A büntetés, annak célja, jogalapja

2003. június 20. Dr. Szabó Péter

Bevezetés

Jelen dolgozat témájaként a büntetés elemzését választottam, mivel talán ez a kérdés tarthat a legnagyobb érdeklõdésre számot a társadalomban. Számtalanszor folytatnak vitát politikusok a büntetések szigorításáról, a halálbüntetés visszaállításáról. Baráti társaságokban éles vitákat hallottam arról, hogy érdemes-e, szükséges-e a halálbüntetést visszaállítani. Napjainkban a sajtóorgánumok minden jelentõsebb bûnesetrõl beszámolnak, mivel azok érdeklik a társadalmat. A rendszerváltás után a társadalom értékítélete felbomlott és az emberek hiába kerestek kapaszkodót a jogban, az nem volt azonos saját erkölcsi meggyõzõdésükkel. Nagy visszhangot talált az ún. Tocsik ügy, amikor is az a kérdés foglalkoztatta a társadalmat, hogy Tocsik Márta bûnt követett-e el, illetve lehet-e arra számítani, hogy a hasonló eseteket felderítik-e. Vajon a hatalmas vagyonokra sejthetõen jogtalanul szert tevõk a törvényen felül állnak-e? Vajon a törvény betûjét mindenkire ugyanúgy alkalmazzák, vagy vannak a társadalom vezetõ rétegében privilegizált csoportok?
Az érdeklõdésem azért is fordult a téma felé, mert a ellentmondást vélek felfedezni a kormányok büntetõpolitikájában. Mostani igazságügyminiszterünk büntetõjogi szakember és neves büntetõjogászok támogatásával reformokat hajt végre ezen a területen, mégis sokan bírálják. Vajon mi az igazság és hogyan kellene cselekednünk?

A büntetés fogalma

A büntetés a bûnhöz kapcsolódik, így mondhatjuk, hogy ezen két fogalom egyidõs. Különösen igaz ez, ha a Bibliát vesszük alapul és az eredendõ bûnre gondolunk. Itt a büntetés elkerülhetetlenül hozzákapcsolódik a bûn elkövetéséhez, mely az Isten akarata alapján azonnal beáll. A fentiek alátámasztják azt a következtetést, hogy a bûn és a büntetés egyidõs az emberiséggel, a társadalom kialakulásával, valamint, hogy a büntetés elsõként az Isten törvényének megsértésekor merül fel, például szakrális helyek megsértése. Az ún. primitív társadalmakban a büntetés erõsen szakrális jelleget ölt, ám mielõtt a büntetés kialakulását és fejlõdését taglalnám néhány szót ejtenék a fogalomról magáról.
A büntetés fogalmában benne található valamifajta hátrány, mely az elkövetõt sújtja és mely közvetlenül az elkövetõ által véghezvitt bûnös cselekedethez kapcsolódik. A hátrány olyan rossz, amely az elkövetõt sújtja és valamely életjavának az elvételét, korlátozását jelenti, amely az elkövetõt korábbi helyzetétõl hátrányosabb helyzetbe hozza. A büntetõjog a bûncselekmény fogalmánál tárgyalja a jogkövetkezményt, az ún. szankciót, ugyanis akkor beszélhetünk bûncselekményrõl, ha a cselekmény kimerít egy bûntetõ törvényi rendelkezést, azaz tényállásszerû, ha az elkövetõ a cselekményét szándékosan, vagy gondatlanul követi el, ha a cselekmény társadalomra veszélyes és ha azt a törvény joghátránnyal fenyegeti, azaz szankciót rendel hozzá. A büntetés tehát a bûncselekmény elkövetése miatt a törvényben meghatározott joghátrány. A büntetések osztályozása a joghátrány mibenléte alapján is megközelíthetõ: a halálbüntetésnél a joghátrány az élet elvétele, létezik a testi, illetve megszégyenítõ büntetések, szabadságelvonás, vagyoni jellegû büntetések, munkabüntetés, erkölcsi jellegû büntetések, jogfosztó és jogkorlátozó büntetések.

Vajon a bûn elkövetését miért bünteti a társadalom?

A fentebb írtak alapján megállapíthatjuk, hogy a fiatal társadalmakban az isteni törvény megsértése az, ami okot ad arra, hogy ezt a sérelmet az Isten helyett a társadalom torolja meg, nehogy az Isten az egész társadalmat sújtsa az elkövetett tett miatt. Megfigyelhetõ, hogy e védett értékek, olyan alapkövei a társadalomnak, melyek sértése az egész társadalmat veszélyezteti. A halottak eltemetése ezen korban az Isten törvénye alapján kötelezõ, mely kötelezettségnek társadalmat védõ funkciója is van, hisz a járványok kitörését elõzi ez meg. Szophoklész Antigoné címû mûvében ezen problémát tárgyalja. Kreón a király földi hatalmánál fogva meghozza azt a törvényt, hogy a városra támadót tilos eltemetni, hisz bûne hatalmas. Kreón királyi hatalmával meghozott törvénye ellentétes az isteni törvénnyel, mely alapkonfliktus a XX. Századig jellemzi gondolkodásunkat. A király alattvalójának engedelmeskednie kell a király törvényének és az isteni törvénynek is. Vajon érvényes lesz-e a király törvénye, ha ellentétes az Isten törvényével? Vajon büntetést érdemel-e, aki szembeszáll az isteni törvényt sértõ joggal? Vajon az erkölcstörvény erõsebb, mint a tételes királyi törvény? A szerzõ Antigoné szerepén keresztül adja meg a választ: Antigoné eltemeti a halottat, amiért a földi törvény alapján elnyeri halálos büntetését a barlangsírban. Kreónt az istenek megbüntetik azért, mert nem látta be, hogy helytelenül cselekszik: fiát veszti el. Jelen mûben az isteni törvény megsértõje az Istentõl nyeri el büntetését, a földi törvény megsértõje az uralkodótól nyeri el büntetését, viszont az eszme szerint a földi létet a halál birodalmában további élet, lét követ. Antigoné és Kreón konfliktusának erkölcsi gyõztese egyértelmûen Antigoné, ezáltal is azt sugallja a mû, hogy az isteni törvény magasabb színtû, mint a földi törvények. Kérdéseinkre és a mû által felvetett konfliktusra a történelemben is kereshetünk választ: a hitleri Németország zsidótörvényeit és azok következményeit vizsgálva kimondhatjuk, hogy az Antigoné címû mû egyes tanulságai máig érvényesek.
A társadalom fejlõdésével a bûnök és azok büntetése elvesztik szakrális jellegüket és a társadalom védelme kerül elõtérbe. Már a õsközöségi társadalmakban megfigyelhetõ, hogy bizonyos cselekmények, melyek a közösség létét veszélyeztetik, a kiûzetés büntetését vonja maga után. A közösségbõl való kitaszítás egyenlõ a halálra ítéléssel, ugyanis az egyén ebben a korban nem képes arra, hogy önmagát segítség nélkül fenntartsa, így ezt a büntetést a közösség létét veszélyeztetõ bûnöknél használták. Bizonyos cselekmények a közösségen belül viszályt szülnek, a viszály a konfliktus alapja, mely általában párbajhoz, háborúskodáshoz vezet, mely a közösséget megsemmisítheti, mûködését ellehetetlenítheti. Ebben a korban jellemzõ, hogy mindenki saját sérelmét maga orvosolja, ezért kialakul a szemet szemért, fogat fogért elv, az ún. talio elv (Hammurappi Kr.e. 18. sz), melynek késõbb az állam megjelenésével az állam szerez érvényt. A szakrális elemek a vita eldöntésénél szerepet játszanak, ugyanis úgy gondolták, hogy az istenek azt segítik, akinek igaza van, ezért a vitát különbözõ próbákkal döntötték el. A legismertebb ilyen próba a párbaj volt, ahol a vitás felek fegyverrel vagy puszta kézzel küzdöttek meg egymással és a gyõztesnek volt igaza. A fenti módokkal meg nem rendezhetõ konfliktusok vezettek a közösség veszélyeztetéséhez, ugyanis a viszály szétzilálja a közösséget, így annak életképességét, védekezõképességét csökkenti, mely a pusztuláshoz vezet, ezért ezen konfliktusokat a közösség egészének kell rendeznie.
A konfliktusok rendezésének két fõ típusa létezik: a konfliktusfeloldás és a konfliktusrendezés, az elsõt akár igazságszolgáltatásként a másodikat jogszolgáltatásként használhatjuk. A konfliktus feloldása fõleg a keleti kultúrákban ismert és azt jelenti, hogy a felek belátják a közösség érdekeit, tiszteletben tartják a másik fél érdekeit, indokait és ezért kölcsönösen engedve feloldják megegyezésükkel a konfliktust. A második lehetõség az ún. fejlett civilizációkban ismert, amikor egy kívülálló autoritás hatalmánál fogva rendezi a vitás ügyet. A konfliktus rendezése a közösség érdeke, hisz a viszály veszélyezteti a közösség egészét. Amennyiben a konfliktus a közösség etikai megítélése alapján különös súllyal rendelkezik, akkor beszélhetünk bûncselekményrõl. Ebben fogható meg a magánjogi és büntetõjogi konfliktusok különbsége (két fél érdekütközése vagy a két fél érdekütközése a közösség etikai ítélete alapján közügy is).
A büntetõjogi büntetések történetében megfigyelhetõ a humanizálódás, az újkorig csaknem kizárólagos halál és testi büntetések helyett igen elterjednek az erkölcsösebb jellegû intézkedések, vagyoni büntetések és a legjelentõsebbként a szabadságelvonás.

Szabadságvesztés

A büntetések jobb megértéséhez szeretném a szabadságelvonó büntetés jellemzését segítségül hívni.
A szabadságvesztés büntetés alatt leginkább az elzárást, a börtönt és annak különbözõ formáit értjük. Ez a büntetési nem alighanem az egyik legõsibb büntetés, hisz alkalmas arra, hogy az elkövetõt kizárjuk a társadalomból, megbüntessük és a korábbi korokban a börtönviszonyok miatt az elítélt életesélyeit is csökkentette, ezért a megtörés, elrettentés megfelelõ eszköze. Késõbb ezen nézõpontok átalakulnak és átnevelési, képzési, reszocializációs elképzelések is társulnak a fentiekhez. A történelemben már egész korai idézetek is utalnak a tömlöc használatára. Egy Heródes-idézetben lelhetünk ilyen helyre, mely elõtt õr áll és bent külön õrzés van, ill. bilincset is használtak. László király II. törvénykönyve az emberölésért vagyonelkobzást és infámiát rendelt, az elkövetõ a vagyon felosztásáig tömlöcben van. Ugyancsak ebben a törvényben olvashatjuk, hogy ha valamely nemes családbelit öl meg, tömlöcbe vetik, mely a szolgaságot (amely a közrendûek büntetése) felváltó szabadságvesztés.

Miért találják ki a szabadságvesztést, ha van olcsóbb, egyszerûbb büntetés?

Ennek a büntetésnek az indokai között találhatjuk, hogy a bûnösség megállapításáig, a büntetés kiszabásáig a foglyot õrizni kell, vagyis a büntetés végrehajtását az elkövetõ szökésének meggátlásával biztosítja. Kezdetben a megkötözés, fához, sziklához kötés jelenik meg (Prometheus), ezután a kötelet felváltja a lánc, a fát, sziklát pedig a vasgolyó, késõbb pedig egy meghatározott hely: a börtön.
József történetében is fellelhetjük ezen büntetési nemet, amikor bûnei miatt kútba tették az eladásáig. József jellemfejlõdése is ekkor kezdõdik, ekkor van a fejlõdése mélypontján, melybõl lassan felemelkedik és a kút mélyébõl eljut a magas tisztség betöltéséig. A büntetés egyik jellegzetessége: a nevelõ jelleg ebben a példázatban is megfigyelhetõ.
A börtön funkciói többek között a társadalomból való kizárás, újabb bûncselekmény elkövetésének megakadályozása a szabadságelvonással, örökös börtönnél a halálra ítéléssel. Létezik az elõzetes letartóztatás funkció, az inkvizíciós eljárásban a tortúra helye, vagyis a vizsgálati fogság, ebben a szerepben a hóhér munkaterepe is. A középkori börtön jellegzetessége volt az adósság behajtása, a személyi végrehajtás is (római jog: adóssági fogság, Hármaskönyv: magánfogság). Ismert a fentiek mellett a politikai okból történõ bebörtönzés (Bastille).

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETŐJOG
HALÁLBÜNTETÉS
TANULMÁNY