Kedves Derill és mindenki!
Nem akarok senkit védeni, és igaz, hogy az utóbbi hónapokban (amikor életünk egyik legnagyobb döntését hoztuk meg és kezdtünk bele) már nem becsült, nem volt őszinte és becsapott, de egy kapcsolatot nem lehet az utolsó néhány hónap alapján „leírni”!
Voltak gyönyörű éveink, szerelmesek voltunk, boldogok, imádtuk és tiszteltük a másikat!!!
Gyermekeinket is azért vállaltuk, mert éreztük a család és az összetartozás egységét, fontosságát egy teljes, szeretetteljes családban!
Most kijött velem a fürdőszobába, megnézte, hogyan kell elindítani a mosógépet….
Készül az önálló életre! Kezdi felfogni, hogy meg kell állnia a saját lábán!
Igen, igazat adok azoknak az ismerőseinknek, akik szerint elkényeztettem!
Visszatérve, nem akarom, hogy a szép emlékeinket másképp lássuk, csak azért mert nem tudtunk együtt élni. Nem fogom megtagadni azt a szeretetet, amit adtam és amit kaptam…
A csodás éveket, a sokáig gyönyörű életünket, a családot!!!
Vannak elévülhetetlen érdemei is! Imádja a gyerekeinket, tudom, hogy neki is fontosak…
De nem merem még mindig elengedni a csöppségeket egy vadidegenhez, aki nem tud, a későbbiekben pedig nem biztos, hogy akar egyáltalán fedelet, vagy valami otthont biztosítani számukra! A szülői szeretetről és felelősségről pedig még szót sem ejtettem….
Pedig ez az ami a gyerekek szempontjából a legfontosabb!!!
Köszönök mindenkinek mindent!
