Várakozások és elvárások az új büntető-eljárásjogi törvénnyel szemben – Az ELTE Büntető Eljárásjogi És Büntetés-végrehajtási Jogi Tudományos Diákkör konferenciáján a kodifikációs bizottság tagjai elemezték a büntetőeljárás lehetséges irányait.
Várakozások és elvárások fogalmazódtak meg elsősorban az új büntető-eljárásjogi törvénnyel szemben a diákkör novemberi rendezvényén, melynek keretében a büntetőjogi szakma neves képviselői adtak hangot az utóbbi évek kodifikációs igényeinek. A konferencia az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának épületében, az impozáns Aula Magna előadóteremben került megrendezésre, méltó helyszínt biztosítva ezáltal a tanulmányozásra szánt téma elemzésére. A rendezvény első részében Gáva Krisztián helyettes államtitkár (KIM), Bárd Károly egyetemi tanár (CEU) és Farkas Ákos egyetemi tanár (ME ÁJK) előadását hallhatták a résztvevők, míg a rövid szünet után a három jogászi hivatásrend képviselői, Bánáti János a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, Belovics Ervin legfőbb ügyész helyettes és Márki Zoltán kúriai tanácselnök folytatott eszmecserét Erdei Árpád professzor emeritus (ELTE ÁJK), kodifikációs bizottsági elnök témavezetése mellett. A konferencia részeként hozzászólásokra, vitára is lehetőséget biztosított a diákkör, ám a hallgatóság részéről leginkább csak egyetértés volt érzékelhető, kérdéseket, felvetéseket kizárólag a diákkör tagjai intéztek az előadók felé.
A rendezvény megnyitójának keretében tájékoztatást kaphattak a jelenlévők – többek között – arról, hogy az Országos Bírósági Hivatal honlapján elérhető Handó Tünde elnök állásfoglalása a jogszabályi koncepcióról, s ennek a véleménynek az áttekintésével egyfajta rálátást nyerhetnek az érdeklődők a készülő törvénytervezet fontosabb elemeiről. Tekintettel arra, hogy a konferencia előadói személyében a kodifikációs bizottság tagjait tisztelhették a jelenlévők, így az előadás kitűnő alkalomnak mutatkozott arra, hogy az érdemi munka részleteiről első kézből kapjon információt a hallgatóság.
A megnyitót követően Gáva Krisztián a büntetőeljárási törvény kodifikációjának szükségességéről mondott összefoglaló beszédet, melyben elsőként az elmúlt néhány évtized jogszabályi módosításait taglalta, utalva ezzel legfőképpen az új törvény időszerűségére. Fontosnak tartotta, hogy értéktartó, hosszú időre szóló törvény kerüljön kidolgozásra, s ne az aktuális kormányzati ciklus álláspontját tükrözze. Megfelelő elvek mentén, hiteles alapra helyezett, időtálló tervezetre van szükség. A kodifikáció további előzményének tekinthető az utóbbi évek jogalkotási hulláma is, mely szükségszerűen elérte a büntetőeljárási törvényt. Ilyen előzmények hatására került felállításra idén tavasszal Erdei Árpád vezetésével egy kodifikációs bizottság, melynek tagjai képviselik egyrészt a jogi szakma hivatásrendjeit, az egyetemi, az elméleti szaktudást, de ugyanakkor a kormányzati szándék is megjelenik a bizottsági munka során. Alapcélkitűzés volt egy olyan bizottság létrehozása, mely a koncepció kidolgozása során alapvető irányvonalak mentén dolgozik, ugyanakkor nem szűkíti be ezzel a bizottság tagjainak a mozgásterét. Az államtitkár kiemelte: elvárás a készülő jogszabály tervezettel szemben az is, hogy megőrizze a magyar büntető eljárásjogi hagyományok pozitív elemeit, megfeleljen a modern eljárásjoggal szemben támasztott és az Alaptörvényben meghatározott igényeknek és egyúttal eleget tegyen a társadalmi elvárásoknak éppúgy, mint a nemzetközi normák előírásainak.
A konferencia második előadója Bárd Károly a Strasbourgi Bíróság által támasztott követelmények tükrében vizsgálta a büntető eljárásjogi rendszert. Elmondta, hogy a tagállamoknak nagy szabadsága van saját eljárásjogi szabályaik kidolgozásában, a Strasbourgi Bíróság kontrolljának terjedelme minimális. Az emberi jogok tiszteletben tartására helyezi a hangsúlyt, a tagállamoknak úgy kell kialakítani szabályrendszerüket, hogy kerüljék el a jogsértő helyzeteket, tartózkodjanak bizonyos cselekményektől, de esetenként – a jogsértés elkerülése érdekében – tevőleges magatartás is elvárható az államtól. Ez utóbbi a pozitív kötelezettség doktrínája, mely szerint a tagállamnak megelőző intézkedéseket kell tennie annak érdekében, hogy harmadik személyek ne sértsék meg embertársaik alapjogait, másrészt intézkedéseket kell tenni, hogy a már bekövetkezett sérelmeket orvosolhassák. A büntető igazságszolgáltatásra vetítve mindez elsősorban kriminalizálási kötelezettséget jelent, így az anyagi joggal szemben támasztott követelmény, hogy a másik ember alapjogait sértő cselekményt az állam bűncselekménynek minősítsen. A pozitív kötelezettség azonban nem csak az anyagi joggal, hanem az eljárásjoggal szemben is elvárásokat állít. Az államnak a sértett emberi jogainak védelmében olyan szabályokat kell alkotnia, melyekkel reális esélye van annak, hogy a jogsértés elkövetőit felelősségre fogják vonni. Az eljárásnak tehát mások érdekeinek védelmében kell hatékonynak lennie a strasbourgi követelmények szerint. Egyes jogok korlátozhatóságát maga az emberi jogi egyezmény is kimondja illetve kilátásba helyezi, mivel a bűncselekmény felderítése érdekében mindez indokolt. A korlátozás azonban csak akkor egyezmény-konform, ha szükséges és arányos is. Bárd Károly kiemelte továbbá a védelem fontosságát a nyomozás során, melynek kapcsán a strasbourgi esetjog azt mondja, hogy mindenkinek joga van a védelemre. A nyomozás érdekére hivatkozással sem fosztható meg a védelemtől az eljárás alá vont személy. A strasbourgi bírói gyakorlat ugyanakkor nem tartja elfogadhatónak a korlátozott védői betekintési jogot sem, mivel a fegyverek egyenlőségének elve csak azzal biztosítható, ha a védelem is teljes körűen tisztában van azokkal a körülményekkel, melyekre a vád esetenként az indítványát alapozza (pl. letartóztatás meghosszabbítása). Az embertelen, megalázó bánásmóddal vagy kínzással szerzett bizonyítékokat pedig nem lehet figyelembe venni a strasbourgi elvárások szerint.
A konferencia első részét Farkas Ákos előadása zárta, aki a diákkör felkérése szerint az Európai Uniónak a tagállamok büntetőeljárási szabályaival szembeni követelményeiről tartott beszédet. Mindenek előtt hangsúlyozta, nem lehet hagyományos értelembe vett elvárásokról beszélni, ha az Európai Unió büntetőeljárási igényeit nézzük, mivel sokan még azt is megkérdőjelezik, hogy létezik-e egyáltalán egységes európai büntetőjog. Az EU-nak az egyes tagállamokkal szemben a büntető eljárásjogi vonatkozásban legfeljebb csak próbálkozásai vannak, határozott elvárásokról nem lehet beszélni. Farkas Ákos három kérdéskört érintett előadásában, így az EU büntetőjoghoz való viszonyát, az európai büntetőjog kialakulását és perspektíváit, majd az EU tagállamok büntetőjogára gyakorolt hatásait elemezte. Beszédében az európai együttműködés fejlődését vizsgálva kitért többek között arra, hogy egy idő után a pénzügyi érdekvédelmen túlnőtt a közösségi büntetőjogi együttműködés, s megfogalmazódtak olyan bűncselekmények, melyek ellen együtt kívántak fellépni a tagállamok. A közös értékek védelmében jött létre később az Európai Igazságügyi Térség, mely azt a célt fogalmazza meg, hogy a tagállamok igazságügyi szervezete közeledjen egymáshoz. Az EU ezt követően fokozatosan, egyre több beavatkozási lehetőséget tudott teremteni, majd az igazságügyi együttműködés kibővült. Szó esett továbbá az együttműködés nehézségeiről, a tagállamok eltérő nyomozási gyakorlatáról, illetve az európai ügyészség jogintézményének megalkotásáról, mely jelenlegi állapotában még számos kérdést vet fel.
A konferencia második részét Erdei Árpád, mint az előadás moderátora nyitotta meg, s bevezető beszédében a kodifikációs munka előzményeiről számolt be röviden. Megtudhattuk, hogy a testület gördülékeny munkája biztosított volt, mivel a minisztériumnak kezdetben alig voltak elvárásai a bizottság felé, a megfogalmazott irányokat pedig nem tartották túl-korlátozónak a bizottság tagjai. A jogszabályi koncepció vezérelveként az érintettek jogainak biztosítékait és az ésszerűséget fogalmazta meg.
A bevezetőt Bánáti János előadása követte, melynek kezdeti részében felvázolt néhány, a korábbi években már megszületett igényt, mely a büntető eljárásjogi gyakorlatban a hivatásrendekkel szemben megfogalmazódott. Kiemelte, hogy az eljárások gyorsabbá tételének igénye mindinkább az eljárásjogi alapelvek sérelmét idézte elő, s az elmúlt évek másról sem szóltak, mint a garanciák feláldozásáról a gyorsítás oltárán. Az új törvénnyel szembeni remény többek között ennek a problémának a kiküszöbölése is. További gondot jelent napjaink büntető eljárásjogában, hogy a nyomozás és a tárgyalás egymáshoz való viszonya negatív irányban változott. A nyomozási szakasz lényegét a bizonyítékok összegyűjtése kellene hogy képezze, ennek ellenére a gyakorlat szerint már ebben a szakban lezajlik szinte a teljes eljárás, és a tárgyaláson az ítélet alapja a nyomozás lesz. Ebből következően a védelem sem tudja ellátni megfelelően a feladatát, a védelemhez való tényleges jogokat ugyanis oda kellene telepíteni, ahol az érdemi döntések születnek. A Kamara elnöke problémaként értékelte továbbá, hogy a nyomozó hatóság az ügyek jó részében saját szakértőt rendel ki, akihez saját kérdéseit intézi, s ennek alapján készül szakvélemény. A terhelt és a védő már csak a kész szakvéleményt kapja kézhez, s sem a szakértő személyéről, sem a kérdésekről nem kap tájékoztatást.
Bánáti János előadását Belovics Ervin beszéde követte, aki bevezetőjében a büntetőeljárási törvény rendeltetésére alkotott definíciókat vizsgálta, majd annak a kérdésnek az eldöntésére helyezte a hangsúlyt, hogy vajon a hatályos büntető eljárásjogi törvény megfelel-e ezeknek a fogalmi kritériumoknak. Az új törvény időszerűségét, a szükségesség jeleit is felvázolta, megemlítve többek között a túlbizonyítás problémáját, mely jelenleg a bíróságot ugyanúgy jellemzi, akárcsak az ügyészséget és a nyomozó hatóságot. Az indokolatlanul hosszú ítéletek is gyakran előfordulnak a büntető eljárásban, s ezek ugyancsak igazolásul szolgálnak arra, hogy egy új jogszabály megalkotására megérett az idő. A koncepcióval szemben természetesen előzetesen is felvetődnek olyan kérdések, melyek a jelenlegi jogalkalmazás vitás pontjai; így például megengedhető-e az, hogy a bíró beavatkozzon akár a terhelt akár a vádló oldalán.
Márki Zoltán kúriai tanácselnök beszédét az előtte szóló előadók gondolatmenetére reagálva indította, melyben bizonyos felvetésekkel egyetértve, másoktól eltérően vélekedett. A korszerű büntető eljárás alapjának az időszerűséget, egyszerűséget és a garanciális szabályokat tekintette. Napjaink eljárásrendjére a túlbonyolítás jellemző, sokszor maga a gyakorlat is hajlamos ennek előidézésére. Mindezek tünete, hogy egyszerű megítélésű ügyek is nagyon elhúzódnak, s gyakran gondot okoz ezeknek az ügyeknek az egyben tartása. A jogalkalmazó szemszögéből probléma ugyanakkor, hogy gyakran ugyanazon jogalkalmazó felfogásában egyszerre van jelen az anyagi igazság iránti és a fegyverek egyenlősége elvéből kiinduló bizonyítási korlátok iránti vonzódás. A koncepciót az előadó a beavatkozási pontok gyűjteményeként értékelte. Megítélése szerint egy rendszer akkor jó, ha a működése biztonságos, kockázatmentes, s ennek a ma hatályos szabályok aligha felelnek meg.
Az előadók beszédét követően még néhány kiemelt témakör került megvitatásra, így részletes elemzése esett át a jogorvoslati rendszer, különösképpen a harmadfok kérdésköre, s a különeljárásokról is zajlott némi eszmefuttatás. A konferencia valóban teljes képet adott a büntetőeljárási kodifikációval kapcsolatos lehetséges elvárásokról, s a részletes szakmai fejtegetés által közelebb kerülhetett a hallgatóság a tervezett koncepcióhoz. Az estet egy állófogadás követte, melyen lehetőség adódott az előadókkal illetve más résztvevőkkel a téma további boncolgatására, immár köteletlenebb környezetben.
