Derill, köszi! A gyerek mindent ért, a maga módján meg is fogalmazza: anyjának az a baja hogy ő meg apa nemcsak anyáé. Ebben egyetértünk, viszont magán a helyzeten nem tudunk segíteni, sem én, sem a gyerek nem akar senki tulajdona lenni. A gyerek utálja azokat a helyzeteket,amikor anyja próbálja arra kényszeríteni, hogy "színt valljon": "csak és csak és csak téged szeretlek anya!" Anyuka azt szeretné hallani a gyerektől: "nélküled anya nekem minden rossz, rám nem vigyáznak mások, csak te, nem érzem magam biztonságban, fázom és éhezem stb." Egy lassan 9 éves fiú egyébként sem partner a nagy érzelmi kitörésekben.
Itt az lenne a megoldás,ha anyuka változna amire nincs már esély. Elfogadjuk igy, ahogy van, fiammal csak egymásra kacsintunk: anya azért rendes csaj!
A napokban közlöm anyukával,hogy jön a babánk, rettenetes hisztire számítok és hosszabb távon pont arra a traktára, amit leirtál.
kapcsolattartási pszichológia
pappa: szerintem irj emailt Zitának, biztosan válaszolni fog, és igen jó ötletei vannak, de én nem ezért tettem be amit irt, hanem mert rendkívüli tudást mutat. Én őt nem ismerem személyesen, de amit írt, az a valóság. Szerintem tud megoldást a Te helyzetedre is.
Én mindenesetre a helyedben leülnék beszélni a gyerekkel, és elmondanám neki a helyzetet. Azt, hogy régen szerettétek egymást anyával, sőt tulajdonképpen most is szeretitek, csak most másképp. Magyarázd el neki, hogy az emberek különféle módokon szeretnek: másképp a barátot, másképp a szülőt, másképp a gyereket, és másképp azt, akivel együtt élnek. Te az anyukáját most barátként szereted, és ugy, mint a gyermeked anyját. De a nők sokszor nehezen tudnak különbséget tenni a szeretet módja közt, és azt sem tudják sokan elfogadni, hogy egy válás nem arról szól, hogy már nem szeretik egymást, csak arról, hogy nem tudnak együtt élni. Ettől még lehetnének barátok, de sok nő erre képtelen, ugy gondolja, hogy vagy őt szeretik, vagy mást. El nem tudnak olyan helyzetet képzelni, hogy őt is, meg mást is szereti valaki. Emiatt viszont el nem tudják képzelni azt a helyzetet, hogy a gyerekük őt is szereti, meg az apját is. Ez az oka annak, hogy ugy gondolják, a gyerek vagy az apáé, vagy az övék, köztes megoldást, amiben a gyerek is jól érezné magát, nem látnak. Ezért dul a harc, ezért vannak a problémák.
Amikor a baba majd megszületik, a gyereked anyja azzal fogja traktálni a gyermekedet, hogy ő már felesleges, mert neked van "helyette" másik gyereked. Tehát ezt jobb megelőzni. Mondd el neki, hogy sok embernek van több gyereke, és mindegyiket egyformán szereti. Jó lenne, ha tudnál példát a környezetedben, ahol hasonló helyzet van, mint nálatok, de jól müködik, és ezt a gyerek is tudná, ismerné. Erről akkor mesélhetsz neki.
A gyerekek hihetetlenül sok mindent megértenek, ha az ő szintjükön mondod el nekik. De Zita biztosan többet is tud erről mondani.
dr. Regász Mária Ügyvédi Iroda
dr. Regász Mária
ügyvéd
1137 Budapest, Szent István krt. 12. I. 5.
06-30-381-8350
derill@t-online.hu
Vzoli, igen, tökéletesen igazad van. A gyerek unja, utálja a helyzeteket, amiket az anyja teremt, de hát ez van. Én nem magyarázkodom neki, nem próbálom felvilágosítani a dolgok hátteréről, miértjéről. Érti ő ezt a maga szintjén. Pontosan érti, hogy anya gyűlöl valakit, akit nem is ismer, akit nem is hajlandó személyesen megismerni. És sajnos előre tudjuk,hogy a fiam kistestvérére is ki fogja terjeszteni anyuka ezt a gyűlöletet, nem lesz megállás. Nincs mit tenni, ezt a helyzetet nem lehet kezelni, itt én lépni nem tudok. Ez is egy jelensége az életnek, amit lát-érzékel a gyerek és megtanul. Nyolc évesen annyit tud tenni,hogy kiabál, elrohan, elbújik.
Nálunk nem keltenek ezek a dolgok érzelmi hullámokat. Tudomásul vesszük,ez van, tenni nem lehet semmit. Megpróbáltam mindent, megpróbáltam anyukával beszélni, észérveket sorakoztattam hasztalanul.Meghallgattam a rákövetkező szidalmait és ennyi. Unjuk mi is, akár a gyerek.
Pappa!
Szerintem ebbe belejátszik az, hogy váláskor (egy átlagos "háborús" váláskor) az ember felépít magában egy - bizonyos ideig - jól működő ellenségképet a volt párjáról, azt kiszínezi feketére, képzeletbeli kötőtűket döf belé, miközben saját magát és a saját szerepét úgy látja, hogy egy hófehér angyal jelenik meg a lelki szemei előtt, lágy szellőt keltő, lassú, békés szárnycsapásokkal. Ugyanakkor ez az ellenségkép át meg át van szőve maradék érzelmekkel és maradék birtoklásvággyal.
Aztán később az illető látja, hogy az ex-párja talált valaki mást, szépen, harmonikusan együtt tudnak élni: tehát zavar támad abban az ellenségképben, amelynek elengedhetetlen összetevője volt az, amit magában így fogalmazott meg: "-Ezzel a szerencsétlennel senki sem tudna együttélni, mindenki ugyanúgy cselekedett volna, ahogy én!"
Ha zavar támad az ellenségképben: az haragot szül, mert nem tudja kezelni a zavart. Ha meg birtoklásvágy - akár csak olyan formában is, hogy a mindenki mást kizáró birtoklásvágy ("ha nekem nem, másnak se!", "dögöljön meg a szomszéd tehene is!") - maradt benne, ez nyilván az ellen fog irányulni, aki a tényleges vagy mindenki mást kizáró birtoklásvágyat akadályozza: az ex-párja új élettársa ellen, mivel az ex-párjával szembeni további gyűlölet csak a saját érzelmi zavarát fokozná.
Szerintem itt addig úgysem lehet tenni semmit, amíg az ex nem talál magának olyasvalakit, aki a benne felgyülemlett érzelmi energiákat a birtoklásvágy ilyen furcsa továbbélése helyett a megfelelő mederbe tereli. Addig az a megoldás, hogy az exet a gyerekkel való kapcsolattartás és a gyereknevelés közös kérdésein kívül teljesen ki kell zárni a családi életből. Nem szabad éreznie - nyilván a hozzá visszatérő gyereken keresztül - azt, nem szabad tudomást szereznie arról, hogy a furcsa megnyilvánulásai a másik oldalon milyen érzelmi hullámokat keltettek. Ha nem ér el "sikereket": előbb-utóbb abbahagyja.
A gyereket meg véleményem szerint mindig úgy kell kezelni, mint egy olyan kis lényt, aki - egy bizonyos életkoron túl - már saját maga is képes arra, hogy érzelmi szempontból helyesen osztályozza a körülötte lévő világot és a körülötte lévő embereket.
Vagyis szerintem sok szülőben az a félelem él, hogy ha ő maga nem magyarázza el részletesen, nem "rögzíti" a helyes érzelmi viszonyulást a gyerekben: akkor ennek ő maga valamilyen formában később kárát láthatja. (És ezzel együtt nyilván a gyerek is, hiszen igazából őt félti.) Sokan a gyerek "érzelmi félrevezetésétől" félnek, és közben elfelejtenek visszaemlékezni a saját gyerekkorukra, fiatalkorukra, és ezzel együtt arra, hogy egy gyereket hosszabb távon "érzelmileg félrevezetni" nagyon nehéz, vagy inkább lehetetlen. Legalábbis ez az én véleményem.
Olyasmit el tudok képzelni, hogy egy gyereket pl. az anyja folyamatosan az apja ellen neveli, a kapcsolattartást is ott akadályozza, ahol csak tudja; de ha egy gyerek később, fiatal felnőtt korában is tartósan elutasító, kizárólag negatív érzelmeket hordozó az apjával szemben: akkor ennek alapvetően az apja az oka. Vagy azért, mert valami mégiscsak valós volt abból, amit a gyereknek mondtak róla; vagy azért, mert az apa időközben feladta a gyerekkel való kapcsolattartást, és egy idő után talán már az igényt is.
Tehát én azt vallom, hogy egy gyerekbe nem lehet "belebeszélni" tartósan sem negatív, sem pozitív érzelmeket. A sulykolt érzelmi képet egy idő után mindig háttérbe szorítja a tapasztalt érzelmi kép: az, ahogyan a körülötte lévők cselekedeteiből ő maga felépíti a saját maga kis érzelmi világát.
Szerintem ha az ember ezzel tisztában van, akkor egyszerűen csak annyit kell tennie, hogy szereti a gyerekét. A gyerekben olyan speciális érzelmi szenzorok vannak, amelyek ennek a szeretetnek minden apró energiahullámát felfogják, azt elraktározzák, és a "belebeszélt" negatív érzelmeket rövid időn belül felülírják.
Ha a gyerek nem kerül két tűz közé úgy, hogy "visszavágásképpen" a másik oldalról is "belebeszélt" negatív érzelmeket kap: akkor ő maga kezelni is tudja ezt a helyzetet.
Derill, hiányzol!
Nagyon jó ez a levél!
Nekem az utóbbi időben a következő a problémám: a kisfiamat én nevelem,anyukája akkor látja,amikor csak akarja.Egyetlen probléma van: volt feleségem rettenetesen haragszik a második feleségemre és a gyereket mindig kikérdezi, mit csinál a feleségem,mennyit vannak együtt stb. Azt próbálja bebeszélni neki,hogy amikor én nem vagyok otthon,akkor a gyerek nincs biztonságban,mert a feleségem nem tud rá vigyázni. A gyerek utálja a helyzetet,amit az anyja teremt. Kiabált is vele, hagyjál már békén! Múltkor el is rohant,egy órán át nem találták.
A fiamnak és a feleségemnek nagyon jó a kapcsolata egyébként.
Én nem tudom kezelni ezt a helyzetet,nem tudok mit tenni,ha történetesen a feleségem veszi fel a telefont,amikor anyuka hív, akkor rögtön lecsapja.Tudjuk,hogy ő és már a gyerek is megjegyzi: na, anya akar már megint valamit. A volt feleségemmel nem lehet erről beszélni, mert rögtön sírni kezd és szidja a feleségemet. Babát várunk, és ha kiderül, akkor még rosszabb helyzetre számítunk.
A minap kaptam egy levelet az egyik fórumostól. Egy gyermekpszichológus válaszolt a kérdésére. Engedélyt kértem és kaptam a gyermekpszichológustól, hogy a választ feltegyem a fórumra, mivel ugy gondolom, sok kapcsolattartásnál segithetnek a tanácsai. Az email-cime közlését is engedélyezte.
From: Schwanner Zita schwanzit@gmail.com
Sent: Thursday, March 30, 2006 10:26 PM
Kedves …!
Megkaptam levelét Benda Viktória kolléganőmtől, és nagyon köszönöm a türelmét. Remélem, még segítségükre tudok lenni mindazzal, amit írok, hogyha időközben újabb kérdések merültek volna fel, kérem, írjon, igyekszem a lehető leggyorsabban válaszolni.
A helyzet, amelyben vannak, nagyon nehéz lehet, és át tudom érezni, milyen fájdalmas is olykor a párja, és rajta keresztül az Ön számára is. Õszintén sajnálom, hogy ilyen élmények érik Önöket- de azt gondolom, nagyon jól meg lehet oldani ezt a szituációt, ha mindenkiben van erre nyitottság.
Először is meg kell nyugtatnom Önöket azzal kapcsolatosan, hogyha a párja kisfiának ilyen szeretetteljes, törődő, lelkiismeretes édesapja van, akkor mindig is ő lesz számára az igazi apa. A vér valóban összeköt, és ahogy cseperedik, egyre jobban hasonlít majd az édesapjára, hiszen minden egyes sejtje félig az apjáé- és hogyha megvan a kapcsolat is, méghozzá ilyen mély és őszinte, akkor semmiféle törést nem fog neki okozni az, hogy az édesanyja közben egy másik férfival él, és a mindennapokban ő többet van vele. Később, amikor kicsit nagyobb lesz, meg fogja érteni a különbséget az édesapa és a nevelőapa között, és tisztázódik számára a helyzet. A kisfia szeretetének elvesztésétől, vagy attól, hogy a másik férfi miatt ez gyengébb lesz, nem kell félnie a párjának.
A kisfiú számára két és félévesen minden elfogadható, ha azt a szülei biztonsággal és jó lelkiismerettel tárják elé: noha másoknak egy apukájuk van, miért ne lehetne neki kettő- a zavara abból támad, hogy ebből feszültség van a családon belül, illetve magából az elnevezésből. Kezdjük ez utóbbival- bár ez csak magát a tünetet kezelné, de azt gondolom, jó megoldás volna a két apa megszólítást elkülöníteni- hogyha nem működik az, hogy a nevelőapját a keresztnevén szólítsa, akkor legyen az egyikük apa, a másik pedig apu vagy apuci, apuka, édesapa. Ez a gyerek számára érthetővé teszi, hogy a két ember két külön személy, és elnevezésük is különbözik- ez csökkenteni fogja zavarát. Jó volna, ha ebben meg tudnának állapodni, és ehhez aztán mindenki tartaná magát. Ezek után lehet már tisztázni a helyzetet, amennyiben a kisfiú erre nyitott. Hogyha ő kérdez rá, hogy anya élettársa kicsoda, akkor a lehető legegyszerűbben el lehet neki mondani, hogy "én vagyok az apukád, az édesapád, te vagy az én kicsi fiam, és te vagy a szemem fénye. XY pedig anya társa, együtt élnek, ő is nagyon szeret téged, de ő nem az apukád, hanem a nevelőapád. Õt így szólítod, engem pedig úgy." Bár ennek a magyarázatnak nem lesz értelme a kisfiú számára, hiszen a szavak jelentését nem érti, azt viszont érti belőle, hogy őt mindenki szereti, ez biztonságot ad neki, és azt is érti belőle, hogy apa elfogadja a helyzetet, akkor ő is elfogadhatja. Persze az volna ideális, hogyha az édesanya és az élettársa ugyanígy megtámogatná ezt a magyarázatot.
A zavar a családon belül: egy különválás mindig rettenetesen megterhelő érzelmileg, nagyon nehéz ezt jól csinálni, különösen akkor, hogyha gyerek van. Mindenki tele van félelmekkel, negatív érzésekkel- nagy erőfeszítés ezeket magunk mögött hagyni. Úgy gondolom, hogy az elsődleges szempont a gyerek jólléte, lelki nyugalma. Hogyha a nevelőapja nem játssza el, mintha ő lenne az édesapa, viszont szereti, gondozza, neveli a kisfiút, akkor ez egy nagyon jó dolog, és gondoljanak arra, mennyire fontos a gyereknek, hogy szeretetteljes környezet veszi körül akkor is, amikor nem az édesapjával van. Gondoljanak úgy rá, hogy nagyon jó neki, hogy van még egy ember, aki szereti őt. Ahogy bizonyára az Ön kislányának is nagyon jó, hogy a párja szereti őt, és ott van a mindennapjaiban. Tehát az anyával és a nevelőapával azt kell megbeszélni, hogy ne legyen hamisság, félrevezetés a kisfiú nevelésekor- de ha mindig őszinte, tiszta viszony marad a gyerek és a nevelőapa közt, akkor ez nagyon jó és gyümölcsöző lehet.
Az volna jó, hogyha az édesanya is tudná elsősorban a gyerek érdekeit nézni, és le tudná vetkőzni saját rossz érzéseit- valóban jó volna, ha a kisfiú lehetne az édesapjával is, és annak családjával- de fontos lenne, hogy ezt az anya is megértse, és ne úgy engedje el majd a gyereket, hogy ha nem is szavaival, de tudattalan jelzéseivel a legszívesebben visszatartaná.
A mostani láthatásokkal kapcsolatban is az az érzésem, hogy nem a két apa miatt zavart a kisfiú az együttlétek elején, hanem valószínűleg az Ön párja és a nagymama is szorongásokkal, rossz érzésekkel, esetleg indulatokkal megy oda az anya házához, valószínűleg az anya is ilyen érzéseket táplál- ezt mind, mind érzékeli a kisfiú, akkor is, ha senki sem szól egy rossz szót sem. Érzi ezeket a rossz érzéseket ő is, a félelmet, a haragot, a szorongást, csak éppen ő még csak nem is tudja, mik ezek, és honnan jönnek. Ezért zavart, agresszív, ellenséges a találkozások kezdetén, csak így tudja kifejezni, kiengedni rossz érzéseit- és amikor mindenki felenged, amikor tapasztalja, hogy "hiszen ez itt apu, akivel mindig olyan jó nekem!", akkor ő is feloldódik, akkor már nem akarja elengedni. Ezért azt gondolom, el kell fogadni, el kell viselni a kisfiú kezdeti negatív megnyilvánulásait- főleg így, hogyha értik, mi rejlik mögötte, másrészt pedig törekedni kell arra, hogy a konfliktusok mielőbb megoldódjanak, mindenki mielőbb megbékéljen a helyzettel, és a rossz érzések ne csapódjanak le a gyerekre. Az biztosan segít, ha a párja és a nagymama néhány nagy levegővétel és a lehető legnyugodtabb, legnyitottabb lelkiállapot elérése után lép be a gyerek szobájába.
Nagyon fontos, hogy tudnak az anyával és élettársával kommunikálni- ezt mindenképpen őrizzék meg, ez a kulcsa mindennek.
Édesapa egy van, és mindig is egy lesz a kisfiú számára- viszont úgy alakult az élet, hogy lett egy nevelőapja is, sőt, hogyha lassan az édesapja családjának életébe is belép, akkor az Ön személyében hamarosan lesz egy új anyafigura is. Ebből nyerhet is, gyarapodhat belőle, ha sikerül tiszta, őszinte helyzetet teremteni, amit mindenki elfogad.
Én minden jót kívánok, hogyha van még kérdése, szívesen válaszolok.
Üdvözlettel: Schwanner Zita
dr. Regász Mária Ügyvédi Iroda
dr. Regász Mária
ügyvéd
1137 Budapest, Szent István krt. 12. I. 5.
06-30-381-8350
derill@t-online.hu
