Ha sikeres lesz a szórakoztatóipar, a médiakiadók, az informatikai és távközlési cégek kezdeményezése, akkor e társaságok kőkemény technikai védelemmel láthatják majd el az interneten át továbbított audio- és videoanyagokat, illetve szoftvereket. Az ágazat lobbizásának köszönhetően fogadták el 1998-ban a Digital Millennium Copyright Act törvényt, amely ugyan jogosan védi a tartalom szerzőjét, viszont még azok jogait is csorbítja, akik legálisan megvásároltak egy terméket, mivel tiltja, hogy áttörjék a technikai védelmi rendszert. A kérdés csak az, hogy mit szólnak ehhez az internet szabadságának bajnokai.
Sorozatszámot a meghajtókra?
A nagy elektronikai cégek által az internetes zenei kalózkodás megakadályozására kifejlesztett Content Protection for Recordable Media (CPRM) technológia nagy felzúdulást keltett az év elején az aktivisták körében. Ha a CPRM-et installálják a személyi számítógépekre, az a felhasználókat még abban is megakadályozhatja, hogy saját fájljaikról másolatot készítsenek – vélik a “szabadságharcosok”. A technológia kifejlesztői (köztük az Intel, az IBM, a Matsushita és a Toshiba) azt állítják, a módszert nem tervezik alkalmazni az asztali számítógépekre – viszont így a PC-ken továbbra is lehetne illegális másolatot készíteni. A CPRM alkalmazásakor egy sorozatszámot “égetnek” a lemezmeghajtókba, és ennek segítségével készítenek egy kulcsot, amellyel kódolják az összes adatot, így bármilyen állomány másolása megakadályozható.
A fizikai valóságban lebonyolódó adásvételek során a termékekkel kapcsolatos jogvédelem a világ nyugati felén az áruk egységcsomagolásához kapcsolódik: például a pálinkáspalackok száma alapján számolják el a szesz származásáért járó adót, ezért adja fel a leckét a jogvédőknek a csomagolást nélkülöző elektronikus továbbítás.
E kihívásra válaszul száznál több zenei kiadó, fogyasztói elektronikai és informatikai cég még az elmúlt évben megalkotta az online módon továbbított zenei fájlokat lejátszó berendezésekkel kapcsolatos követelményeit. Ezek szerint azoknak képeseknek kell lenniük az illegálisan továbbított anyagok kiszűrésére, továbbá bizonyos előre megadott korlátozások betartatására. Így például az internetről letöltött zenéből egy felhasználó az alapdíjért csak négy másolatot készíthet, és nem továbbíthatja azt a világhálón. Ez kiegészülhet az úgynevezett szuperelosztás módszerével (a kiskereskedelem sajátos formájával), amikor is megengedett a letöltött anyag továbbítása, de csak azután, hogy az erre használt berendezés meghívott egy, a szerzői jogdíjak beszedésével foglalkozó webhelyet, amely intézkedett a továbbítás ellenértékének befizetéséről.
Címkék és jóváhagyások
A szerzői jogvédelem legbiztosabb módja az lenne, ha a jogtulajdonosok mind a hardverek, mind a szoftverek megbízhatósága fölött ellenőrzést gyakorolhatnának – véli a jogtulajdonosok cége. Ez azt jelenti, hogy a szoftverek ellenőriznék a letöltött anyagokon elhelyezett címkéket, amelyek tartalmaznák az azzal kapcsolatos jogokat (ki szabad-e nyomtatni, tovább lehet-e küldeni, és így tovább), s ennek alapján megmondanák a hardvernek, hogy mit tehet. Ez a valóságban még kivitelezhetetlen, hiszen minden felhasználó saját PC-jét használja, és nem fog meghatározott alkalmazások (például zeneletöltés) használatához külön eszközt vásárolni. Marad tehát a szoftveres megoldás, a “virtuális pálinkásüvegek” kifejlesztése a hálóra kerülő tartalmak védelmére.
E védelmekkel “csupán” az a gond, hogy viszonylag egyszerűen feltörhetők. A technológiai és médiacégekből alakult Secure Digital Music Initiative (SDMI) konzorcium egy úgynevezett digitális vízjellel szeretné megállítani a zenei állományok illegális másolását és internetes terjesztését. Az SDMI olyan biztos volt technológiájában, hogy tízezer dollárt ajánlott annak, aki feltöri az általa fejlesztett védelmet. Ki is fizette azt annak a két csoportnak, amelynek sikerült feltörni a szervezet zenei fájlok védelmére készített vízjelét. A Princeton University tudósai (akik a kódot a Xerox és a Rice University kutatóinak segítségével feltörték) szerint a technológia nem biztonságos, azt állítják, hogy egy átlagos informatika szakos hallgató a kódot két hét alatt feltöri. Az SDMI fenntartja, hogy a kísérlet sikeres volt, mivel a feltört fájlokat nem lehetett meghallgatni, a konzorcium tehát optimista, és abban bízik, hogy technológiájuk az erkölcsi gátat jelképezné a felhasználók számára.
A szoftveres jogvédelem módszerei hasonlítanak egymásra: mindegyikük üldözési mániában szenved. Az egyik megoldás például olyan, mint egy speciális konténer. Megengedi a felhasználónak, hogy megnézze, meghallgassa, amit vett – feltéve, hogy rendelkezik a konténer ablakának kinyitásához szükséges kulccsal -, de egyéb hozzáférést nem biztosít, azaz nem lehet kivenni az árut digitális dobozából.
Egy másik szoftver úgy viselkedik, mint egy cenzor. Ellenőrzi a felhasználó jogait egy központi adatbázisban, és csak akkor, illetve annyiban engedi hozzáférni a letöltött anyaghoz, amikor a központ erre engedélyt ad. Az ilyen védelem megadhatja valaminek a letöltési jogát, de másolni, nyomtatni vagy futtatni már nem engedi az anyagot. Mindemellett kétségtelen, hogy az online jogvédelem többletet is képes nyújtani a hagyományoshoz képest, például árengedményt adhat egy zenei anyagra, ha annak letöltője megvesz egy bizonyos koncertjegyet, vagy más szolgáltatást vesz igénybe.
Copyrightchip
A szoftveres megoldásokat kiegészítheti egy olyan hardverelem, amellyel mégis megvalósítható a jogvédők álma, a megbízható hardver-szoftver együttes – ez az úgynevezett copyrightchip. Az asztali gépek új generációjának eltávolíthatatlanul beépített részévé válva ez már-már százszázalékos védelmet jelentene a szerzői jogok tulajdonosainak.
A szerzői jogok védelmének ezeket a szigorú módjait többen is ellenzik. Első helyen vannak mindjárt a személyiségi jogok védői, akiket zavar, hogy a felhasználás engedélyezéséhez túl sok adatot kell begyűjteni a potenciális fogyasztókról (lásd keretes cikkünket).
A rendezett információknak ez a halmaza persze hasznos lehet a piackutatóknak, hiszen igen jó képet ad a fogyasztói szokásokról az, hogy ki milyen jogokat vásárol meg magának. Csakhogy a személyiségi jogok védői szerint sokan jobban szeretik, ha nem figyelik szokásaikat vizslató tekintetek.
Ugyancsak ellenzik a túlzott cenzúrázást a civil szabadságjogok védelmezői, akik szerint ez a fajta lehetőség végső soron a nyilvánosság, az információáramlás korlátozásához vezethet, ha – mint az elkerülhetetlen – despota vállalatvezetők és politikusok kezébe kerül.
Végül ellenzi a szerzői jogok kőkemény védelmét a jogászok egy csoportja is. Mint mondják: nem szeretnék, ha a szoftverkód venné át a jogi kódexek helyét. Ha a szerzői jogok ilyen erős védelmet kapnak, akkor lassan meg kell alkotni a felhasználói jogok rendszerét is, és törvényhozói szinten ugyancsak gondoskodni kell ezek védelméről. Azaz a szerzői jogok mellé odakerülhetnek a szerzői kötelességek is – ami tragikomikussá teheti az egész jogvitát.
Mindenesetre a helyzet fonákságára mutat, hogy az adatvédelmi és szabadságjogi csoportok tiltakozása ellenére az Egyesült Államok elfogadta a kiberbűnözés visszaszorítását célzó európai mozgalom törekvéseit. Az igazságügy-minisztérium közölte: az internetes bűncselekmények nemzetközi voltából fakadó gondokat kezelni próbáló egyezmény illeszkedik az Egyesült Államokban érvényes törvényekhez.
A megállapodás lehetővé tenné, hogy a nyomozó szervek megkerüljék azokat a jogi akadályokat, amelyek segítségével a kiberbűnözők kibújnak a felelősségre vonás alól.
Az egyezményben szó esik azokról, akik honlapokat tesznek tönkre, szerzői jogot sértenek, csalást követnek el, vagy gyermekpornót terjesztenek. Az ACLU – a Privacy International, az Internet Society és más szervezetek alkotta szövetség – felszólította az igazságügy-minisztériumot, ne írja alá a szerződést, mert az lehetővé tenné a megfigyelőrendszerek újratervezését.
Az istennő adakozik
Pamela Samuelsont, a University of California-Berkeley jogászprofesszorát a “copyright istennőjének” nevezik azok, akik az internetet a szólásszabadság bástyájának tartják, Hollywood számára viszont ő az Antikrisztus. Samuelson úgy véli, a szórakoztatóipar minden mű minden példányát a kezében akarja tartani, bárhol és bármikor játsszák le azt. Úgy látja, az erőviszony a tartalom birtokosai felé tolódik el, ezért férjével, Robert Glushkóval együtt olyan programokat támogat, amelyek fiatal jogászokat tanítanak információtechnológiára – tudósít az USA Today. Kétmillió dollárt adtak a University of California’s Boalt Law School at Berkeleyn működő Samuelson Law, Technology, and Public Policy Clinic intézménynek, és egymilliót a Berkeley School of Information Management and Systemsnek. Samuelson szerint a szórakoztatóipar megpróbálja úgy átalakítani a szerzői jogi törvényeket, hogy megvédje a filmeket és zenéket a digitális kalózkodástól, és aláássa a felhasználók jogait. Samuelson arra is figyelmeztet, hogy a szórakoztatóipar a személyes jogokat sem tartja tiszteletben.
