A magánjogi felelősség egységes szabályainak felállítására tett kísérlet (dr. Marton Géza Polgári jogi felelősség c. műve1 alapján)

2011.12. 8. Jogi Fórum / Dr. Szűcs Péter

A magánjogi felelősség egységes szabályainak felállítására tett kísérlet (dr. Marton Géza Polgári jogi felelősség c. műve alapján).

A kezdeti emberi társadalmakban a jogrend kialakulásának hajnalán a „felelősség”, tárgyi felelősségként nyert elismerést. A károkozó önmagában azáltal, hogy normaszegést követett el, az okozott kár erejéig (Erfolghaftung – eredményfelelősség) felelt. Ez avégett alakulhatott ki így, mert a korai társadalmakban még nem létezett egy a köz szolgálatában álló hatalmi rendszer, hanem a sértett fél maga szerzett elégtételt. Számára pedig teljesen közömbös volt, hogy a károkozó személy szándékos vagy éppen vétlen magatartásából keletkezett a kára; kizárólag az őt ért hátrányt tartotta szem előtt.

Ez az egyéni szemlélet a társadalmi rendet nyilván egyre nagyobb mértékben fenyegette, hiszen tere volt az önkényeskedésnek is. Mihelyt felismerésre jutott a közérdek fokozódó igénye, értelemszerűen annak kereteit a jogrend kialakítása és egységessége teremthette meg. Azaz a jogrend volt az első lépés a rendezett társadalmi viszonyokhoz vezető úton.

A jog tehát beavatkozott az egyének konfliktusába megszabva azt, hogy mikor és milyen feltételek mellett van helye a „megtorlásnak”. A jogi szabályozás kezdeti kísérletei elegendőnek tartották a jogsértés puszta tényét és nem mérlegelték az esetleges mentő körülményeket. Így például a XII.táblás törvény szerint „a tolvaj csak akkor felel, ha tetten érik vagy ünnepélyes keretek között megtartott házkutatással a lopott dolgot nála megtalálják”; de nem vette figyelembe azt az esetet, ha az ellopott dolgot éppen a tolvaj rejtette is el annál, akinél megtalálták.

Az okozatosság vizsgálata során tehát ezek a jogi megoldások még nem követelték meg az elkövető vétkességének vagy éppen vétlenségének a vizsgálatát.

A mai kontinentális jogrendszerek gyökerét jelentő római jogban található ennek a hiányosságnak a megoldására tett első kísérlet, méghozzá a bonae fidei iudiciumok megjelenésével. Ezeknél már a bíró azt is megítélhette, hogy a fél szándékosan vagy szándék nélkül cselekedett és lehetősége volt azt is mérlegelni, hogy a károkozó magatartás a tisztesség vagy a fides követelményével összeütközik-e.

Ezt a szemléletet árnyalta tovább a culpa gondolata, amely az egyéni gondosság mértéke volt.

Majd a természetjogi gondolkodók munkáin át ezen alapokból nőttek ki a 18. és 19. századi nagy európai kodifikációk, amelyekben a kártérítési kötelem már önálló tényállásként nyert megfogalmazást (pl.: a francia Code Civile 1383. §-a akként rendelkezett, hogy „Minden emberi ténykedés, amely másnak kárt okoz, kötelezi azt, akinek hibájából a kár keletkezett, annak megtérítésére.”).

Az okozatosság tehát mind a vétkes, mind a vétlen felelősség elengedhetetlen követelménye, hiszen ennek mentén juthatunk el ahhoz a személyhez, akivel szemben a szankciót alkalmazni kell. Ez a személy nyilvánvalóan az lesz, aki a normaszegést elkövette és ezzel kárt okozott. Az okozatosság tehát csupán az a láncolat, amely elvezet a jogsértéstől a felelősségre vonásig.

A vétlen felelősség (Schuldhaftung – a kivételes felelősségi forma) elmélete arra kereste a megoldást, amikor a normaszegéssel „vádolt” személy terhére semmifajta vétkesség nem volt megállapítható. Ennek követői a római jogból ismert cuius commodum, eius periculum elvet vallották, azaz úgy foglaltak állást, hogy azt a felet terheli a felelősség, aki a károkozó magatartást a maga érdekében eljárva kifejtette.

A vétkességi tan sem jelentett minden jogsértésre megoldást, hiszen éppen arra az esetre nem volt tekintettel, amikor egyik felet sem terhelheti semmifajta morális felelősség. Emellett pedig a vétkesség, mint az egyén belső lelki jelensége a külvilág előtt rejtve marad, ezért igen nehéz bizonyítani. Ezért a jogalkotók a vétkességet egy absztrakt, tipikus tárgyi ismérvhez kötötték, amelyet ugyancsak a római jogelméletből kölcsönöztek; ez a bonus paterfamilias - mindenkivel szemben azonos módon elvárható - mértéke:”... nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható”. Ez a mintakép azonban éppen az egyéni vétkességfogalom megdöntését jelenti, hiszen egy általános mércéhez köt mindenkit, függetlenül az egyes emberek bárminemű képességeinek (szellemi, fizikai, képesítésbeli …) sokszínűsége felett szemet hunyva. Valójában azonban a bonus paterfamilias mértékéből hiányzik, hogy állandó, változatlan és könnyen érzékelhető legyen. Ki tudja ugyanis megmondani, hogy a derék, előrelátó ember az adott helyzetben miként cselekedett volna: senki, vagyis mindenki; a bíró, az ügyvéd, a fél, a szakértő mindegyik a maga elképzelése szerint.

Ezért kijelenthető, hogy a mai formában szabályozott vétkességi alapra helyezni kívánt felelősségi szabályozások, lényegében rejtett tárgyi felelősséget jelentenek.

A két felelősségi rendszer önálló és kizárólagos alkalmazása a fentiekre figyelemmel is kijelenthető, hogy helytelen lenne. Így szükség lenne egy egységes felelősségi rendszer felállítására. Ebben méltán szerzett elismerést a magyar jogtudomány.

A magyar „jog” is – az európai jogfejlődéssel szinkronban – a vétkesség elvéből indult ki. Majd a XIX. század végén a magyar bíróságok egyre inkább próbáltak szabadulni az osztrák polgári törvénykönyv hatása alól és ezzel egyre nagyobb teret nyert a vétlen felelősség a hazai kártérítési jogban. A magyar újítás lényege abban állt, hogy a német 1874. évi 18 törvénycikkben szereplő a vasutak felelősségére vonatkozó szabályozást kiterjesztette valamennyi veszélyes üzem és berendezés működéséből bekövetkező károkra. Az üzem vagy berendezés hiányossága, mint tárgyi hiba – tekintet nélkül a tulajdonos vétkességére – alapot adott a felelősségtételre; amely alól csak abban az esetben mentesült az üzem tulajdonosa, ha bebizonyította, hogy vis maior vagy harmadik személy elháríthatatlan avagy a sérelmet szenvedett hibája okozta a kárt.

Ezt a gyakorlatot tette magáévá a Ptk. 1900-ban megjelent első tervezete is. Sőt az 1913-ban megjelenő második tervezet már önálló fejezetben, kiegészítő és független felelősségi fajtákként tárgyalta ezeket. A vétlen felelősségi fejezet elején általános elvként került rögzítésre, hogy „azt aki másnak jogellenesen, bár vétlenül, kárt okozott felelős a sértet káráért, ha az máshonnan meg nem térül, annyiban … amennyiben ezt a fennforgó körülményekre, különösen az érdekelt felek vagyoni viszonyaira való tekintettel a méltányosság megkívánja.” (1489.§). Ezt a javaslat későbbi (az elfogadott 1915 évi és az átdolgozott 1928 évi) változatai is fenntartották.

A mai 1959. évi Ptk. a korábbi fejlődéssel nem szakított és a vétkességi felelősség talajáról indul ki és ezt tekinti a felelősség normális területének, amit csak kiegészíteni kíván a vétlen felelősség beiktatásával.

Marton Géza, aki a magyar magánjogi jogfejlődés szellemi örökhagyóinak egyik kiemelkedő alakja, a Polgári jogi felelősség című művében egyedüliként tett kísérletet egy egységes átfogó felelősségi elmélet és az annak megfelelő tételes szabályok kidolgozására. 24 §-ban összefoglalva alkotta meg kártérítési fejezetét. Példaként kiemelendőek az alábbiak:

1. § A kárért, melyet jogellenes magatartásával másnak okoz, felelős az alábbi rendelkezések keretei között.

2. § Azt, hogy van-e kár és milyen terjedelmű, valamint, hogy a kár okozatos kapcsolatban van-e a felelőssé teendő személlyel vagy személyekkel, a bíró a fennforgó körülmények szorgos méltatásával szabad belátása szerint állapítja meg.
……

4. § Az okozatosságot – e szó természettudományi értelmében – fennforgónak kell tekinteni minden olyan következményre, mely a felelősségrevonás alapjául vett magatartás közrehatása nélkül nem vagy nem azonos mértékben következett volna be. Az okozatos ként megállapított eredmény beszámíthatóságáról a bíró az 5-16. §-ok szabályainak figyelembevételével határoz.

5. § Jogellenes az a magatartás (cselekvés vagy mulasztás), mely közvetlenül vagy távolabbi fűződményeiben a fennálló jog valamely rendeletébe vagy annak szellemébe ütközik.

Jogellenesen cselekszik az is, aki jogát nyilvánvalóan csak azért gyakorolja, hogy ezzel másnak kárt vagy egyéb sérelmet okozzon.

Jogellenesen cselekvőnek kell tekinteni azt is, aki a jó erkölcsbe ütköző módon okoz másnak – szándékosan vagy durva gondatlansággal – sérelmet. Az, hogy az a jogellenes cselekmény, melynek folyamataképp a kár előállott, nem közvetlenül a sértett, de egy harmadik személy ellen irányul, nem akadálya a kártérítési kötelezettség megállapításának.

…..

8. § Jogos (megengedett, szabályszerű) ténykedésével másnak okozott kárért is megtérítéssel tartozik az, akinek a maga érdekében folytatott tevékenységéből egy más személyre közvetlenül vagy közvetve kár származott.

9.§ Annak, aki valakit a maga ügyeinek ellátásával megbízott, a megbízottnak a megbízás körébe eső ténykedéseit vagy mulasztásait úgy kell beszámítani, mintha azok az ő tényei volnának. – Az e szabályból folyó felelősség szerződési viszonyokban a szerződő félre kiterjedő hatállyal korlátozható.

…. A jelen szakasz rendelete alkalmazandó a törvény vagy hatóság által kirendelt ténykedéseire is

10. § Valamely üzem folytatója felel azokért a károkért, amelyeket az üzem működése idéz elő, mégha az üzem folytatójának, illetőleg kirendeltjeinek közvetlen közrehatása a kár felidézésében nem is állapítható meg.

Az előző bekezdés áll az állattartóra is.

11. § A vétőképtelen személy károkozásaiért elsősorban a felügyeletére törvénynél, hatósági kirendelésnél vagy szerződésnél fogva kötelezett személy felel a személyes felelősség szabályai szerint.
Amennyiben ilyen személy nincs vagy felelőssége bármely oknál fogva elesik, maga a vétőképtelen személy felel a 20. § korlátai között.

…..

13. § Cselekmények és mulasztások beszámító értékelésénél a bírót a 2. § szerinti szabad mérlegelés illeti meg.

E mérlegelésnél szem előtt kell tartania a kártérítési marasztalás megelőző feladatát, valamint a szemben álló felek érdekhelyzetét is. Ezért gonosz indulatot vagy társadalomellenes érzületet tanúsító magatartás esetén a kár következményeinek beszámításánál tovább mehet az okozatosság láncolatán, mint kisebb hibával vagy vétlenül okozott kár esetén.

Ugyanígy tovább mehet a károkozó tény körül érdekelt személy terhére szóló beszámításnál, mint érdektelen vagy éppen a károsult érdekében cselekvő károkozóval szemben.

A készülő új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez a javaslatot készítők figyelmébe ajánlom a fenti kivonatos írást és az annak alapjául szolgáló Martoni művet is.

  • kapcsolódó anyagok
POLGÁRI JOG
JOGALKOTÁS
KORMÁNYZAT