Dr. Vörös Imre

2016. június 8. Sereg András, Budapest

Volt alkotmánybíró, egyetemi tanszékvezető, doktori iskola vezetője, két versenytörvény előkészítője. 2016 májusától az Akadémia rendes tagja. Ma mégsem tanít egyetemen, és nem dolgozik a Jogtudományi Intézetben sem. „Nem sértődöm meg, ha a világ nem azt akarja, amit én gondolok” – állítja Vörös Imre.

Milyen élményei vannak a gyermekkorából?

Szüleim tisztviselők voltak, s bár különösebb befolyást nem gyakoroltak pályám alakulására, a felnőtt rokonaimmal folytatott beszélgetések sokat segítettek felnőtté válásom során. Gyermekkorom az ötvenes évekre esett: megrázó élményként maradt meg bennem, hogy 1953-ban, harmadik osztályos koromban amolyan pótmamaként szeretett osztályfőnököm az osztály előtt rákérdezett, hogy milyen rádiót hallgatunk otthon. Pillanatnyi gondolkozás után rémesen rossz lelkiismerettel életemben először tudatosan hazudtam: azt feleltem, hogy a Kossuthot és Petőfit, holott minden este a Szabad Európa Rádió mellett aludtam el. Pontosan tudtam, hogy ha ezt bevallom – és ez ijesztően jellemzi az akkori gyerekek lelkivilágát –, mire hazaérek, szüleimet letartóztatják. Egy világ omlott össze bennem, mert lelkileg-érzelmileg elvesztettem a tanítónőmet, aki addig biztonságot, érzelmi fogódzót, tájékozódási pontot jelentett számomra.

Miért nem lett gimnazista?

Akkori értelemben véve „rossz” családból származtam, megbélyegzett emberek voltunk, mivel nagybátyáim között magas rangú horthysta katonatisztek is voltak, köztük Vörös János vezérezredes, aki 1944 őszén vezérkari főnök volt, 1953-ban viszont börtönben ült. Szüleim 1958-ban gépipari technikumba adtak, hogy az érettségivel kenyér legyen a kezemben, hiszen – joggal – úgy gondolták, hogy származásom miatt egyetemre úgysem kerülhetek be. 1962 elején, érettségi előtt mégis felmerült, hogy talán meg lehetne próbálni, és automatikusan adódott, hogy mérnöki tanulmányokat folytassak. Bár heroikus küzdelmet folytattam a gépészettel, és jó tanuló voltam, számomra a technikum kudarcok sorozata volt. Nem volt érzékem a műszaki dolgokhoz, miközben osztálytársaim könnyen megértették az egészet: csak ránéztek egy fogaskerékre, és már mondták is, hogy mit kell csinálni. Harmadik osztályban viszont magyar irodalomból házi dolgozatként Adyról az egész dolgozatfüzetet teleírtam. Körberohantam idősebb ismerőseimet szakirodalomért, és – ma már tudom – búvárkodásom valódi kutatómunka volt. A sok örömet okozó munka eredménye – anélkül, hogy tudtam volna róla – valójában az lett, hogy megírtam életem első tanulmányát, amiért az irodalomtanár nagyon meg is dicsért. A pályaválasztás sürgető közeledtével néhány hét alatt döntöttem el, hogy nem akarok mérnök lenni. Alig múltam tizenhét éves, és szembe kellett szállnom özvegy édesanyám akaratával, de a technikum egész tanári karával is. Végül mindenki belenyugodott: jelentkeztem a jogi karra, és bár a felvételi nehéz volt – hiszen a humán tananyag, különösen a magyar irodalom és az általános műveltség szempontjából a gimnazistákhoz képest nagy hátránnyal indultam – azért sikerült.

Dr. Vörös Imre

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

A gépipari technikumok a hatvanas években magas színvonalú képzést adtak.

A technikumban szigorú rend uralkodott: csak így volt lehetséges, hogy négy év alatt a gimnáziumi és a műszaki tananyagot is elsajátítsuk. Kétszer annyit tanultunk, mint egy gimnazista; akkor még szombaton is iskolába jártunk, hétfő műhelynap volt, amikor nyolc órán át nehéz fizikai munkát végeztünk: kalapáltunk, hegesztettünk, esztergáltunk. Vagyis keddtől szombat délig tanultuk meg az általános gimnáziumi és a technikumi műszaki tananyagot, tehát iszonyúan be voltunk fogva.

A Műegyetem rakpart helyett mégis az Egyetem teret választotta.

Nem volt ilyen egyszerű. Először felmerült bennem a régészet, mert a régi korok építészete és egyáltalán a történelem nagyon érdekelt. Hathetes gyötrelmes önvizsgálat után – hiszen repültek a hetek, döntenem kellett – mégis kizártam a régészetet, mert úgy éreztem, hogy kevés a ráhatása a jelenre. Ekkor gondoltam arra, hogy diplomáciai pályára lépnék, de a család felvilágosított, hogy ehhez Moszkvában kellene tanulni, ami az én családi hátteremmel nem éppen szerencsés ötlet. Harmadik lépésben jutottam el a joghoz, amit tényleg úgy éltem meg, hogy rátaláltam arra, ami igazán „fekszik nekem”. Ettől teljesen kiborult mindenki. Anyám azt mondta, hogy „fiam, téged föl fognak akasztani, mert az egy politikai pálya”. Én azonban nem tágítottam, ragaszkodtam az elképzelésemhez. Ekkor anyám egyik barátnője küldött nekem egy 1952-ben kiadott rémséges pénzügyi jogi tankönyvet – a fia tanult belőle, és a hölgy biztosította anyámat, hogy ha ebbe beleolvasok, bizonyosan elmegy a kedvem a jogtól. Egy éjszaka alatt elolvastam a könyvet. Egyébként máig utálom a pénzügyi jogot, de akkor revelációként hatott rám az egész gondolatvilág, megerősített elhatározásomban, így reggel azzal adtam vissza anyámnak a könyvet, hogy most már biztos: jogász akarok lenni. Szegény erre föladta a küzdelmet, s csak annyit mondott, hogy csináljak, amit akarok. Bementem a jogi karra és a portástól felvételi űrlapot kértem, aki megkérdezte, hogy hol érettségizek, majd jóakaratúan át akart küldeni Budára, merthogy ott a Műegyetem. Neki is el kellett magyaráznom, hogy ide akarok jelentkezni.

Mi fogta meg a jogi egyetemen?

Hála Eörsi Gyula professzor előadásainak, a civilisztika, a polgári jog szellemisége hamar megfogott. A büntetőjog viszont nem az én világom: az állam és a bűnöző közötti jogviszony nem kötött le, szemben a polgári joggal, amelyben mellérendelt a felek viszonya, minden dinamikus, minden mozog, sosem lehet tudni, hogyan alakul a végeredmény, vagyis kitárult előttem egy hallatlanul izgalmas világ. Örültem, hogy a technikum után kiszabadultam a világba, még diákkörbe sem jártam. Aztán évfolyamtársam, Gyertyánfy Péter, aki később az Artisjus főigazgatója lett, nyilván Eörsi Gyulával, a polgári jogi diákkör vezetőjével megbeszélve, felkért arra, hogy opponáljam egy társunk diákköri dolgozatát. Ez a felkérés fordulópont volt a pályámon. A dolgozat elolvasása után rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem. Elővettem Szladits Károly magyar magánjogról szóló 1945 előtti híres köteteit. Az a könyv ma is ragyogó, csakúgy, mint az Eörsi–Világhy-féle, hatvanas évekbeli tankönyv. Amikor hallgatóim a Károli Gáspár Református Egyetemen kérdezték, milyen szakirodalmat ajánlok, mindig megemlítettem ezeket a könyveket, mint polgári jogi-magánjogi alapműveket kezdőknek. Azzal jöttek vissza, hogy ha kiveszik az Eörsi–Világhy-ból a tervgazdálkodási fejezeteket, akkor az még ma is nagyon jó tankönyv. Szerintem azóta sincs párja. Azonban a dolgozat kapcsán felmerült kérdéseimre ebben a tankönyvben – amiből akkor vizsgáztam – sem találtam választ. Ezért a „Szladits”-ban néztem utána, majd az oppozíciómban is erre hivatkoztam. Ez Eörsinek nagyon tetszett: a diákköri vitán önkritikusan elmondta, hogy a Ptk.-ból az ő hibájából maradt ki az a rész, amiért nekem a „Szladits”-hoz kellett visszanyúlnom. Ő ilyen kaliberű ember volt. Másrészt tetszett neki, hogy vettem a fáradságot, és mélyebben utána néztem a dolgozat által felvetett problémáknak. Onnantól kezdtem magam komolyan venni: rádöbbentem, hogy az ÉLET (csupa nagybetűvel) küszöbére érkeztem; hogy úgy látszik: alapvetően jól választottam pályát, a „helyemen” vagyok, jöhet a fehér ing, nyakkendő, miegymás. Az opponálás jelzés volt számomra, hogy eleget buliztam, hamarosan befejeződik az egyetem. Éreztem, hogy a civilisztika, a polgári jog az én igazi világom.

Dr. Vörös Imre

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Hogyan került a Jogtudományi Intézetbe?

Még az egyetem befejezése előtt ösztöndíjat kaptam egy külkereskedelmi vállalattól, ahol másfél évet töltöttem. Olyan – külkereskedelmi jog tárgykörébe eső – szakdolgozati téma kidolgozását kérték-javasolták, ami a vállalatnak, az akkori Chemokomplexnek is érdekes volt, és a polgári jogi tanszék is elfogadta. Az akkori kelet-európai, szovjet tömbbeli gazdasági ál-integráció: a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) egységesített adásvételi jogáról, a KGST általános szállítási feltételeiről a bírói gyakorlattal összevetve korábban senki sem írt, így a téma a szakirodalomban újdonságszámba ment. A védésen meglepetésemre Asztalos László professzor, a dolgozat bírálója közölte: beszélt Eörsi Gyula professzorral arról, hogy vigyem be hozzá a dolgozatot a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetébe, mivel egyes részeit érdemes lenne a Jogtudományi Közlönyben publikálni. Akkortájt azt sem tudtam, mi az, hogy Jogtudományi Intézet, addig még Jogtudományi Közlönyt sem láttam. Ez 1968-ban történt. A lap időközben hozzánőtt az életemhez: 1972 óta vagyok felelős szerkesztője. A szakdolgozat két fejezete megjelent a Jogtudományi Közlönyben, Eörsi professzor pedig beajánlott a kormány nemzetközi gazdasági kapcsolatok-titkárságára, ahol a KGST-ügyeket intézték. Föl is vettek volna, de én – némi hezitálás után – úgy döntöttem, hogy inkább maradnék a nyugati relációra is nyitott külkereskedelmi vállalatnál, mert nem akarok a KGST-ügyekbe bezárkózni. 1969 elején Harmathy Attila akadémikus – aki később osztályvezetőként egyengette pályámat – Eörsi professzor nevében megkérdezte, hogy érdekelne-e esetleg a Jogtudományi Intézetben a nemzetközi kereskedelmi jogi, nemzetközi magánjogi csoportban való részvétel. Bár nem tudtam, hogy alkalmas vagyok-e a tudományos munkára, boldogan mondtam igent. 1969. február 1-jén léptem be az Állam- és Jogtudományi Intézetbe, és kitűnő szellemi légkörben boldog huszonegy évet töltöttem ott. Kellemes – hamarosan barátokká váló – munkatársakkal dolgozhattam együtt, köztük Lontai Endrével, Mádl Ferenccel, Sárközy Tamással, Sólyom Lászlóval, Domé Györgynével és másokkal. De megmaradt szakmai és baráti kapcsolatom az alma materrel is, az ELTE polgári jogi tanszékén különösen Vékás Lajos akadémikussal.

Mi volt a fő kutatási területe?

Eleinte nemzetközi magánjogi témákkal foglalkoztam, majd a közszolgáltatási szerződéssel: az ezzel kapcsolatos tanulmányom bizonyos fokig a Ptk. vonatkozó paragrafusának az alapja lett. Később a külkereskedelmi vállalatok belföldi szerződéseit tanulmányoztam, majd rám bízták az 1923. évi versenyjogi törvény vizsgálatát: azt, hogy van-e bírói gyakorlata, és mi az akkori viszonyok között a gyakorlati és elméleti jelentősége. A hetvenes évek közepén átfogó kutatási megrendelés érkezett a kormánytól, hogy vizsgáljuk meg: a gazdasági reform 1968-as bevezetése óta miként is működnek az akkor hozott jogszabályok. Ez nagyon érdekes, részben jogszociológiai természetű kutatás volt, ami az első tudományos fokozat megszerzését eredményező kandidátusi disszertációm alapját is adta. A piacgazdasági jogrendszerek összehasonlító vizsgálata kiderítette, hogy Nyugat-Európában, az akkor Európai Gazdasági Közösségben, és szerte a világban a piacgazdaságok jogában már túlléptek önmagában a tisztességtelen verseny tilalmán. A modern versenyjog a kartellek, a versenykorlátozások és a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés tilalma révén a piacszabályozás, a piackonform állami beavatkozás legfontosabb jogi eszköze lett. Még intézeti kollégáim is megállítottak a folyosón 1976-ban, és kérdezték: „hallom, te kartellekkel foglalkozol, mi az a kartell?” Pedig ez a kérdés már 1945 előtt is – más kontextusban, mindenesetre ismert problémaként – egyetemi tananyag volt. Ide jutottunk a hetvenes évekre. 1979-ben a kandidátusi disszertációmban megkíséreltem egy modern versenytörvény alapjait felvázolni azzal a feltételezéssel, hogy a gazdasági reform valódi lépéseket fog tenni a tervgazdaság piacgazdasági elemekkel való bővítése irányába.

1983-ban az Igazságügyi Minisztérium felkért, hogy készítsem el az első korszerű – a tisztességtelen verseny és a versenykorlátozások tilalmát is magában foglaló – versenytörvényt. Meg is írtam miniszteri indokolással együtt, amelyet az Országgyűlés 1984. évi IV. törvényként el is fogadott. 1989-ben, amikor világossá vált a rendszerváltozás ténye, egy abszolút európai joggal konform versenytörvény kidolgozására kaptam megbízást, amit az akkori Árhivatallal közösen készítettünk el. Nagy összehasonlító jogi kutatással készítettük elő a kodifikációt: összeállítottam egy kérdőívet, és felkértünk számos kutatót, akik sok nyugat-európai országba utaztak és a kérdőívekre adott válaszok, jogszabályok, szakirodalom alapján készítettek országjelentéseket az ottani versenyjog állásáról. A sok jelentésből összefoglaló tanulmányt írtam, amelyben csoportokat, modelleket képeztem, jelezve, hogy milyen versenytörvények, és milyen elméleti és gyakorlati fejlődési tendenciák vannak az európai országokban. Ennek alapján született meg az 1990-es versenytörvény, amely egyben létre hozta a Gazdasági Versenyhivatalt is. Ez a jogszabály a gazdasági társaságokról szóló törvénnyel együtt már egyértelműen jelezte a gazdasági rendszerváltozást, a piacgazdaságra való áttérést.

Hogyan lett alkotmánybíró-jelölt? Ki kereste meg?

1989 őszén felhívott Tölgyessy Péter, aki a Jogtudományi Intézetben volt kollégám, hogy alkotmánybírót keresnek, nem tudok-e valakit? Éreztem, hogy a kérdés nekem is szól, de nagyon beteg voltam: egy agyhártya- és agyvelőgyulladásból lábadoztam, így nemmel válaszoltam. Ma alig hihető, de akkoriban szinte lasszóval kerestek alkotmánybírókat. Igazából nem tudta senki, mit is kell egy alkotmánybírónak csinálnia, mi a hatásköre, milyen nagy is a hatalma. Amikor 1990 tavaszán a demokratikusan megválasztott Országgyűlés ismét alkotmánybírókat választott, úgy gondoltam, hogy most már vállalnám. Másokkal beszélve is szóba került esetleges jelölésem, így lassan bekerültem a szakmain kívüli köztudatba is.

Dr. Vörös Imre

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Miért ambicionálta annyira az alkotmánybírósági tagságot?

A Jogtudományi Intézet nagyon jó munkahely volt, nem szólva a Miskolci Egyetem jogi karáról, ahol 1984-től tanítottam docensként, de úgy éreztem: el kell döntenem, milyen irányba menjek tovább. Azt gondoltam, van más lehetőség is az életben, minthogy még hat könyvet és még százhúsz tanulmányt megírjak. Tudományos munkásságomban eljutottam odáig, hogy szép-szép, de valami mást is szerettem volna csinálni, ami nem jelentette azt, hogy ne akartam volna továbbra is kutatni és oktatni. Az Országgyűlés is így gondolhatta: az alkotmányügyi bizottsági meghallgatásomon nem is volt vita, mindegyik párt elfogadott, szinte egyhangúan megválasztottak alkotmánybírónak.

Az Alkotmánybíróság azonnal a történések középpontjába került.

1990. július 2-án választották meg az öt új alkotmánybírót, és szeptemberben már ott volt az asztalunkon a kárpótlási ügy. Ami a sok más fontos döntéssel együtt személyemet illetően oda vezetett, hogy az Alkotmánybíróságon eltöltött kilenc év hihetetlenül kitágította a jogászi látókörömet. Amikor 1999-ben lejárt a mandátumom, úgy éreztem: alig van olyan kérdés, amihez legalább a „konyítás” szintjén ne tudnék hozzászólni. Ebben a tudós kollégáknak is jelentős szerepük volt, akiknek egy-egy ügy kapcsán előadott expozéit, feljegyzéseit mindig érdeklődéssel hallgattam és olvastam: sokat tanultam tőlük. Másfelől – eltérően az intézeti, sok tekintetben egyszemélyes „magántudósi” léttől – megtanultam csapatban dolgozni. Ez persze mindnyájunknak hasznos volt, hiszen az „alapító” alkotmánybíró-kollégák többsége korábban egyetemi oktatóként, kutatóként dolgozott.

Sok határozathoz fűzött különvéleményt. Akkoriban a különvélemények mintha egy kicsit misztifikálva lettek volna.

Teljesen egyetértek. A különvélemény a magyar jogban teljesen új intézmény volt. Az alkotmánybíróságról szóló törvény is mindössze egyetlen mondattal intézte el a kérdést: azzal, hogy az alkotmánybíró a különvéleményét a határozathoz csatolhatja. Nem tudta senki, hogy ez a világon egyébként igen elterjedt, ismert, bevett jogintézmény mit is jelent, mint ahogy azt sem, hogy tulajdonképpen mi is a dolga az Alkotmánybíróságnak. A különvéleményeim akkoriban tényleg egy kicsit szenzációszámba mentek. Ehhez jött egy másik szempont is: ne feledjük, hogy 1990 előtt negyven évig minden ügyben „egyhangúság”, mindig mindenben teljes „egyetértés” uralkodott, más vélemény kizárt volt, így a társadalom, a közvélemény szokatlan dologként élte meg az álláspontok különbözőségének nyilvános megjelenítését.

Miben látja a különvélemények jelentőségét?

A bírósági különvélemény az amerikai és az angolszász joggyakorlatban is bevett intézmény, amely a jogfejlesztés fontos eszköze. Telnek-múlnak az évek és egyszer, egy másik ügyben a különvéleményből többségi vélemény lesz. Néhány éve született egy magyar, sőt az egyik berlini egyetemen egy német PhD-értekezés, amelyek különvéleményeimmel is foglalkoztak. Utóbbi külön fejezetben elemezte és bírálta a többségivel összevetve álláspontomat, előbbiben pedig a szerző a kétharmados törvényekkel foglalkozva végigvette: hogyan vált egy 1994-es különvéleményem néhány megállapítása 1999-ben egy másik ügyben többségi állásponttá, és így határozattá. Ebben nincs politikai szenzáció, úgyhogy nem is írta meg a sajtó, ellenben tudományos szempontból, az alkotmányjogi jogfejlesztés módszertana szempontjából figyelemre méltó: hogyan alakultak át egy kisebbségi álláspont jogi érvei többségivé?

Van-e élet az Alkotmánybíróságon kívül?

Abszolúte van. Személy szerint én nem ambicionáltam az újraválasztásomat, semmiképpen sem akartam újabb kilenc évet az Alkotmánybíróságon tölteni, hanem szerettem volna ismét nyugodtan oktatni, és tudományos munkát folytatni. Arra gondoltam, hogy hasznosítani kellene a tudományban és az oktatásban azt, ami tapasztalat, tanulság kilenc év alatt összegyűlt. Győrben lettem az új jogi karon egyetemi tanár, onnan 2003-ban Lőrincz Lajos akadémikus, dékán áthívott a Károli Gáspár Református Egyetemre, ahol 2010-ig tanítottam. Lamm Vanda igazgató asszony, akadémikus visszahívott a Jogtudományi Intézetbe is, ahol igazgatóhelyettes voltam, és megtisztelő módon kedves professzorom, Eörsi Gyula egykori szobájában dolgozhattam. Választottbíró lettem a kereskedelmi kamara mellett szervezett állandó választottbíróságon, valamint a tőzsdei állandó választottbíróságon. Ez a munka sok gyakorlati tapasztalattal gazdagít: még bíráskodom is, és közben a gyakorlatban dolgozó kedves választottbíró-kollégáimtól sokat tanulok.

2010-ben az MTA levelező tagjának, 2016-ben pedig rendes tagjának választották. Ha jól számolom, jelenleg tizenegy jogász tagja van az Akadémiának. Ehhez képest nem tanít egyetemen, és a Jogtudományi Intézetben sem dolgozik. Ilyen gazdagok vagyunk?

Egy kedves ügyvéd ismerősöm pontosan ugyanezt a kérdést tette fel. Valóban nem tanítok ma sehol. Pontosabban: a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen vagyok záróvizsga bizottsági tag, ami azért nem szoros értelemben vett oktatói munka. 2010-ben el kellett jönnöm a Károliról, ahol egy nagy őrségváltás ment végbe. 2014-ben nyugdíjba mentem a Jogtudományi Intézetből is. Azt a rengeteg munkát, amit addig az intézet mellett végeztem, most békében és nyugalomban folytatom. Szabadúszó vagyok. Ugyanakkor nagyon jól esett, hogy az intézet 45 évi munka után, a 70. születésnapom alkalmából egy szép ünnepi kötettel búcsúztatott, amelybe a szakma színe-java, összesen negyvennyolc kolléga írt.

Dr. Vörös Imre

Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum

Változott-e az idők folyamán a jogi felfogása?

Igen. Némi túlzással azt mondhatom, hogy – nolens volens – szinte az egész jogrendszer a fejemben van: még ha nem is vallom magam például büntetőjogásznak. Az Alkotmánybíróság teljes üléseinek napirendjéből kiderül, hogy az adójogtól a családjogig, a büntetőjogtól a nemzetközi jogig szinte minden jogterület terítékre kerül, mindenhez kell egy kicsit, legalább az alapkérdéseket illetően érteni. Az alkotmánybíráskodás óta egészen másképpen művelem a jogot, egészen másképpen tanítottam a hallgatókat az egyetemen, mert mindig azzal kezdtem, hogy az adott jogági kérdésnek mi az alkotmányos alapja. Ez korábban nem így volt. Úgy is fogalmazhatok, hogy olyan vagyok, mint a viccbeli Móricka, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe: nekem először az alkotmány jut az eszembe.

Beszélgetésünk elején szóba került, hogy mindig is foglalkoztatta az archeológia, a régi korok építészete. Mi ragadja meg a művészetben?

Művészeti vonatkozásban a konstruktivista művészet megértése egyik legnagyobb élményem: ezekbe a kockákba, háromszögekbe, nonfiguratív festményekbe, reliefekbe azt lát és ért bele az ember, amit a személyisége kíván. Nem azt kell keresni, hogy mit ábrázol a mű, hanem azon gondolkodni, hogy nekem mi jut eszembe róla. Azt hiszem, hogy manapság ez a műélvezet. Ezért is kerültek tankönyveim borítójára Matzon Ákos Munkácsy Mihály-díjas festőművész-barátom alkotásai.

Milyen erkölcsi zsinórmérték vezeti? Mi az ars poeticája?

Az alkotmánybíráskodás során megtanultam, hogyan kezeljem a hihetetlenül sok felém irányuló, gyakran egymást kizáró különféle elvárást. Megértettem, hogy az embernek mindenekelőtt önmagával kell azonosulnia. Egy embernek kell megfelelnem: önmagamnak. Ha ugyanis mindig mások elvárásainak igyekszem megfelelni, nem marad belőlem semmi, ami még én vagyok. Tudományos munkám során kezdetben azt hittem: az a dolgom, hogy a világot megváltoztassam. Az Alkotmánybíróságon megértettem, nekem a munkásságommal kell felkínálnom a világnak: változzon meg az én felfogásom, javaslatom szerint, ha akar. Ha nem, akkor nem erőltetem, és főleg nem sértődöm meg, ha a világ nem azt akarja, amit én gondolok.


Vörös Imre (1944) az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán szerzett diplomát 1968-ban. A Chemokomplex külkereskedelmi vállalatnál jogi előadó. 1969-ben az MTA Jogtudományi Intézetében a nemzetközi magánjogi csoport munkatársa, majd tudományos főmunkatársa. 1979-ben az állam- és jogtudományok kandidátusa, 1989-ben akadémiai doktor. 1972-től a Jogtudományi Közlöny című folyóirat szerkesztője. 1990-től 1999-ig alkotmánybíró. 1999–2011 között az MTA Jogtudományi Intézetének tudományos tanácsadója, kutatóprofesszora, 2002 és 2012 között az intézet igazgatóhelyettese. Oktatói pályafutását a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán kezdte, ahol 1983–1994 között docens, majd egyetemi tanár, 1994-től 1998-ig az Európai Jogi és Nemzetközi Magánjogi Tanszék vezetője. 1998–2002 között az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Győri Tagozatán az Európai Jogi, Nemzetközi Magán- és Kereskedelmi Jogi Tanszéken egyetemi tanár, 2000-től tanszékvezető. 2003–2012 között a Károli Gáspár Református Egyetemen tanszékvezető, 2008-tól a doktori iskola vezetője. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő választottbíróság bírája, a bíróság elnökségi tagja. 2004 óta a Pénz- és Tőkepiaci Állandó Választottbíróság elnökségi tagja. Az MTA Állam- és Jogtudományi Bizottságának tagja, 2010-től az MTA levelező, 2016. május 3-a óta rendes tagja. Az Osztrák Köztársaság Nagy Ezüst Érdemrendje (1994), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (1999) és az Akadémiai Díj (2007) kitüntetettje. Kutatási területe a versenyjog, a nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga, az európai jog és az alkotmányjog.

  • kapcsolódó anyagok
ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG
VERSENYJOG