mint például a már fogalommá vált Rechtsstaatprinzip, nagyszerû alkalmat kínál, hogy meg lehessen vizsgálni, hogyan viszonyul egy nemzeti jog tulajdonvédelmi szabályozása egy nemzetközi jogforrásban lefektetetthez.
Alapvetõ jelentõségû, hogy az Egyezményt törvénnyel hirdették ki, jogforrási pozícióját tekintve pedig a német törvényekkel egy sorban helyezkedik el. Relatív elsõbbsége velük szemben csak azáltal valósulhat meg, hogy összeütközés esetén az Egyezmény "javára" történik az értelmezés. Megosztott a német jogirodalom annak kapcsán, hogy ezen a helyzeten változtatni kellene-e, fõként úgy, hogy az Egyezményt az alkotmány rangjára kellene emelni. Sokan ugyanis keveslik azt az alkotmánybírósági határozatot, amely kimondta, hogy az alkotmányos alapjogok tartalmának értelmezésekor segítségül hívhatók az egyezményes jogok, ami végül akár közvetetten az Egyezmény alkotmány rangjára történõ emelését is jelentheti.
A tulajdon korlátozásának megengedhetõsége az Egyezményben megfogalmazottakhoz hasonló elvek mentén kristályosodott ki; mindamellett azt a nemzeti jogfejlõdés sajátosságai, illetve fogalomvilága jellemzi. Ennek megfelelõen szûkebb közérdek fogalom érhetõ tetten a német alkotmányban, ami természetesen szûkíti az állam mozgásterét az alaptörvény keretei között. A vonatkozó definíció a "közjót" említi (Wohl der Allgemeinheit), amely érdekében a tulajdonosi jogosítványok nem korlátozhatók nagyobb mértékben, mint amire az intézkedés által teremtendõ védelem célja kiterjed. Az arányosság meghatározása is szigorúbb kritériumok alá esik a német gyakorlatban, és a kártalanítás kapcsán is sajátos mérték honosodott meg, ti. az "általános érték". Ehhez mérten kell a kártalanítás összegét meghatározni.
A munka további német vonatkozása, hogy a strasbourgi joggyakorlaton belül a német panaszosok által elõterjesztett kérelmek kerülnek elõtérbe, ami több esetben is jól mutatja, hogy az adott bizottsági vagy bírósági döntés milyen hatást gyakorolt a német alkotmánybíróság gyakorlatára, és ezzel a német jogra.

  • kapcsolódó anyagok
ALKOTMÁNYJOG
POLGÁRI JOG
ALAPJOGOK
PTK
SZAKDOLGOZAT