Az Internet technikai alapjai és egyes szabályozási kérdései

2002. március 8. Dr. Balogh Zsolt György
letöltés

1. § Az Internet technikai alapjai

Megszületése és legkezdetlegesebb formában való megvalósítása után három évtizeddel kevesek játékszerébõl globális méretekben ható tényezõvé vált, az információs forradalom kultikus fogalmává vált az a számítógép-hálózat, amely könyvtárakat, egyetemeket, akadémiai kutatóhelyeket, hatósági, üzleti és magánfelhasználókat kapcsol össze szerte a világon. Az Internet létrehozása körül az Amerikai Egyesült Államok Hadügyminisztériumának fejlesztési intézete, az ARPA bábáskodott az 1960-as évek végétõl kezdõdõen.

Az ARPA dolgozta ki egy viszonylag kis kiterjedésû számítógép-hálózat létrehozásának alapelveit a legalapvetõbb alkalmazásokkal együtt. Ennek a munkának az eredményeként épült ki az ARPANET, amely 1969 óta mûködik és folyamatosan bõvül mind a bekapcsolt egységek száma, mind a nyújtott szolgáltatások tekintetében. Az ARPANET-hez számos egyetem, nagyvállalat, könyvtár és kutatóintézet kapcsolta hozzá saját helyi hálózatát (LAN) elõbb csak az Egyesült Államokon belül, késõbb pedig számos más országból is. Ezek az alhálózatok együttvéve alkotják a teljes Internet hálózatot.

1.1. A TCP/IP

Az Internet hálózatban olyan eszközök mûködnek együtt, amelyek nem feltétlenül kompatibilisek egymással. Az összekapcsoláshoz azonban mindenképpen kell lennie valami közös platformnak. Ez nem más, mint a közösen használt kommunikációs protokoll, a TCP/IP. Az IP-hez tulajdonképpen egész protokoll-család kapcsolódik, amely a TCP-t is magába foglalja.

A fejlesztõk koncepciója szerint - éppen az inkompatibilis eszközök összekapcsolásának igénye miatt - az IP-nek lényegében minden fizikai platformon mûködnie kell. Olyan absztrakt protokollt kellett tehát megvalósítani, amely minden számítógépen megvalósítható, ugyanakkor semmilyen eszközhöz nem köthetõ. Az IP alapján mûködõ hálózatok a csomagkapcsolás elvén mûködnek. Mielõtt útnak indítaná, a küldõ gép az üzenetet csomagokra, un. datagrammokra osztja fel, majd ezeket a csomagokat sorszámozza s ellátja a megcélzott számítógép hálózati címével. Az ilyen hálózatokban nem kell folyamatos fizikai kapcsolatnak fennállnia az adatot küldõ és a fogadó gép között; a tényleges kapcsolat csak pillanatokra épül fel a hálózat egyes elemei között, míg az aktuális adatcsomag a szabadon álló úton áthalad.

Az IP által feltételezett adatcsomag két részbõl áll. Az elsõ rész az un. fejléc, mely a csomag célbajuttatásához szükséges adminisztratív adatokat, a küldõ és a megcélzott számítógép címét tartalmazza. A második rész az üzenet érdemi tartalmát hordozó adatrész.

Az IP-t támogató fizikai eszközöknek lényegében csak az alábbi követelményeknek kell megfelelniük:

  • meghatározott méretû adatcsomagot képes legyen átvinni;
  • képes legyen az eszköz alacsony szintû fizikai címét összekapcsolni a hozzárendelt logikai címmel.

Ezeket a követelményeket gyakorlatilag minden hozzáférhetõ hálózati berendezés - modem, Token-ring adapter, ARCNet kártya, Ethernet kártya, stb - képes teljesíteni. A megvalósíthatóság egyszerûsége természetesen igen elõnyös és vonzó, ám éppen az egyszerûségbõl fakadnak bizonyos problémák is. Az IP nem garantálja, hogy a csomagok az elküldés sorrendjében érkeznek célba, sõt azt sem, hogy egyáltalán megérkeznek. A hálózat megfelelõ mûködése érdekében természetesen folyamatosan ellenõrizni kell a csomagok pontos célbaérkezését, gondoskodni kell a csomagok helyes sorrendjének visszaállításáról, illetve hiba esetén a javításról, a csomag ismételt elküldésérõl. Ám az IP ezt nem biztosítja s így ezeknek az egyébként igen alapvetõ funkcióknak a megvalósításáról maguknak a hálózati alkalmazásoknak kellene gondoskodniuk. Minden egyes hálózati szolgáltató programban újra és újra implementálni kellene ezeket az elemeket, ami természetesen igen sok redundáns programozói erõfeszítést igényelne s emellett sokat ártana a szabványosítás érdekében tett erõfeszítéseknek is.

  • kapcsolódó anyagok
INTERNET
INTERNET-JOG
DOMAIN-NÉV
ISZT
TANULMÁNY