Valaki mondja meg nekem, van egy apának esélye a magyar jogrendszerben
harcolni a fiáért?
Engedjétek meg hogy elmeséljem egy megkeseredett apa a történetét...
30 éves pedagógus foglalkozású apa vagyok.
Volt élettársammal, közös
gyermekünk születéséig jó, kiegyensúlyozott kapcsolatban éltünk. Közös
gyermekünk megszületése után minden rosszra fordult, egy jó szó, annyi
nem jutott nekem, pedig amit csak tudtam megtettem a családomért, főleg
a fiamért... Ha pénz kellett dolgoztam látástól vakulásig, soha nem
mentem el otthonról szórakozni, haverokkal összeugrani, kikapcsolódni,
stb. A munka mellett rengeteg időt töltöttem a fiammal, szinte ő
jelentette nekem az egyetlen örömöt az életemben!
Aztán egy téli este, csúnyán összeveszett velem a volt élettársam és
kidobálta a lakásából az összes holmim és közölte, hogy takarodjak...
Mindezt azért mert megmondtam neki, hogy nem bírom tovább elviselni az
állandó veszekedéseit és változtasson ezen. (Merthogy a lakás az övé
volt, de kapcsolatunk évei alatt az egész lakást felújítottam,
megtermtettem egy normális otthont...)
Eljöttem, mi mást tehettem volna... Egy barátomnál húztam meg magam
átmenetileg. Havi 20 ezer forint "gyermektartást" kért tőlem, amit én
szónélkül fizettem, mert tudtam milyen drága egy gyerek, és az ember a
saját gyermekétől nem sajnál semmit, még akkor sem, ha az össz
fizetésem alig érte el a 80-90eFt-ot. Továbbá az összes adósságot,
hiteleket én törlesztettem, és ha pénzt kért orvosra, gyógyszerre, mert
a gyerek beteg lett, még akkor is adtam neki, ha nekem semmi sem
maradt!
Eleinte adta a fiam, elvihettem, játszhattam vele, bár az időm nagyon
szűkös lett, mivel harcoltam az életbenmaradásért, volt olyan hónapom
hogy miután mindent kifizettem, arra nem maradt pénzem, hogy normálisan
enni tudjak. Szerencsére a barátaim segítettek, illetve egyfolytában
dolgoztam, hogy meg tudjak élni! Olyan hét nem volt, hogy minimum 1-2
órára ne kértem volna a kisfiam.
Eltelt így cirka 1, másfél év, és összeszedtem annyira magam, hogy
albérletet tudtam fizetni, és kicsit rendbejöttek körülöttem a dolgok,
nem egyik napról a másikra éltem.
Ezt látva a volt élettársam újabb veszekedéseket kezdett, telefonon
zaklatott, pénzt és még több pénzt követelt tőlem... Egyszerűen
megkeserítette a mindennapjaim. Egyre ritkábban láthattam a gyermekem,
sőt fenyegetett, hogy nem adja ide, igy egyre ritkábbak lettek azok a
napok amikor végre a kisfiammal lehettem. Elismerem, hogy volt olyan,
hogy miattam nem sikerült találkoznunk a fiammal, de ha az ember a
midennapi létért harcol, a megélhetésért, akarva akaratlan is bele esik
a saját csapdájába, hogy most vagy a pénzt hajszolom, vagy a fiammal
vagyok...
De igyekeztem, és amikor csak tudtam kerestem őt.
Aztán szétköltözésünk után másfél évvel lett egy nagyon kedves
barátnőm, akiben korban, gondolkodásban társa találtam. Mindenben
mellettem állt, szeretett, támogatott.
Eleinte nem tudott róla a volt élettársam, és én félve a bosszújától
(őt ismerve) nem mondtam neki, hiszen már igy is csak immel ámmal adta
ide a fiam. Persze semmi sem maradhat titokban, hamarosan megtudta...
Õrült botrányt rendezett, még a lány szüleit is megkereste, hogy
a "lányuk elveszi a gyerekének az apját" tőle. Nagyon szégyelltem
magam, barátnőm előtt, szülei előtt....
Még többször zaklatott telefonon, lehordott mindennek, és közölte, hogy
soha az életben többé nem láthatom a fiam, úgyis addig fog cirkuszolni,
ügyeskedni, míg elveszi tőlem!
Erről hangfelvételem is van, mert már a végén mindent rögzítettem, mert
tudtam, hogya bosszúja kegyetlen lesz!
...és innestől kezdve még egyetlenegy alkalommal láthattam a fiam!
Egyetlen egyszer! Soha többet, és azóta se!
Teljesen kiborultam!
Egy alkalommal később, miután már jóideje nem láttam a fiam,
összefutottam velük az utcán, odamentem a kisfiamhoz, ügyet sem vetve a
volt élettársamra és beszélgetni próbáltam vele... Erre őrült
ordítozásba kezdett, hogy takarodjak onnan, nincs láthatási papírom, ez
a gyerek nem is az én gyerekem, stb, és hogy hívja a rendőröket mert én
zaklatom őket...
Kimért hangon mondtam neki, hogy hívja csak, én nem csináltam semmit,
csak magát járatja le. A kisgyereket felkapta és elvitte a lakásba, és
kihívtas rám a rendőröket. De már úgy, hogy én megvertem őt is és a
fiamat is! Óriási botrány lett belőle, majd polgári per rendzavarásért.
(Közben még beperelt gyermektartásra is... Õrült összegeket követelve!)
Az ügyet ejtette a bíróság, bár összeszedett 3 tanut akik megpróbálták
bizonyítani, hogy én bántottam őt, meg a fiam, de végül semmi sem lett
belőle, mert bizonyítani tudtam, hogy semmit sem csináltam, csak a
kisfiamat simogattam meg...és az ő tanujai pedig hárman háromfélét
mondtak...
Miután elvesztette a pert lejárató hadjáratot indított ellenem az
utcán, a munkahelyemen.... Mondanom se kell milyen hatást vált ez ki a
szülőkből akiknek tanítottam a gyermekét... Szerencsém volt, mert a
szülők jó pedagógusnak tartanak, a gyerekeik szeretik az óráimat.
Mindenesetre azért felkavarta a port körülöttem.
A gyermektartási pert is "elvesztette", mert a bíróság belátta, hogy a
követelt összegek irreálisak, visszamenőlegességet nem állapítottak meg
neki (bár nem tudtam mindent igazolni, mert rengeteg pénzt kézbe adtam
neki oda) számomra jó, számára rossz döntés született, de megígérte,
hogy nem lesz vége...és nem lett...
Megígérte azt is, hogy a gyerek utálni fog, mert ellenem fordítja!
Mivel a gyermekem láthatása egyenlő volt a nullával, bírósághoz
fordultam, akik egy jólirányzott mozdulattal átdobtak a gyámügyre....
Hosszas egyeztetés után végre megjelent a gyámügyön és előadta, hogy
én "mennyire megaláztam őt és mennyire aggresszív állat" vagyok. Már
már nem is törödtem vele, csak az érdekelt, hogy végre láthassam a
fiam! 3. tárgyalás után végre kijelöltek 1 időpontot...
Semleges terület, pszichológus jelenléte mellett, 1 óra, az anya
távolról figyeli a kapcsolattartást!!!
Teljesen megalázva éreztem magam... Egy pedagógus, aki a gyerekeknek
szenteli az életét, a munkáját, gyerekekkel foglalkozik nap mint nap...
A saját gyerekét csak felügyelettel láthatja...
Lenyeltem a békát, és elmentem a láthatásra.
Az anyának a távolról figyelés 10 centiméter volt, szóltam a
pszichológusnak, hogy nem ebben egyeztünk... Õ azt mondta nem tehet
semmit. Nem baj gondoltam, így is megpróbálom!
10-15 perc után végre nyiladozni kezdett fiam, beszélt hozzám, közelebb
jött! Ekkor megint órási veszekedést rendezett. Persze a kisfiam sírva
az anyjához menekült.
Eddig tartott a láthatás...
Másnap bementem a gyámügyre, elmondtam a bajomat, hogy ő felrugta az
egyességet, stb.
Megkérdezték a pszichológust, aki elmondta a történetet ugyanígy, jegyzőkönyvbe.
Nem sokkal később behívtak, mondván, hogy volt bent az anya és hajlandó biztosítani a láthatást, de csak az ő lakásában...
Csapdát sejtettem! De nem volt választásom.
Elmentem a megadott időpontra, becsengettem, kinyitották az ajtót,
kijött a kisfiam sírva-üvöltve, hogy "Apa, menjél el, takarodj".
Az ajtó becsapódott és ennyi volt a láthatás...
Nagyon elkeseredtem, de nem adtam fel, megpróbáltam újra a gyámügyet!
Ekkor kerültünk a családsegítő szárnyai alá...
A következő láthatás, csak úgy mint az eddigiek nem sikerült, sőt még viharosabb volt...
Fél év utánajárás - bíróság, gyámügy, családsegítő... Ennyi ment arra rá, hogy láthassam a fiam, eredménytelenül. Semmit
se tudtak tenni, semmit!!!
Mikor a fiam születésnapján ajándékkal megpakolva bekopogtam és a kisfiam sírva menekült el előlem és az ajándékaim repültek ki az ajtón, feladtam!
Hivatalos úton esélyem sincs! Nem amíg az anya azt tesz amit akar, úgy változtatja a láthatást ahogy neki jó... Nem vagyunk egyenlő felek, mindaddig amíg ezt valaki megteheti egy másik emberrel, egy apával, aki vérszerinti szülője a fiának!
Egy anya mindent megtehet, az apa meg mindent eltűrhet, úgy látszik ez van!
Ma már ott tartunk, hogy elköltöztek ismeretlen helyre (mint ahogy meg is mondta hogy elviszi a fiam innen és soha nem fogom látni, és ne is akarjam, mert a gyerek utálni fog! Erről is van hangfelvételem, de semmit se érek vele, meg se hallgat senki!)
Itt vagyok a gondolataimmal, fejemben a kisfiam 2 évvel ezelőtti emlékeivel, és nem tudom hova forduljak még, vagy mit tehetnék még... Elvesztettem a bizodalmam
ezekben a dolgokban! ...és elvesztettem a fiam, akit mindennél jobban szeretek, és ő is úgy szeretett engem, ahogy egy fiú az apját csak tudja szeretni... Ez mind a múlté...
Kerestethetném őket - talán - először, de annak csak újabb botrányok, veszekedések lesznek a következményei, belefáradtam az idegeskedésbe, az értelmetlen harcba. Nem ismerem a családjogot sem, de szerintem ő többszörösen veszélyeztette a gyermeket, úgy érzem egy gyermeknek mindkét szülőre szüksége van!
Nem tudom van-e erőm újra ehhez, azt sem hogy mit tehetnék még....
