Dr. Erdei Árpád

2017. május 26. Sereg András, Budapest

A volt alkotmánybíró megkönnyebbülést érez, hogy az új büntetőeljárási kódex egyes megoldásai már nem az ő közreműködésével készültek, de azért bosszankodik is, hogy amit kodifikációs bizottsági elnökként elkezdett, nem tudta befejezni. - Életútinterjú Erdei Árpád professor emeritusszal.

Erdei Árpád fehér gallérja alatt megkötetlen csokornyakkendő lóg. A jogászprofesszor laza eleganciával hordja a nyakravalót, mintha csak arra készülne, hogy a következő pillanatban szakavatott mozdulatokkal megkösse azt. Száznál több darabból álló kollekciója van, és egy időszakban tíz-tizenötöt szokott hordani. Ha valamelyiket megunja, újat választ. Mostanában – teszi hozzá – nem gyakran hordja, mert megritkult a hivatalos események száma.

Meséljen a gyermekkoráról?

Zsenge ifjúságomat egy Békés melletti tanyán töltöttem. Apám parasztember volt, aki héthektárnyi földön gazdálkodott. Azt mondta: nem a hagyományos parasztizálás az egyetlen lehetséges út, mert a szántóföldi termelés rendben van, de az nem ad lehetőséget a gyarapodásra. Egy barátja, aki a Kertészeti Főiskolán volt főiskolai tanár, azt tanácsolta neki, neveljen faiskolában gyümölcsfákat. Ő azonban nem értett ehhez, ezért beiratkozott a főiskolára gyakorlati képzésre. Kitűnő kertészeti szakember lett. Nagyapám csizmában járt, nyáron papucsban, soha életében nyakkendőt nem kötött, reggel, amikor felöltözött, rögtön a fejébe tette a kalapját, amit csak akkor vett le, ha valamilyen fedett helyiségbe lépett be. Nem volt különösebben vallásos, azt hiszem, csak az átlagnak megfelelő kálvinista magatartást tanúsította. Végtelenségig becsületes volt. Egyszer együtt mentünk az utcán, és kilógott egy szilvafa ága az utcára, én lekaptam egy szilvát, öregapám kis híján bekapott. Azt mondta: hogy merem elvenni azt, ami a másé.

Mivel töltötte az idejét a tanyán?

Amint megtanultam járni, minden időmet télen-nyáron kint töltöttem a szabadban. Télen rám adták a gumicsizmát, nyáron pedig, mint a többiek, mezítláb. Testvéreim nem a játszótárs, hanem a gyerekpásztor szerepét játszották, hiszen a bátyám hét évvel, a nővérem tizenkettővel volt idősebb nálam. Anyám irányította a tanyai életet, kivéve azt, milyen legyen a termelés. Gyermekkorom mély nyomokat hagyott bennem, bár soha nem óhajtottam földdel foglalkozni, az állatok, a mezőgazdasági munka szeretete megmaradt. A háború vége felé beköltöztünk a városba, Békésre, ami nem város volt, hanem nagyközség. Nem tudom, mi volt apám elgondolása, csak azt láttam, hogy naponta kerékpárral továbbra is kijárogat a tanyára és végzi a dolgát.

Milyen emlékek maradtak meg a háborúról?

Láttam a repülőgépeket, amelyek Békéscsabát bombázták. Légiriadókor lementünk a pincébe. Igazából nem volt komoly lövöldözés, a németek hamar elmentek, nem is emlékszem rájuk, velük nem is volt közvetlen érintkezésünk. Az oroszok 1944. október 6-án vonultak be, ezt onnan tudom, mert akkor van apám születésnapja. A házunkat kinézte magának egy szovjet tiszt, minket betelepítettek egy szobába, míg a másik három szobát az oroszok lakták. Amikor elmentek, megnézhettük, mi maradt utánuk. Szinte semmi. A bútorokkal sem voltak kíméletesek. Mi a szerencsések közé tartoztunk, mivel a házunkat, amely az orosz katonák szemében akkor parancsnoki épületnek számított, elkerülték a rablójáratok.

Dr. Erdei Árpád

Fotó: Demecs Zsolt

Mikor kezdett iskolába járni?

1945 szeptemberében kerültem a békési református iskolába, amit később államosítottak, de a tanítók ugyanazok maradtak.

Hogyan kerültek el Békésről?

Apám a nagy magtárkisöprések időszakában egyre közelebb került ahhoz, hogy kulák legyen. Elutazott érdi rokonaihoz, akik segítettek neki lakást találni. Egy szép napon a lakás nagyságához való bútort a vasútnál dolgozó barátja segítségével betett egy fél vagonba, és egy szó nélkül eljöttek anyámmal együtt. Majd apám az akkori szokásoknak megfelelően önként felajánlotta a közösnek a földjét és a tanyáját. Szakmája nem volt, elhelyezkedni nem tudott. Első időben alkalmi, napszámos munkákat vállalt. Anyám elment varrónőnek egy ktsz-hez, ahol kötényeket és fehérneműket varrtak.

A hatodik osztályt még befejeztem Békésen, mert a nővérem férjhez ment, és ott maradhattam velük. Az iskolaév végén a szüleimhez költöztem, és akkor Érden kezdtem meg a hetedik osztályt. Otthon faltam a könyveket, minden érdekelt. Történelmi regényt éppen úgy olvastam, mint útleírásokat, kalandos történeteket. Minden megragadt a fejemben. Akkoriban úgy fogott az agyam, hogy azt mondtam, olyan, mint a légypapír. Az általános iskola befejezése után reáltagozatra jelentkeztem a budafoki gimnáziumba, mert azt gondoltam, ha már tanulnom kell, amit én egyáltalán nem akartam, akkor majd valamiféle mérnöki pályára kerülök.

Milyen társaság jött össze a budafoki gimnáziumban?

Huszonnégyen voltunk ebben az osztályban, és elég tehetséges csapatot válogattak össze, mert 1957-ben a huszonnégyből tizenhetet felvettek egyetemre. Általában közepes rendű tanuló voltam. Gimnáziumi éveim alatt már sportoltam. Nyaranta azonban nem tudtam edzésre járni, mert dolgoztam. Az uszoda világát szerettem, mindent elvégeztem, amit az edző mondott, és az sem igazán érdekelt, hogy harmad- vagy másodosztályú versenyző vagyok. Amikor egyszer első osztályú szinten belül úsztam, akkor nagyon népszerű lettem az uszodában, de ez a szintteljesítés csak egyszer vagy kétszer sikerült.

1956 az utolsó év volt a gimnáziumban, amikor már gondolkodni kellett a továbbiakon. Otthon folyt a küzdelem, apám váltig mondta, hogy tovább kell tanulni, anyám pedig kontrázott neki. A dolognak az lett a vége, hogy kijelentettem, nem fogok tanulni, mert nem akarok magyar vagy történelem szakos tanár lenni. A matematika készségem hiánya miatt pedig nem mehetek műszaki pályára. Apám azt mondta, erről majd még beszélünk, és ezzel egy időre el is intéztük a kérdést.

Hogyan fogadta a családja az ’56-os forradalmat? Mit érzékelt a történésekből az édesapja és mit Ön, a nagykorúság küszöbére érkezett kamasz?

Apám nem különösebben politizált, de azt korántsem állítanám, hogy a népi demokratikus rendszer elkötelezett híve lett volna. Jóval később mondta el nekem, hogy ő nem akart állandóan szitkozódni, mert elvesztette a tanyáját és a földjét, és olyasmire kényszerült, amit igazából sohasem szeretett volna: gyárba menni alkalmazottnak. Persze ahhoz képest, hogyan járt a testvére, a nagybátyám, aki ott maradt Békésen a tsz-ben, mennyit dolgozott és milyen kevésre jutott rengeteg munkával, apám azért jobban érezhette magát, hiszen neki mégiscsak volt állása, és ha szerényen is, de el tudta tartani a családját.

Az 1956-os események mindenkit felbolydítottak. Éppen úszóedzésen voltam, és ott mondták, hogy az egyetemisták tüntetni mennek a Bem-szoborhoz. Nem is tudtam hazamenni az uszodából, mert akkor már lezárták a Duna-parton közlekedő 9-es villamos útját. Bánatomban elmentem a Sportkórházba, mert éppen valami sportsérüléssel bajlódtam, azt kezeltettem, aztán kimentem az állomásra és hazamentem vonattal. Otthon hallgattuk a rádiót, de igazából nem tudtuk pontosan, hogy mi történik. Másnap annak rendje-módja szerint elmentem a gimnáziumba, ahol gyakorlatilag az egész osztály összejött. A kapuban azzal fogadtak bennünket, hogy mindenki szépen menjen haza. Nem voltunk szófogadó diákok, hiszen inkább bevillamosoztunk a városba körülnézni. Eljutottunk a Köztársaság térre is, ahol már nagy tömeg jött össze. Aztán kimentem a vasútállomásra, mert akkor még jártak a vonatok, és hazamentem. Megszűnt az iskola, otthon voltunk.

Apám időnként motorbiciklire ült, és ilyenkor bejöttem vele Érdről Budapestre, hogy megnézzük, mi történik. Már rendeződni látszódtak a dolgok, amikor eljött november 4-e, és megkezdődtek a disszidálások. Egy cimborám szólt, hogy menjünk ki Ausztráliába a nagybácsikájához. Azokban a napokban simán át lehetett menni a határon. Meg is beszéltük, hogy megyünk. Anyám sírt, apám káromkodott, de azt mondták, nem akadályoznak meg. Úgy volt, hogy másnap reggel ötkor indulunk, de esett az eső. Átmentem a cimborámhoz, hogy esik az eső, maradjunk itthon. Ha nem esett volna, lehet, hogy disszidáltam volna.

Testközelből megtapasztalhattam, hogyan bánt a rendszer a forradalom résztvevőivel. Egyik osztálytársamért rendszeresen megjelent a karhatalom, elvitték az iskolából, aztán amikor visszajött, nem volt kedve velünk beszélni. Nyilvánvaló volt, hogy némi fizikai kezelésben részesült. Azért zaklatták, mert beállt Budafokon nemzetőrnek. Nem csinált mást, mint a szétzavart rendőrség helyett járőrözött. Végül nem indítottak ellene büntetőeljárást.

Miért a jogi egyetemet választotta?

Apám hozta szóba, hogy tanulnom kell. Egyszer megkérdezte tőlem: emlékszem-e az ő Bandi barátjára? Mondtam, hogy persze. És arra is – folytatta –, hogy micsoda nagy marha volt, már az elemi iskolában bukdácsolt, aztán leérettségizett, és jogász lett belőle. Engedelmes fiú voltam, beadtam a jelentkezésemet a jogi karra. Közben egy haverom kitalálta, hogy a színművészeti főiskolára akar menni, és mert nem szeretne egyedül felvételizni, menjek oda. A dolog nem érdekelt, de azért elmentem vele oda is felvételizni. Legnagyobb bámulatomra, szépen haladtam előre a rostán, és a végén még fel is vettek volna, ha nem érkezik meg közben az értesítés a jogi egyetemről. Gondoltam, nem leszek középszerű színművész, inkább elmegyek jogásznak.

Mi történt a sikeres felvételi után?

Simán felvettek a jogi karra, ahol hamarosan rájöttem arra, ha már ott vagyok, érdemes tanulni. Az első év borzasztó nehéz volt, csak nehézségek árán szoktam hozzá az egyetemi tanulási módszerhez, nem is voltak eleinte jók az eredményeim. Később jó rendű lettem, mert akkoriban a szemináriumi munkát is osztályozták, és mivel ott sokat jártattam a számat, jó jegyeket kaptam. Második évben kezdtünk büntetőjogot tanulni, ami kezdettől fogva érdekelt. Aztán amikor a tsz-joghoz érkeztünk, az iránt – apám termelőszövetkezettel kapcsolatos kalandja miatt is – még jobban érdeklődtem. Negyedéves koromban a mezőgazdasági termelőszövetkezeti tanszéktől ajánlatot is kaptam, hogy menjek hozzájuk demonstrátornak, később esetleg oktatónak.

Milyen termelőszövetkezeti kalandjai voltak az édesapjának?

1956 decemberében megszűnt apám munkahelye. Állás után nézett, és egy környékbeli mezőgazdasági termelőszövetkezet tüstént felvette tagnak, anélkül, hogy földet adott volna be. Apámról kiderült, hogy írástudó ember, így pillanatok alatt tsz-elnököt csináltak belőle. A főkönyvelő és a főagronómus leginkább avval volt elfoglalva, hogyan fosztogassa a szövetkezetet. Két-három hónap eltelte után a főkönyvelő és a főagronómus összehívatta a közgyűlést, és apámat kirúgták, mert nem volt hajlandó mindent aláírni. Jól tette, mert amikor megindult a büntetőeljárás, az adós papírokon nem szerepelt az aláírása.

Kikre emlékszik szívesen hallgatókorából?

Első évben Marton Gézára a tudása, Brósz Róbertre a nagyszerű római jogi előadásai miatt néztem fel. Nagy Tibor kitűnően beszélt az adójogról, Kádár Miklós büntetőjogásznak pedig jó humora volt, sokat derültünk körmönfont mondatain. A büntetőjogi tanszéken Békés Imrét becsültem a legjobban. Király Tibor viszont a hallgatók réme volt, hihetetlenül szigorúan vizsgáztatott.

Hogyan került kapcsolatba a büntetőjogi tudományokkal?

Egyik legjobb barátom, Pusztai László, aki az Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet igazgatója lett, azt mondta nekem: hirdetik a tanszéken a kriminalisztikát, menjünk oda. Elmentünk, jelentkeztünk. Viski László vezette a gyakorlatokat. Hihetetlenül tehetséges, sziporkázóan szellemes büntetőjogász volt. Erősen nem szerette az ostoba embereket. A szakmai munkásságáról mindenképpen el kell mondanom, hogy az ötvenes évek végétől kezdte modernizálni a kriminalisztikát, később közlekedési kriminológiával foglalkozott. Ahogy mondani szokták, amihez hozzányúlt, arannyá változott. Negyedéves hallgatóként már órákat tartottam a hallgatótársaimnak.

A diplomaszerzés után az Országos Kriminalisztikai Intézet munkatársa lett.

Egyetemista koromban pályázat keretében a Pest megyei Szobra jelentkeztem mezőgazdasági előadónak. Hamar rájöttem azonban arra, hogy az nem nekem való foglalatoskodás. Egyszer összefutottam Viskivel, aki Pusztai Lászlóval együtt az Országos Kriminalisztikai Intézetbe hívott. Az igazgató Gödöny József volt, aki az OKRI megalakulásától, azaz 1960-tól egészen nyugállományba vonulásáig, több mint három évtizedig vezette az intézetet. Nyolc éven át krimináltechnikával foglalkoztam. Akkoriban érdekelt a fotózás, és elég jó amatőrfotós voltam. Az intézeti munka során beleszerettem a szakértői bizonyításba. Sokat köszönhettem azoknak az éveknek, hiszen gyakorlatra küldtek a rendőrségre és az ügyészségre, ahol a nyomozási, illetve a nyomozás-felügyeleti osztályon elleshettem a precíz jogászi munkát. Amikor az OKRI-n kiadták a parancsot, hogy mindenkinek meg kell tanulnia legalább egy idegen nyelvet, három évig angolul tanultam. A nyelvtudásomnak a későbbiekben is nagy hasznát vettem, hiszen amikor visszakerültem az egyetemre, az ott kapott fizetésből nemigen lehetett megélni, ezért 1977-től tizenhét éven át tolmácskodtam.

Ki hívta az egyetemre?

1970-ben Király Tibor, aki akkor az ELTE rektorhelyettese volt, behívatott magához, és megkérdezte, hogy elégedett vagyok-e az intézeti munkámmal. Az udvarias beszélgetés végén a professzor ajánlatot tett, hogy szívesen látna adjunktusként a büntető-eljárásjogi tanszéken. Király három dologra hívta fel a figyelmemet. Először: az egyetem szabad hely, azt tanítasz, amit a tantárgy diktál, de azon belül szabadon. Másodszor: a rendszer elemeit szidhatod, a rendszer egészét nem. Harmadszor: írj, mert csak így haladhatsz előre.

És megfogadta Király tanácsait?

Igyekeztem megfogadni. Ami az írást illeti, Szabó Lászlóné ösztökélt legjobban, hogy írjak kandidátusi disszertációt. Többször is beült a szobámba, és nem hagyott békén, amíg neki nem álltam. Közben negyedik nekifutásra elnyertem egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba, és kiutaztam egy évre. Ekkor kezdtem foglalkozni az összehasonlító büntetőeljárási joggal. 1985-ben megírtam disszertációmat az igazságügyi szakértők munkájáról, Szabóné korán meghalt, és fiatal docensként tanszékvezető lettem. Két év után azonban lemondtam, majd később ismét visszakerültem, és egészen 1998 márciusáig vezettem a tanszéket.

A kilencvenes években részt vett az új büntetőeljárási törvény előkészítésében.

Még az MDF-kormány alatt elkészült a törvényi koncepció, aminek kidolgozásában Pusztai László, Bócz Endre, Kertész Imre, Király Tibor és Bárd Károly is feladatot vállalt. 1997-ben eszelősen gyorsan tető alá került a törvénytervezet, ami nem volt hibátlan, de egységes volt. Aztán a tárcaközi egyeztetések során egészen más jogszabály lett belőle.

Dr. Erdei Árpád

Fotó: Sereg András

1994-ben megválasztották az Országos Választási Bizottság tagjának.

Németh János elnöksége alatt kerültem a testületbe, és nagyon szerettem azt a munkát. 1998 márciusában furcsa helyzet állt elő. A televízióból értesültem, hogy az alkotmánybírákat jelölő bizottság megegyezett a személyemben. Gál Zoltán házelnök dobta be a nevem, amit az ellenzék elfogadott. Kivéve a kisgazdákat, akik azért nem szavaztak meg, mert nem tetszett nekik, hogy az ellenzék jelöltjének nevét is a parlament elnöke vetette fel. Érdekes módon egy napon szavaztak meg a képviselők alkotmánybírónak és OVB-tagnak. Sőt aznap fogadták el az új büntetőeljárási törvényt is. Mivel egyszerre nem lehettem a két testület tagja, ezért rögtön lemondtam a frissen megújított OVB-tagságomról. Abban, hogy alkotmánybíró lettem, szerepet kapott a csillagok állása is, hiszen ha egy héttel több ideje van az Országgyűlésnek, akkor talán fel sem merül a nevem.

Milyen tapasztalatokra tett szert az Alkotmánybíróságon?

Sokat jelentett, hogy alapító tagokkal is együtt tudtam dolgozni. Az első hónapokban inkább csak figyeltem, aztán szépen fokozatosan kaptam a terhelést. Nagyon érdekes ügyeim voltak. Csak néhányat említek: a szervezett bűnözés elleni törvénycsomag, a lőfegyver-határozat vagy a kábítószerrel kapcsolatos döntés előkészítése.

Ez utóbbi nagy vihart kavart. Kikerült a törvényből a több helyen szereplő „hatósági engedély nélkül” kitétel, mert nem értelmezhető, illetve az „aki csekély mennyiségű kábítószert együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad” fordulat. Sokan úgy értelmezték, hogy az alkotmánybírák szigorították a
drogszabályozást.

Pedig nem szigorítottuk. Az Alkotmánybíróság megvizsgálta a büntető törvénykönyvben szereplő tilalmakat, különféle magatartásokat, amelyeket kábítószerrel visszaélés címén szoktunk összefoglalni. A testület megállapította, hogy a büntető törvénykönyv egyes szabályai ütköznek az alkotmánnyal, illetőleg nemzetközi szerződésekkel. Két rendelkezést azonnali hatállyal semmisített meg, a többi esetében pedig időt adott a jogalkotónak, hogy a jogi szabályozást hozza összhangba az alkotmánnyal, és felhívta a figyelmet: nemzetközi szerződésbe ütköző mulasztásban van, mert bizonyos szabályokat nem alkotott meg.

Nem zavarta alkotmánybíróként, hogy a pártok, az elemzők politikai véleményt véltek kiolvasni a határozataikból?

Előfordult, hogy az indítványozók politikai kérdést tettek fel, amiből az Alkotmánybíróság a közjogi, alkotmányjogi kérdést válaszolta meg. A politika visszafordította az alkotmányjogi döntést a saját elképzeléseinek megfelelően. Ezzel a gyakorlattal nem tudtam mit kezdeni.

Alkotmánybírósági mandátumának lejárta után, 2007 tavaszán visszatért az egyetemre.

Folytattam a tanítást: előadásokat tartottam, szemináriumokat vezettem. Sosem számoltam, de ezrekre tehető azon joghallgatók száma, akikkel megpróbáltam megosztani az ismereteimet. Remélem, hogy nem teljesen sikertelenül. Az bizonyos, hogy közben a saját ismereteim is gyarapodtak. Ez egyik forrása volt a tanításban lelt örömömnek. Más kérdés, hogy a diákok a tanulást örömtelinek ritkán, megpróbáltatásnak jóval gyakrabban tartják. Akárhogy is legyen, diákjaim a megpróbáltatásokat kivétel nélkül túlélték. A joghallgatók életereje ámulatba ejtő.

Amikor betöltöttem a 70. életévemet, professor emeritus lettem. Most is van egy úgynevezett differenciált alternatív kurzusom, amelynek találóan „A büntetőeljárást meghatározó tényezők” a címe. Ebben a büntetőeljárás és az eljárási rendszerek általános bemutatása mellett beszélek a jogalkotásról, a bírói gyakorlatról és az Alkotmánybíróság szerepéről, valamint a tudomány hatásairól is.

A kurzushoz a „Tanok és tévtanok a büntető eljárásjog tudományában” című könyv az egyik ajánlott irodalom.

Ami 2011-ben jelent meg, és kifejezetten élveztem a megírását. Egy keveset epéskedhettem is. A barátaim szerint a lábjegyzetek kifejezetten szórakoztatóak.

Gondolkodik a kötet folytatásán?

Gondolkodom. Még legalább háromkötetnyi megírandóm lenne.

Ha szabad egy keveset nekem is epéskedni: az elmúlt két-három évben több szabadideje volt, mert még 2014-ben lemondott az új büntetőeljárási törvényt előkészítő kodifikációs bizottság elnökségéről. Mi volt az oka?

2013-ban Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter bízott meg a bizottság vezetésével. Egy igazi elhivatott csapat jött össze: Bárd Károly professzor, Belovics Ervin legfőbb ügyész helyettes, Márki Zoltán kúriai tanácselnök, Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, Farkas Ákos professzor és jómagam. 2014 elején a bizottság tovább bővült. Elkészítettünk a törvény koncepciójáról egy munkaanyagot. A bizottság úgy vélte, hogy az új kódex szerkezetének nagyjából követnie kellene a hatályos Be. felépítését, ha nem is minden részletben megőrizve azt. Bár formai kérdés, a törvény megértését elősegítő elvárásként rögzítettük, hogy a törvényszakaszok ne legyenek túlontúl hosszúak, egy-egy szakaszon belül ne zavarja nagyon sok bekezdés a megértést. Azt is elfogadtuk, hogy nem kell mindenképpen megváltoztatni a hatályos törvény által használt terminológiát, de attól sem kell visszariadni, hogy egyik-másik értelmetlen szakkifejezést korábban már beválttal helyettesítsük, vagy az egymást követő törvények által elvetett szóhasználathoz visszatérjünk.

Például?

Az ötvenes évek elejétől az eljárási kódexek a „hatályon kívül helyezés” kifejezést használják, amikor a fellebbezési bíróság az előtte eljárt fórum határozatának a hibáit reformatórius jellegű döntéssel nem tartja javíthatónak, és új eljárást rendel el. Ezzel a fellebbezéssel megtámadott határozatot ténylegesen megsemmisíti. A „hatályon kívül helyezés” kifejezés viszont teljesen értelmetlen, mert a bíróság által érvényesen meghozott ítélet vagy megszüntető végzés a fellebbezés folytán sohasem „lép hatályba” – hatályossá a jogerő tenné, de annak a beálltát a fellebbezés felfüggeszti.

A laikusok elsősorban a büntetőeljárás felgyorsítását várják az új kódextől.

Erre is voltak javaslataink. Úgy véltük, hogy az eljárás gyorsításának jelentős tényezője lehet egy, a magyar eljárásjogi gondolkodás által mindezidáig elutasítóan kezelt, ám Európa több országában is elismert tétel elfogadása, amelynek lényege szerint a vádban felhozott és a védelem által nem vitatott tényeket szükségtelen bizonyítani.

Miért állt fel az elnöki székből?

2014 nyarán a kodifikáció új irányt vett. Trócsányi László igazságügyi miniszter döntése nyomán a kodifikációs bizottság tanácsadó testületté alakult, és a törvény előkészítésében vitt szerepét a minisztérium vette át. Ha nem is nagyon lelkesen, de vállaltuk a tanácsadó testületi tagságot, mert abból indultunk ki, ha beleszólhatunk a készülő törvénybe, akkor beleszólunk. Amikor azonban elolvastam a minisztérium által összeállított koncepció-tervezetet, beláttam, hogy valójában senki nem tartott igényt a közreműködésükre. Ráadásul a tervezet megvitatására összehívott „tanácsadó testületi” ülést – amelyen a testületi tagok többsége nem jelent meg, ám annál több volt az egyéb meghívott – megörökítő emlékeztető az ott történteket úgy állította be, mintha a résztvevők néhány lényegtelen észrevételtől eltekintve egységesen támogatták volna a koncepciót. Csakhogy ezek az észrevételek korántsem voltak „lényegtelenek”, bár a tervezetet senki nem minősítette teljes egészében elfogadhatatlannak - én sem. Ekkor levelet írtam a miniszternek, amelyben lemondtam a tanácsadó testületben viselt elnöki tisztségemről és tagságomról, ezt azzal indokolva, hogy a kodifikációt irányítók felfogása és a sajátom közötti szakadék miatt nem tudnék a munka hasznára lenni. Innentől már nem vettem részt az új büntetőeljárási törvény előkészítésében.

A kormány a parlament elé terjesztette a törvényjavaslatot. Mi a véleménye róla?

Nem biztos, hogy megfelel azoknak az elvárásoknak, amelyeket egy ilyen nagy horderejű törvénnyel szemben támasztanak. Vannak benne jó, szellemes megoldások, de „bámulatos” újítások is.

Milyen újításokra céloz?

Ilyen például, hogy nem tartja külön a tárgyi bizonyítási eszközt és az okiratot, vagy az, hogy az elektronikus adatot bizonyítási eszköznek tekinti, ami legfeljebb bizonyíték lehetne. De ez csak dogmatikai kérdés, márpedig úgy hallom, hogy a dogmatika ideje lejárt. Ennél is súlyosabb probléma, hogy iszonyúan hosszú a tervezett szabályozás, ami nehezen kezelhetővé és nehezen tanulhatóvá teszi. A beterjesztett törvényjavaslat az Indokolással együtt 589 oldal, 879 szakasszal, amelyek közül jó néhány nyolc-tíz bekezdésből áll. Kérdés az is, meglesz-e a
kétharmados részekhez a politikai konszenzus.

Mit érez most?

Megkönnyebbülést, hogy egyes jogi megoldások nem az én közreműködésemmel készültek, de azért bosszankodom is, hogy amit elkezdtem, nem tudtam befejezni.


Erdei Árpád (1939) az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán szerzett jogi diplomát. 1962-ben az Országos Kriminalisztikai Intézet munkatársa lett. 1970-ben Király Tibor professzor az ELTE büntető-eljárásjogi tanszékére hívta adjunktusnak. Az oktatás mellett 1977-től tizenhét éven át tolmácskodott. 1985-ben a kandidátusi disszertációját az igazságügyi szakértők munkájáról írta. 1994-ben habilitált. Tíz évig vezette az ELTE büntető-eljárásjogi tanszékét. Részt vett a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény előkészítésében. Az Országgyűlés 1994-ben az Országos Választási Bizottság, 1998-ban pedig az Alkotmánybíróság tagjának választotta. 2003 augusztusában az alkotmánybírák a testület helyettes elnökének választották. Kilencéves alkotmánybírói mandátuma 2007. március 10-én járt le. 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehette át a köztársasági elnöktől. 2009-ben professor emeritusi címet kapott. 2013-tól 2014-ig az új büntetőeljárási törvényt előkészítő kodifikációs bizottság elnöki tisztségét töltötte be. Fő kutatási területe a bizonyításelmélet és az összehasonlító büntetőeljárási jog.

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐELJÁRÁS
BÜNTETŐJOG
KRIMINALISZTIKA
KRIMINOLÓGIA