A Tímár-per – Egy híres ügy a magyar jogtörténetből

2015.10.16. Jogi Fórum / Sereg András

Tímár György ügyvédet 1966-ban koholt vádak alapján – „sajtó útján elkövetett izgatás kísérlete” miatt – öt év börtönre, teljes vagyonelkobzásra és foglalkozástól eltiltásra ítélték. Ügyvédi praxisát csak 1990-ben folytathatta, elkobzott vagyonának javát viszont hosszú jogi procedúra ellenére máig sem kapta vissza.

Tímár György 1937. április 26-án született Budapesten. Édesapja, Timár József világhírű élelmiszervegyész volt, az ő fejéből pattant ki többek közt a nyalóka ötlete is. Szabadalmai külföldi licencdíjaiból tekintélyes magánvagyonra tett szert, amelyet aztán az államosításkor mind elveszített: állami tulajdonba került a jelentős exportot lebonyolító Timár Cukorka- és Csokoládégyár, és megfosztották ötven budapesti bérházától is.

Apja nyomdokain haladva élelmiszervegyész akart lenni, de az orosz nyelv kivételével kitűnő minősítésű bizonyítványa ellenére, 1955-ben „osztályidegen” származása miatt nem vették fel a Budapesti Műszaki Egyetem élelmiszervegyész szakára. „Megkaptam a felvételi papírt, miszerint első lettem az évfolyamon. Majd három hét múlva küldtek egy újabb levelet, hogy sajnos tévedtek, létszám feletti vagyok” – kommentálta elutasítását. Ezután az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára jelentkezett, ahová fel is vették, 1960-ban szerzett diplomát. 1961 és 1963 között a Budapesti 2. sz. Ügyvédi Munkaközösségben volt ügyvédjelölt. 1963-ban miniszteri kitüntetéssel tette le ügyvédi és jogtanácsosi szakvizsgáját. 1963–1965 között a Budapesti 13. sz. Ügyvédi Munkaközösségben kezdte pályafutását, de sikeresen indult ügyvédi karrierjét 1965-ben egy politikai koncepciós per törte ketté.

1964 őszén az Onódy-ügy egyik vádlottjának védője lett. Október végén megkereste Onódy Lajos édesanyja, hogy a fiát letartóztatták, és kérte a segítségét. A kérés hátterében Onódy és Tímár édesapjának barátsága állt. Onódy még akkor ismerkedett meg Tímár Józseffel, amikor 1945 után az Extra Cukorka- és Csokoládégyár nagykereskedelmi üzletének vezetőjeként a fővárosi édesipari üzemeket látta el cukoralapanyaggal. Az 1949-es államosításkor a Timár-féle gyárat Onódy vállalata vette át. Mivel igyekezett megőrizni a régi szakembereket, Tímár apja a helyén maradhatott, és mint üzemvezető irányította tovább saját egykori cégét.

Tímár 1965 tavaszán titokban lefotózta az Onódy-ügy vádiratát. A képeken a vádlott ismert politikusok, többek közt Nyikita Hruscsov, Kádár János és Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter társaságában volt látható. Úgy döntött, hogy a dokumentumokat külföldre juttatja. A külföldi publikációval az volt a célja, hogy Onódyt másodfokon felmentsék, vagy legalábbis az első fokon kiszabott ítéletet enyhítsék. Az anyagot egy IBUSZ-út során vitte ki Bécsbe, és megmutatta a Párizsban élő újságírónak, Köves Tamásnak. Tímár cikket is írt „Az Onódy-ügy valódi háttere, avagy a gazdasági ügybe rejtett belső politikai harc Magyarországon” címmel. Kövestől azt remélte, hogy a nemzetközi sajtóban nyilvánosságra hozza az anyagot. Az újságíró meg is ígérte, hogy az Osztrák Kommunista Párt lapjában, a Volksstimmében közzéteszik a cikket, de ehelyett az Sebes István bécsi magyar nagykövet asztalán landolt. Később egy ismeretlen levélíró azt állította, hogy az anyagot a bécsi amerikai nagykövetség első titkári beosztású diplomatájától szerezte, aki egyébként magyar származású volt, míg indoklásul leírta, hogy szerinte „Tímár Magyarország számára káros adatokat szolgáltatott ki”. Sebes mindezt hazaküldte a feletteseinek.

1965. július 13-án tartóztatta le a rendőrség, miután megtagadott minden együttműködést. „Arra akartak kényszeríteni, hogy egy teljesen valótlan nyilatkozatot tegyek egy nemzetközi sajtótájékoztatón – magyarázta az ügyvéd. – Meg kellett volna rágalmaznom a bécsi amerikai nagykövetséget azzal, hogy bele akar avatkozni a magyar igazságszolgáltatásba. Ha valaki jogászként egy ilyen nyilatkozatba belemegy, azt rendszerint másnap elüti egy autó, hogy ne tudjon visszavonni semmit.” Amikor a Gyorskocsi utcában megkérdezte, mivel vádolják, a rendőrtiszt egy névtelen levelet gépelt le előtte, és közölte: ez alapján fogják elítélni.

A zárt tárgyaláson a bíró vehemensen igyekezett összekapcsolni a vádlottat az Onódy-üggyel. „Akár halálos ítéletet is kaphattam volna – idézte fel a történteket. – Indítványoztam a tanács elnökének elmeorvosi vizsgálatát, mert egy névtelen levél alapján pereltek.” A Fővárosi Bíróság 1965. november 18-án kémkedés bűntettének elkövetése miatt hat év és hat hónap szabadságvesztésre, öt év közügyektől való eltiltásra, továbbá két darab tízezer forint értékű gépkocsi nyereménybetétkönyvének, siófoki házas ingatlanának és a vagyonát képező Volkswagen 1500-as típusú személygépkocsijának elkobzására ítélte.

Az ítéletet megfellebbezte. A másodfokú tárgyaláson bűncselekmény hiányában felmentették ugyan a kémkedés vádja alól, de helyette „sajtó útján elkövetett izgatás kísérletében” mondták ki bűnösnek. A Legfelsőbb Bíróság – szintén zárt tárgyaláson – 1966 februárjában hozta meg a jogerős ítéletet. Igaz, a börtönbüntetést öt évre leszállították, ugyanakkor a vagyonelkobzást foglalkozástól eltiltással is megtoldották.

Kálváriája a börtönben is folytatódott. „Egyszerűen belöktek a zuglói nyilasperben elítéltek közé – emlékezett vissza. – Akkor egy Pásztor nevű büntetés-végrehajtási őrnagy csak annyit mondott, hogy itt van ez a Tímár, ilyenek miatt vagytok bezárva. Nem kell vele elszámolni! Ez volt a szocialista liberalizmussal álcázott joggal való visszaélés, a magyar börtöngulág.”

A huszonkilenc éves fiatalembert több olyan 56-os rab vette védőszárnyai alá, akit az 1963-as amnesztiakor nem engedtek ki a rács mögül. Csak három és fél év után, 1968 novemberében helyezték feltételesen szabadlábra. Az egykori ügyvédből segédmunkás, majd technikus lett, de bárhol helyezkedett el, előbb-utóbb mindenünnen kirúgták. Szabad- és ünnepnapjait a VII. kerületi rendőrség Kürt utcai helyiségében kellett töltenie, hetente kétszer pedig házkutatást tartottak nála.

A büntetett előélethez fűződő hátrányok alól 1975-ben mentesítették, ügyvédi tevékenységét mégsem tudta folytatni, mivel nem kapott feddhetetlenségi igazolást. A rendszerváltás hajnalán, 1989-ben a legfőbb ügyész Tímár javára törvényességi óvást emelt. A Legfelsőbb Bíróság 1989 decemberében felmentette az ellene annak idején emelt vád alól, és mivel bűncselekményt nem követett el, az akkori ítéletet – a bűnösség kimondása és a büntetés kiszabása miatt – törvénysértőnek minősítette. Ügyvédi praxisát is csak ekkor kapta vissza.

Felmentését követően teljes körű kártalanítást kért a bíróságtól. Keresetében a megalapozatlan elítélése miatt elszenvedett összes közvetett és közvetlen anyagi és nem anyagi, személyiségi jogaiban bekövetkezett valamennyi kárának megtérítését igényelte. Kérte abba a helyzetbe történő visszaállítását, amelyben lenne, ha a törvénysértő határozat nem született volna meg vele szemben.

1993. február 19-én a Fővárosi Bíróság a letöltött 40 hónapi szabadságvesztésre figyelemmel négymillió forint kártalanításban részesítette, míg az ezt meghaladó kérelmét egyéb törvényes útra utasította. Az ügyvéd nem nyugodott bele a döntésbe, mert 1993. június 29-én a Magyar Állammal szemben, bírósági jogkörben okozott kár megfizetésére kötelezés iránt terjesztett elő kereseti kérelmet, amiben utóbb – a bíróság felhívására – alperesként a Fővárosi Bíróságot jelölte meg. A kárigénye 46 millió forint volt. A Legfelsőbb Bíróság a kérelem elbírálására – összeférhetetlenség miatt – a Fővárosi Bíróság helyett a Pest Megyei Bíróságot jelölte ki. És bár a Pest Megyei Bíróság a kérelmet a jogalap tekintetében alaposnak találta, a közbenső ítéletet a Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság hatályon kívül helyezte és a pert megszűntette. A legmagasabb bírói fórum indokolásában rámutatott, hogy „az állam a rendszerváltás előtti törvénytelen elítélés, letartóztatás vagy fogvatartás áldozatai irányában visszamenőleges kártérítéssel nem tartozik”.

Tímár többször is indítvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz. 1995. április 5-én a testület úgy határozott, hogy a kártérítési igények elbírálását a büntető bíróságok hatáskörébe utaló eljárásjogi szabályok alkalmazása önkényes megkülönböztetésnek minősül. A konkrét ügyben pedig kimondta, hogy joga van polgári felülvizsgálati eljárást indítani a Legfelsőbb Bíróság előtt. 1996. február 12-én elutasították az alkotmánybírák az újabb alkotmányjogi panaszt. Mivel a kérelmező a beadványaiban felülvizsgálati kérelmének kívánt érvényt szerezni, az ügyet a Fővárosi Bírósághoz utalták további eljárás céljából.

Az ügyvéd nem adta fel, mert – mint fogalmazott – a lopott holmi visszajár. Ám 2001. június 5-én a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa írásbeli eljárás keretében újfent elutasította a panaszát. A bírák szerint az alsóbb bíróságok eljárása, különösen a bizonyítás módja, amelyet a kártérítésre vonatkozó büntető-eljárásjogi normák szabályoztak – összhangban állt a polgári perrendtartás rendelkezéseivel.

Miután kimerítette a hazai jogrendszer által biztosított összes jogorvoslati lehetőséget, 1997. március 30-án az ügyvéd az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult vagyoni és nem vagyoni kárainak teljes megtérítése céljából. A történet pikantériája, hogy a strasbourgi bírák hatévi töprengés után, 2003. február 25-én hozott ítéletükben elismerték, hogy az eljárás elhúzódása miatt a kérelmező nem vagyoni kárt szenvedett, ezért nyolcezer eurót ítéltek meg számára. Az igazságos elégtétellel kapcsolatos követeléseit viszont egyhangúlag elutasították.

Tímár György szerint a rendszerváltás lényege az igazságtétel lett volna, de a régi rendszer súlyos visszaéléseinek feltárása, a bűnösök felelősségre vonása és a kisemmizettek megfelelő kárpótlása elmaradt.

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐELJÁRÁS
KÁRTÉRÍTÉS