Karay Pál: A rabmunka című tanulmánya (1927) - A Legfelsőbb Bíróság egykori tanácselnöke

2016.01.26. Jogi Fórum / Összefogás a Börtönügyért Egyesület

Karay Pál, a Legfelsőbb Bíróság egykori tanácselnökének A rabmunka című tanulmánya 1927-ben jelent meg Budapesten. A könyv a Váci Királyi Országos Fegyintézet könyvnyomdájában készült. Részlet az írásból.

„I.

A rabmunkáról általában.

A szabadságvesztésbüntetés végrehajtása tekintetében kifejlődött különböző rendszerek mindegyike a munka nemesítő hatásától várja a bűntettes megjavulását.
A régi idők rabmunkája a büntetés szigorát, iszonyatosságát akarta éreztetni, rabszolgamunka volt, amely a rab egészségére, életére tekintet nélkül, az emberi erő teljes kizsarolására törekedett. A rabmunka nemei a legnehezebb, a legmegvetettebb munkák voltak, amelyekre szabad munkások általában nem vállalkoztak. A gálya, a hajóvontatás és csatornaásás, a bánya-, vár- és sáncmunkák, melyekre a vasravert rabokat az idő viszontagságainak kitéve sokszor étlen-szomjan, a legszigorúbb testi fenyíték mellett kényszerítették, — előbb-utóbb lassú pusztulásukat idézték elő.
Ezzel szemben a mai munkakényszer már nem egyedül a büntetés súlyát akarja kifejezésre juttatni, hanem elsősorban a letartóztatott nevelésének, javításának és megmentésének eszközéül szolgál. Főcélja az, hogy a henye, dologtalan bűntettes munkakedvét és szorgalmát felébressze, a munkát vele megkedveltesse s őt munkás élethez szoktassa. Az egyes iparágakban való szakszerű kiképzés pedig lehetővé kívánja tenni, hogy a rab szabadulása után munkájának keresményével magát és hozzátartozóit fenntarthassa.
A szabadságvesztésbüntetés már természeténél fogva szükségessé teszi az állandó foglalkoztatást. A tétlenség a bűnök egyik szülőoka, amely kétszeresen veszedelmes lehet épen a büntetőintézetekben, ahol a társadalom salakja kerül össze. Az állandó és rendszeres munka a letartóztatottak figyelmét elfoglalja, kevesebb alkalom lesz a bűnös élmények megbeszélésére, tiltott összejátszásra s ily módon a foglalkoztatás a fegyelmezés eszközévé is válik. Mint tapasztalati tényt mondhatjuk, hogy a huzamosabb munkanélküliség a szabadságvesztésbüntetés egyik legnagyobb súlyosbbítását képezi, amely a jobb érzelmű elítélteket leginkább sújtja s nem egyszer egészségükre is komoly kihatással van. Mikor a forradalmak alatt az intézetek munkáltatása úgyszólván teljesen megakadt, a rabok között általános volt a munka utáni vágy és mindenütt munkáért könyörögtek.
Szabályaink a munkamegvonást szintén mint a büntetés súlyosbbítását fogják fel. A munkának a magánelzárás első heteiben való eltiltása épen a büntetés szigorát kívánja fokozni, s a büntetés későbbi szakában is a munkaelvonás csak mint fegyelmi büntetés foglal helyet.
A rabmunkára vonatkozó felfogás megváltozása leginkább a munkanemek kiválasztásában jelentkezett. A régi, kimerítő izommunkák helyébe az ipari munkák léptek s a munkára való beosztásnál, a rab egyéni viszonyait, hajlamát, testi erejét és egészségi állapotát is figyelembe vették.
Eleinte ugyan még napi munkateljesítményt írtak elő, amelyet a rabnak minden esetre el kellett végeznie, ellenkező esetben fegyelmi úton, legtöbbször testi büntetéssel szorították rá, utóbb azonban már ez is elmaradt s a szorgalom fokozását helyesen bevezetett jutalmazással kívánták elérni. Munkavezetőkről és előmunkásokról történt gondoskodás, hogy a rab szakmáját kitanulhassa s szabadulása után annak hasznát vehesse.”

A teljes könyv itt olvasható!

  • kapcsolódó anyagok
BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁS