Dr. Könczei György

2015. február 16. dr. Mikola Orsolya, Budapest

A fogyatékossággal élő emberek jogai nemzetközi szinten 2006-ban az ENSZ Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló Egyezmény révén kerültek rögzítésre, melyet ma már a világ 151 országa, az elsők között Magyarország, s 2010-ben az Európai Unió is ratifikált.

Az Egyezmény átfogó emberi jogi dokumentum, mely célja többek között valamennyi emberi jog és alapvető szabadság teljes és egyenlő gyakorlásának előmozdítása, védelme és biztosítása valamennyi fogyatékossággal élő személy számára.

A hazai elfogadásnál, az ENSZ fogyatékosjogi bizottság első magyar tagjaként, a Fogyatékosságtudományi Doktori Műhely vezetőjeként kiemelt szerepet játszott a fogyatékosságtudomány területén Könczei György professzor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, akivel a Gyógypedagógiai Karon beszélgetünk.

Karácsony előtt pár nappal az Európai Unió Bírósága a Kaltoft üggyel kapcsolatban lényegében a túlsúlyt is fogyatékosságnak minősítette, amennyiben korlátozó tényezőként jelentkezik. A sokat kritizált ítélet változtatott a fogyatékosság fogalmán. Alapvetően nem tér ki az ésszerű alkalmazkodásra, inkább a fogyatékosság fogalmát tágítja.

Az Egyezmény folyamatosan változásban van, egyre kezd kitágulni a fogalma, nagyon helyes a Bíróság értelmezése, védelmi szempontból. Az egy másik kérdés, hogy ezekhez milyen financiális nehézségek járulnak, illetőleg hárulhatnak adott esetben a tagállamokra. Ugyanakkor ezt az egészet más kontextusba szükséges helyezni: a szociális modellbe. Nem egyéni problémákról van szó, röviden ennyi: a társadalom tesz fogyatékossá. A kérdés tehát az, hogy az adott szituációra miként reagál a környezet, adott esetben a túlsúlyom ellenére felvesznek-e egy állásba, vagy nem, vagy ha már az alkalmazás során növekszik-e meg a testtömeg, akkor a munkát megfelelő, ésszerű alkalmazkodással továbbra is biztosítják-e.

Külföldi tanulmányok is bizonyítják, hogy legtöbbször minimális átalakítás, alkalmazkodás szükséges ahhoz, hogy teljes értékű munkavállalót nyerjenek.

Jelenleg maga a normalitás diktál: a skála egyik végén a túlsúlyos, másik végén a kórosan sovány ember áll, mindegy megbélyegezve. Az, ami normális, az helyes, elfogadjuk, azt nem nézzük le, nem nézzük ki. A gondolkodásmód nagyon lassan változik.

Miben látja az Egyezmény ratifikálásának legfőbb hatását?

Alapvetően abban, hogy egy olyan értékrendet terjeszt el a világon és tesz alappá, normává, amiben a fogyatékossággal élő ember mindig, mint alany és sohasem, mint tárgy jelenik meg. Olyan emberképet mutat fel, amelyben ő nem képtelen, hanem képes, olyat amelyben a társadalom aktív, alakításra, hozzáadásra képes tagját mutatja meg. Azaz: a fogyatékosságtudományi (angolul Disability Studies, s mostanában egyre inkább Critical Disability Studies) szakirodalom által elemzett negatív ontológia mellé a pozitív ontológiát is odateszi. Nagyon helyesen, hiszen ez a mindennapi életben is éppen így zajlik: e két elem együtt van jelen, még akkor is, ha az utóbbi rendre háttérbe szorul. Ennyiben az Egyezmény nem csak az úgynevezett szociális modellnek, hanem a fogyatékosságtudomány hozzávetőleg negyven éves kreatív szellemi tradíciójának is folytatója és tartalmi letéteményese.

Ratifikációs szempontból Magyarország a követő stratégiát folytatta, jó pár tagállamhoz hasonlóan. Ilyenkor még nem felelünk meg az Egyezménynek, mint ahogy az később a civilek által készített árnyékjelentésből tökéletesen ki is rajzolódott, de annak céljaival, elveivel képes a tagállam azonosulni. Mások pedig, mint például a finn kormány, a megfelelő ratifikációs stratégiát követi, vagyis akkor ratifikál, amikor már csak nagyon kis hiányosságok vannak, vagy nincsenek már hiányosságok a megfelelésben. Mindkettő alapvetően jó, hiszen a céljuk azonos.

Könczei György

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

A legfontosabb azonban egy ún. nagy humán program megvalósítása lenne, ahol a szociális modellnek megfelelően a magyar társadalom megismertetése lenne pl. az intellektuális fogyatékossággal és a pszichoszociális fogyatékossággal élő emberek helyzetével, életével, képességeivel. A politika meggyőzése csak az első lépés, a társadalom jelenleg előítéletek, stigmatizáció, sztereotípiák által barázdált fogyatékos-képének teljes átalakítása volna szükséges. Ha ennek nyomán százezrek megértenék, hogy az intellektuális fogyatékossággal élő személy nem egy kis hülye, a Down-szindrómás gyermek pedig nemcsak egy kis puszilgatnivaló, jóindulatú lélek, de nem is gyilkosok, akiket a legjobb lenne elzárni. A társadalom jelenlegi gyakorlata az, hogy ezeket az embereket elzárja, mint ahogy több száz évvel ezelőtt, amikor ketrecekben mutogatták őket. Ha a közösséggel meg lehetne értetni, hogy valójában ugyanolyan emberek, mint mindenki más: vágyakkal, értékekkel, saját szexualitással, pozitív és negatív tulajdonságokkal.

E téren látom a média negatív szerepét: mert a botrányszagút kihangosítja, azaz egy pszichoszociális fogyatékossággal élő ember drámai esete Nagy Hír, míg ha ugyanez a többségi társadalom tagjával esik meg, az nem hír. Pozitíve azonban a megfelelő módon a média érdekeltté tehető abban, hogy a társadalmi integrációt, a társadalmi együttélés lehetőségeit is erős hangsúllyal prezentálja.

Mit gondol, az Amerikai Egyesült Államok sokszor hangoztatott szuverenitásának féltése, amely miatt nem ratifikálják az Egyezményt, mennyiben válhat jogossá? Hiszen az ő ADA-jük számos vonatkozásban példa volt az Egyezmény számára.

'Az Egyesült Államok szuverenitásának féltése jogossá válását' nem pontosan értem a kérdésben. Ha úgy értelmezem a kérdést, hogy elfogadott lesz-e valaha az a világon, vagy akár az Egyesült Államokon belül, hogy ennek az ENSZ tagállamnak a vezetői a szuverenitásukat féltik az egyezménytől, attól tartok, nem. Nem, mert ez a „szuverenitás-féltés” részben minden tagállamra igaz, részben túlhangsúlyozott, hiszen a nemzetközi egyezmények monitorozásának is megvan a maga pszichológiája. Nem különösebben bonyolult lélektani működések ezek, de föltétlenül létezőek és leírhatóak. Egyfelől minden kétséget kizáróan a rabló-pandúr-logika szerint működnek, ahol a jogi monitorozó testület „rajtakapni” próbálja a tagállamot a meg-nem-felelésen, az pedig különféle taktikákkal ennek elkerülésére játszik. Zérus összegű játék tipikusan. Számos esetben volt alkalmam megfigyelni ezt, még akár személyesen saját magamon is – mind rabló, mind pandúr pozíciókban, s az bizonyos, hogy olyan nem fordul elő, hogy egy tagállam képviselője ne szorongana erősen a rabló szerepében. Próbálja meg elgondolni, milyen lehet létező szuperhatalmi allűrökkel a rajtakapandó rabló szerepében „tündökölni”!

Ha úgy értelmezem a kérdést, hogy jogos-e egyáltalán a szuverenitás féltése, akkor a válaszom szintén nem, mert hiszen egészen bizonyos, hogy egy nemzetközi egyezmény nem sérti a tagállamok szuverenitását, sőt. Az való igaz, hogy az Egyesült Államoknak van egy egészen sajátos viszonya a nemzetközi egyezményekhez, és ez a viszony különösen kiélezetten mutatkozik a fogyatékossággal élő emberek jogairól szóló egyezmény esetében, ugyanis az Amerikai Egyesült Államok vezetése egyáltalán nem kultiválja, ha a nemzetközi egyezményeknek való megfelelését monitorozzák, nem szereti, hogy ha világon fölülálló szupranacionális testületek beleszólnak és megmondják, hogy ő hogyan végezze a jogalkotást és fogyatékosság politikát, és a jogalkalmazást.

Ugyanakkor azonban legalább ekkora hatása van a ratifikációra, pontosabban annak be nem következésére annak, hogy az Egyesült Államok – úgy tűnik – még mindig úgy véli, hogy a valaha volt legjobb és egyben a lehetséges legjobb, a területen született jogszabály az a fogyatékossággal élő amerikaiak 1990-es törvénye, az Americans with Disabilities Act, vagyis az ADA. Ha pedig ez így van - márpedig erős sejtésem szerint ez így van-, akkor az Egyesült Államok belátható időn belül nem fogja kívánni megerősíteni ezt a szóban forgó nemzetközi egyezményt. Nem fogja kívánni, még akkor sem, ha a fogyatékosjogi lobbi szerte az egyesült Államokban immár egy évtizede komoly erőfeszítéseket tesz ebben az irányban.

Könczei György

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Elméleti szakértőként, de a társadalmi reakciókat is látva észrevehető-e az Ön számára az ún. szociális modell érvényesülése, vagy legalább az arra való törekvés?

Rendkívül nehéz kérdést tesz föl ezzel. Ugyanis egyfelől egészen bizonyos vagyok abban, hogy miközben valóban a fogyatékos emberek megkülönböztetése ellen küzd a mozgalom, meg kell határozni azt, hogy kik a fogyatékossággal élő emberek. Ez már önmagában értékválasztás. És valóban a jogi értelmezés, ahogy a kérdésben is benn van, tág meghatározást alkalmaz. A magam ismeretei szerint úgy fogalmaznám, hogy igen, az Egyezmény következtében, az Egyezmény által, a fogyatékosság fogalma tovább tágult, a logikában ezt hozzávetőleg így fogalmazhatnánk: a fogalom extenziója megnőtt. A legegyszerűbb, erre a kitágulásra utaló jegy az az, hogy a pszichoszociális fogyatékosságokkal élő személyek bekerültek az Egyezmény hatálya alá és kivehetetlenül bent vannak végre a fogyatékosság fogalma alatt.

Úgy vélem, hogy mindenekelőtt nem a jogszabályokat kell megváltoztatni, nem új jogszabályokat kell alkotni, hanem a társadalmat kell átalakítani annak érdekében, hogy a társadalmak aktív, egyenrangú, önrendelkezéssel bíró személyekként tekintsék a bármiféle fogyatékossággal élő embereket. Azaz: a szociális modell további térnyerésének támogatását látom feladatnak.

Bizonyos vagyok abban, hogy növekszik, de igen lassan erősödik a szociális modell szerint való gondolkodás és cselekvés hatása. Ám a fogyatékosságnak számos azon modellje közül, amiket szokás megkülönböztetni, én most itt, a jelen érvelésben a szociális modell mellett csak kettő másikat hozok szóba, az egyik a morális modell, a másik a medikális modell. Az a sejtésem, hogy ez a három modell egészen bizonyosan tovább él, a mai XXI. századi társadalomban. Tehát még a morális modell hatása sem tűnt el, és nagyon sokáig nem is fog eltűnni. Az a szemlélet, hogy a fogyatékosság rossz és „aki fogyatékossággal él, az bűnös” jelen van. De ugyanerre a srófra jár a medikális modell is: „a fogyatékosság rossz, ezért ki kell javítani”. A fogyatékos embert helyre kell hozni, meg kell reparálni. Rehabilitációra, műtétekre természetesen szükség lesz és ez mindig így is marad. Ám a szociális modell alapján állva ez másodlagosnak mutatkozik, sőt eltörpül a társadalom átalakítása mellett, hiszen nem az egyénben van a fogyatékosság, hanem a társadalomban: az hozza létre, ún. fogyatékossá tevő, fogyatékosító – azaz: stigmatizáló, kirekesztő, előítéletes, lenéző, megvető stb. – hatásai által.

Az én erős hipotézisem az, hogy, ha megvizsgálnánk, hogy a mindennapi életben az utca embere vagy a mindennapi politikában a politika embere, hogy a neki dolgozó szakértők, milyen főbb értékek és logika szerint gondolkodnak a fogyatékosság jelenségéről, és a fogyatékossággal élő emberekről, akkor azt találnánk, hogy a mind a premodern, mind a modern (posztmodern) társadalmakban a medikális modell dominál. Ez a dominancia a morális, és a szociális modell jelenléte mellett valósul meg. Ha azt tekintjük, hogy milyen elvek szerint döntenek pénzekről, igazán nagy forrásokról, akkor azt fogjuk látni, hogy a legtöbb fejlett országban a legtöbb pénzt, azt az egészségbiztosítási logika szerint és döntő többségében műtétekre és támogató technológiákra – ők ezt ún. „gyógyászati” (!) segédeszközöknek nevezik – költik el. Állami hivatalok, a medikális modell szerint hozott jogszabályok által teremtett, felépített és működtetett állami hivatalok döntenek ezekről a forrásokról, s nagyon kicsiny, gyakorlatilag elenyésző mértékben kapnak ebben szerepet a fogyatékos emberek és az ő szervezeteik.

Könczei György

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

A Fogyatékosságtudományi Doktori Műhely más szervezetekkel karöltve, az idén harmadik alkalommal rendezi meg a fogyatékosságtudományi konferenciát, mely különlegességét az adja, mind az előadók, mind a hallgatóság érintett és párbeszédet folytat. Mi a céljuk ezzel?

A legfontosabb számunkra az, hogy diskurzus alakuljon ki, s a szociális modell érvényesülését elősegítsük. S bármennyire is sikerül, az már egy eredmény. Emellett járulékos, tudományos szempont, hogy verjen gyökeret ez a tudományág az országban, mert az biztos nem elég, hogy van egy-két magányos harcos. Remélem, hogy a harmadik alkalommal a célunknak megfelelően egy még interaktívabb, az eddig ismert standard, poroszos konferenciastílusokat megtörve tudunk közösen, együtt gondolkodni.

Hogyan látja, mennyire tudatosak a fogyatékossággal élő emberek a saját jogaik tekintetében?

Hogy mennyire tudatosak a fogyatékossággal élő emberek az ő maguk jogainak dolgában, erősen általános, ezért nehezen megválaszolható kérdés. Ha megpróbáljuk szűkíteni, akkor azt a feltételezést lehet megfogalmazni, hogy az establishment tagjaira, ill. a felső tízezerhez tartozó fogyatékos emberekre ez a tudatosság jellemző lehet, ám, ahogy a felső decilistől távolodunk lefelé, a mélyrétegek felé, egyre kevésbé mutatkoznak annak. Magyarországon egy falusi vagy tanyasi mozgássérült embernek esélye sincs arra, hogy a maga jogaiért síkra szálljon. Attól tartok, hogy régi kollégám, a svéd Lars Blomgren – akivel a fogyatékossággal élő emberek esélyegyenlőségét szolgáló standard szabályok megalkotásán együtt dolgoztunk, még a 90-s évek elején, Bécsben –, példája nagyon is jellemző máig is a legtöbb ENSZ-tagállamban. Ő ugyanis nem kevés iróniával, az alábbi szemléltető példát hozta. A 90-es évek elején Kínában is hatályba léptették a fogyatékos személyek jogairól, esélyegyenlőségéről szóló törvényt – s ki is nyomtatták több millió példányban – és Pekingben, a kerekesszéket használó ember, aki szeretett volna bejutni a boltba, ahol lépcső volt, így nem tudott oda bejutni, vagy akár egy kulturális rendezvényre, magánál hordta ezt a dokumentumot, elővette és azt lobogtatva hívta fel a körülötte lévő embereket, a kínai polgárokat, hogy segítsenek neki bejutni, mert neki ehhez joga van.

Az a szomorú sejtésem, hogy olyan területein a világnak, mint például India, mint az afrikai országok zöme, és az európai államok egy része is – így van ez. A különbség a Blomgren példájától legelső sorban mindössze csak az, hogy a dokumentum nincsen kinyomtatva sok millió példányban, és nincsen náluk.

Könczei György

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Azt mondják, akik a fogyatékosságtudomány területével foglalkoznak, személyes okokból teszik. Önt mégis mi késztette erre?

Kutatói pályám elején, akkori igazgatómtól, Gyenes Antaltól kaptam az első feladatot, amely a területre vitt. Tanulmány kellett írnom a csökkent munkaképességű emberek foglalkoztatási rehabilitációjáról az ipari szövetkezetekben. Akkor, ott, kezdő kutatóként csak annyit értettem ebből a mondatból, hogy: emberek. Innentől elindult egy hólabda, az akkori egész foglalkoztatási rendszert elkezdtem feldolgozni, s máig sem merült ki a téma, mindig felmerültek újabb és újabb kutatható kérdések.

De az, amiről maga a fogyatékosságtudomány is szól, azt az egy szót akkor is megértettem: emberek. S hogy ha ők emberek, akkor nem vesszük el tőlük a jogot a kizáró gondnoksággal, nem zárjuk el őket, nem zárjuk ki őket, hiszen ők emberek, éppen úgy, mint mi, ezen a glóbuszon mindnyájan.

  • kapcsolódó anyagok
EURÓPAI UNIÓ
FOGYATÉKOSÜGY