Kedves Balazs01!
Jól emlékszem a történetedre. Nagyon sajnálom, hogy még mindig szenvedtek a gyerekeid apjának rettenetes természetétől. Annak az embernek nagyon súlyos személyiségzavara lehet: uralni és folyamatosan ellenőrizni igyekszik másokat, empátiája nulla. Szomorú, hogy a pszichológiai vizsgálat során mindez nem derült ki, és a bíróság nem ítélte neked az összes gyereket. (A nagyok sem nyilatkoznak nyilván úgy, hogy az apjukkal akarnak élni, ha nem félnek tőle.) Egy beteg személyiségű szülő iszonyatos károkat tud okozni - és neked, az egészséges, szabad embernek csak nagyon kevés lehetőséged van védeni a gyerekedet. Azt hiszem, az őszinte beszéddel használsz a legtöbbet: beszélni kell a gyerekkel arról is, hogy vannak nem egészségesen gondolkodó, reagáló emberek is a világon. A helyedben egy igazán jó pszichológussal beszélnék, mit lehet ilyenkor tenni.
Telefonos kapcsolattartás
vzoli!
Megint azt kell mondjam, nagyon jól látod a dolgokat. A gyerekekkel kapcsolatban pláne!
Tudom, hogy a nagyobbik fiamnak is "benő a feje lágya" és tud majd átértékelni dolgokat, csak győzzem kivárni.
Az én szüleim is elváltak, nem is szépen, de mi, gyerekek nem voltunk bevonva a csatáikba és nem volt ellenenevelés egyik oldalról sem. Édesapám ma már sajnos nem él, de vele is mindig kiegyensűlyozott kapcsolatom volt. Ez mindig a nevelő szülő felelőssége!
Tegnap is hívta a kicsit az apja, hagytam őket beszélni, de rövid idő múlva a gyerek mondta, hogy mostmár inkább mesét nézne.
És nem kérdezgetem, eddig sem tettem. megkönnyebbülést láttam rajta, hogy letehette a telefont.
Tudod, én is hittem azt, amit írtál, hogy "csak" szeretni, nevelni, gondozni, tanítani stb. kell egy gyereket és akkor nem érheti szemrehányás sehonnan. Csak én nem ezt tapasztaltam a fiam részéről. Olyan dolgokkal etette meg az apja, amik nem igazak és ezt ő kész tényként könyvelte el és én csak később szembesültem vele.
Mindenesetre a nagyfiam szeret nálunk lenni, bár ez lekiismeretfurdalást okoz nála az apja miatt.
De egyszer felnő ő is.
Én a mai napig tudok tükörbe és a gyerekeim szemébe nézni, az apjuk nem hiszem.
Mégegyszer köszönöm a tanácsaidat!
Balazs01!
Sejtettem, hogy nem faggatod a gyereket azzal kapcsolatban, amit az apja mond rólad. Ezt csak mint véleményem szerinti potenciális hibalehetőséget említettem. Mert úgy vélem, hogy elvált szülők gyereke általában ellenérzéseket táplál az iránt, ha az egyik fél a másikkal kapcsolatban kérdezi. Mert ha konflikus van (volt) : azt a gyerek érzékeli, és minimum gyanakszik, hogy na, azt a bizonyos kérdést vajon miért kapta. Hogy mit akar ebből vagy abból kihozni apja/anyja.
A telefon kihangosítását sem érzem hibának. A szülő az szülő, és pláne, ha kiskorú gyereke van: felelősséggel tartozik érte. Sokszor helyette kell gondolkodnia, szelektálnia kell a baráti körét, stb. Tehát nem erkölcsi ítélet volt részemről az, amit a telefon-kihangosítással kapcsolatban írtam - bőven el tudok képzelni olyan szituációkat, amikor a gyerekem érdekei védelmében magam is így cselekednék -, de jelen helyzetben úgy gondolom, hogy a gyerek kiegyensúlyozott lelkivilágának visszaállítása érdekében az a legjobb lépés, ha az ember megpróbálja olyan 'kis felnőttként' kezelni, akiben megbízik, és akinél meghagyja ezen speciális érzelmi kérdés(ek)ben való döntés lehetőségét.
Persze, abból amit leírtál: pontosan látom, hogy ez nem egy egyszerű döntés.
Ha jól értettem: a jelenleg 16 éves gyereked az, aki a saját kérésére került az édesapjához, mert annak sikerült megfelelő agymosást végrehajtania rajta.
Értem a félelmeidet és az aggályaidat, de ettől függetlenül ugyanúgy gondolok mindent, mint ahogy az első hozzászólásomban leírtam.
Amikor elváltatok, illetve amikor a gyermekelhelyezés kérdésében döntés született: a 16 éves fiad a legrosszabb kamaszkorban volt. Világfájdalom, lázadás, teljesítménykényszer a suliban, megfelelési kényszer és megfelelni nem akarás, akkut szülőutálat, stb. Ez mindenkinél így van, így volt és így lesz. A gyermekelhelyezési döntésig - gondolom - együtt élt veled, de a válás is biztos megviselte, a válás és a kamaszkori problémái miatt felborul az egész addigi, kiegyensúlyozottnak tűnő világa, ezért kellemetlenül érzi magát, s ha kellemetlenül érzi magát: haragudnia kell, s ha haragudnia kell: nyilván csak arra tud haragudni, akivel együtt él, mert olyanra haragudni elég nehéz, akivel csak kéthetente találkozik. Gondolom, azóta már egy kicsit átértékelte magában a döntését. Vagy ha most még nem is: hamarosan azt fogja tenni. Amint kifelé tart a kamaszkorból, és amint megtapasztalja, hogy az apjánál sem fenékig tejfel az élet.
Mert teljesen biztos vagyok benne, hogy az a módszer célravezető, amit az első hozzászólásban írtam.
Vagyis rá kell hagyni a gyerekre az érzelmi kérdésekben való döntést.
Szeretni kell, gondozni kell, törődni kell vele, nevelni kell, tanítani kell, ... és ha a szülő mindezt megtette, akkor sem ember sem Isten előtt szemrehányás nem érheti. Akkor jó szülő volt: a legjobb, akit a gyereke megérdemelhetett.
De a gyereknek is van saját élete, amelyben egy életre úgysem lehet megóvni a rossz döntések következményei okozta felelősségtől. És sokszor a gyerek a rossz döntéseiből tanul.
Egyébként hadd mondjak el egy példát a magam életéből, ha megengeded.
Kisgyerekként abban a szerencsében volt részem, hogy mind a négy nagyszülőmet ismerhettem. Apám egyke gyerek volt. Így az egyke gyerek unokáit - vagyis a testvéremet és engem - agyonkényeztették az apai nagyszüleim. Ott mindent szabad volt csinálni, ott mindent megkapott az ember, ott nem szóltak rá szinte semmiért. Vagyis gyerekként abban a - téves - illúzióban lehetett részem a testvéremmel együtt, hogy felnőttként kezelnek minket.
Aztán ott voltak édesanyám szülei. Édesanyámnak 4 testvére van, a 4 testvér mindegyikénél 2 gyerek; tehát az anyai nagyszüleimnek 10 unokájuk volt. Mivel ott mindig nagy családban éltek, ahol sok ember (köztük sok gyerek) érdekeit kellett ütköztetni: ezért rendet kellett tartani közöttük, és megvolt mindenkinek a maga helye a családon belül. A (nagy)szülő (nagy)szülő volt (nagy)szülői jogosítványokkal, a gyerek (unoka) meg olyan, akinek a megfelelő tisztelettel, odafigyeléssel, és bizonyos - íratlan - szabályok szerint kellett viselkednie a felmenőivel - és a család más tagjaival - szemben. Ott nyilván nem kényeztették el annyira a gyereket (unokát).
Persze, ahová a testvéremmel kisgyerekként járni szerettünk: ők az apai nagyszüleim voltak, ez nyilvánvaló. Az anyai nagyszüleimnél általában katonás rend uralkodott, bizonyos dolgok meg voltak tiltva, bár ugyanúgy szerettek minket.
De ahogy az ember idősebb lesz, kisgyerekből kiskamasz, majd kiskamaszból nagykamasz, aztán nagykamaszból ifjú felnőtt: legkésőbb a felnőttkor határán vagy legalábbis annak a legelején helyreteszi magában az érzelmi síkon táplált hamis illúzióit.
Ma már mind a 4 nagyszülőm halott; de szerencsére még jóval az anyai nagyszüleim halála előtt rájöttem arra, hogy milyen fontosak is ők számomra. Hogy milyen elképesztően bölcs, önfeláldozó, szeretni kész és szeretni képes emberek voltak. Ha rájuk gondolok: nehéz megállni könnyek nélkül.
Ma már ugyanúgy szeretem mind a négy nagyszülőmet, holott kisgyerekként az anyai nagyszüleimhez néha 4 lóval is nehezen lehetett elvontatni. És nemcsak az emléküket szeretem, hanem - ha megkésve is, de - már életükben egyformán szerettem őket.
Ahogy az ember nő, ahogy élettapasztalatokra tesz szert: úgy szabadul meg a hamis illúzióitól. Akár az élet fizikai jelenségeivel kapcsolatban, akár az érzelemvilága egyes összetevőivel kapcsolatban.
Ez előbb-utóbb mindenkinél bekövetkezik.
Ha valakinél mégsem: az csak azért van, mert még nem tapasztalt eleget az életből.
De nem lehet folytonosan valaki más helyett tapasztalni. Az ember a gyereke helyett sem tapasztalhat.
A hibáktól is csak bizonyos korlátok között tudja az ember a gyerekét megóvni.
És ez jól is van így, mert előbb-utóbb mindenkinek a saját életét kell élnie, és rá kell jönnie egyrészt arra, hogy az élet nem sétagalopp; másrészt meg arra, hogy a döntések a saját döntései, azokat saját magának kell meghoznia, és elsősorban saját maga előtt kell vállalnia a felelősséget értük.
Nahát vzoli!
Hihetetlenül jól gondolkodsz! Majdnem szóról szóra úgy van, ahogy írod!
Csak egy nem stimmel. nem szoktam faggatni a gyereket, hanem az elszólásaiból, viselkedéséből veszem észre.
A telefon kihangosítása csak önigazolás volt.
Egyébként mindenben egyet is értenék Veled, ha nem a saját gyerekemről lenne szó.
A mi problémánk sokkal összetettebb, ennek leírására itt nincs módom.
Tényleg lehetetlen meggyőzni egy olyan embert, hogy nem a gyerek érdeke amit tesz, aki nem szokta meg, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné. Hihetetlen birtoklási vágya van!
Nekünk van még egy 20 éves és egy 16 éves gyerekünk is, fiúk.
A helyzetet bonyolítja, hogy a középsőt nála helyezték el, mivel ez volt a gyerek kérése is.
No nem azért, mert én nem neveltem, gondoztam, hanem mert őt sikeresen fordította ellenem, nagyszülői segítséggel.
De ezt már írtam a fórumba ezer éve.
Nagyon ragaszkodott hozzám ezelőtt, most meg mindenben az apjának akar megfeleni.
Na ettől félek én a kicsinél is!
Ugyanis most is azzal eteti, hogy majd 14 évies koráig bírja csak ki velem, utána majd ő eldöntheti, hogy hozzáköltözik-e.
Szóval bonyolult ügy ez.
Egyébként tényleg nagyon igazad van, talán rá kellene bíznom a gyerekre, oldja meg ő a kis lelkében a dolgokat és helyezze el őket.
A gyerekek egyformán szeretnek minket, ami természetes is.
Akkor kivárok.
Majd megírom, hogyan alkult tovább.
Köszönöm!
Balazs01!
Ugyan nem voltam a nyitó-hozzászólásban válaszadásra megszólítottak között, de hátha érdemben hozzá tudok szólni. Főleg, mert itt - mint KBS említette - nem is igazán jogi jellegű kérdésről van szó.
Én nem fűzök túl sok reményt ahhoz, amit KBS írt: „próbálj vele beszélni, célozz rá, hogy a gyerek elmondja neked, miről beszélnek.”
Ha a volt férjed olyan ember, aki a gyerek érdekeivel kapcsolatos erkölcsi kételyek nélkül belemegy egy érzelmi zsarolásba úgy, hogy ennek eszközéül a saját gyerekét használja fel, akkor ő valószínűleg nem az a típusú ember, akivel ilyen kérdéssel kapcsolatban beszélni lehet; és még kevésbé olyan, akire ténylegesen az volna jellemző, hogy e tette miatt „szégyellni fogja magát”.
Mert nem fogja.
Sőt, lesz egy érv a kezében amit a fejedhez vághat, és amivel a saját magatartását magyarázhatja saját magának 'a cél szentesíti az eszközt'-alapon:
„-Még a telefont is lehallgatod, amikor a gyerekemmel beszélek, hát milyen anya vagy te?!”
Mert szerintem erkölcsi kételyeket magával szemben nem, legfeljebb mással szemben fog érezni. Nevezetesen: veled szemben. És mondhatod neki, hogy a gyerek mindezt maga mondta el neked: a volt férjed csak nevetni fog rajta(d).
Megoldásnak tűnhet még az, hogy az ember beszél a volt férj szüleivel. (A volt apósával-anyósával, ha még élnek; és közülük is inkább az apóssal.) Bár ehhez sem fűznék túl sok reményt. Olyan anya (anyós) nincs, aki a drága fiacskájáról ne hinné el, hogy az minden pillanatban csakis az ő kis unokája érdekében cselekszik; és az olyan férj (após) is ritka mint a fehér holló, aki az ezzel esetleg szöges ellentétben álló véleményét akárcsak hangoztatni is merné a felesége előtt; nemhogy egy kétfrontos háborúba bocsátkozva (feleség-gyerek) még a véleményét védeni is merné. Ez nem valószínű.
Szerintem ilyen helyzetben az egyetlen megoldás az, hogy az ember hagyja a dolgokat haladni a maguk útján.
Egy kisgyerek csak kicsi, és nem érzelmileg buta. Nem lehet hosszútávon érzelmileg félrevezetni.
Szoktad kérdezgetni a gyerekedet, hogy mit mondott az apja rólad, vagy az új élettársadról?
Ne tedd!
A gyerek nem azért feszült, nem azért ideges, nem azért sír, mert az apja butaságokat mond rólad, illetve rólatok.
A gyerek azért ideges, mert érzékeli azt, hogy amiatt, amit az apja mond - és amire az anyja reagál, akárcsak érzelmileg is -, egy egyre mélyülő feszültség alakul ki aközött a két személy között, akit ő egyformán szeret. Vagyis az apja és az anyja között.
És esetleg azt érzi, hogy mindennek ő az oka. Mert ő csak annyit fog fel az egészből, hogy ha ő nem lenne, akkor vita sem lenne. Tehát az ő kis észjárásában ő tehet mindenről. Ez viseli meg.
Ahhoz, hogy érzékelje a köztetek kialakuló frontot: ahhoz még az sem kell, hogy arról faggasd, hogy mit mondott neki az apja rólad/rólatok.
Elég ha csak kihangosítod a telefont. Mert a gyerek ebből is le tudja vonni a pontos következtetést.
A gyerek fejében és szívében minden rendben van. És meg tud birkózni azzal, hogy az apja időnként butaságokat mond neki.
Mert az apjának kéthetente van 2 napja arra, hogy törődjön a gyerekével, hogy szeresse, hogy tanítsa, hogy meséljen neki, hogy magához kösse a szeretet és törődés erejével. Ehelyett ezt a mindössze 2 napot - amikor intenzíven együtt kellene lennie vele - arra használja fel, hogy butaságokat beszéljen a gyereknek.
És gondolod, hogy a gyerek ezt nem látja, nem érzi pontosan? Dehogynem! Mint mondtam: egy gyerek csak kicsi, de nem ütődött.
Gondolj arra, hogy neked minden 2 hétben van 12 napod arra, hogy az apja által választott taktika, az intenzív butaságmondás helyett a szeretet, a törődés, a nevelés, a gondozás erejével kösd magadhoz a gyereked.
Ne hangosítsd ki a telefont! Ne faggasd arról, hogy az apja mit mondott rólad! Ha mégis az apjával töltött napjaival kapcsolatban kérdezed: válassz egy semleges témát, amiből a gyerek nem érzi ki a köztetek lévő feszültséget!
Hidd el: a gyereked egyedül is kezelni fogja tudni ezt a helyzetet. Pláne, ha nem kerül bele egy érzelmi háborúba, és emiatt nem zavarodik össze. Mert ő nem a butaságmondás miatt, hanem az általa egyformán szeretett személyek közti érzelmi háború miatt zavarodik össze; és nem a butaságmondást nem tudja kezelni, hanem azt a helyzetet, hogy a frontvonal az ő kis életén húzódik keresztül. Hogy két olyan ember megy bele ebbe, akiknek korábban (válás előtt) még ő volt a szeme fénye. És mindezek alapján már abban is kételkedni kezd, hogy vajon ez már akkor is így volt-e.
Tehát szerintem a legjobb taktika az, hogy az ember a maga részéről - bármilyen nehéz is, hisz' félti a gyerekét - nem megy bele ebbe.
A telefont le nem hallgathatod, a beszélgetésekről másolatot nem készíthetsz (úgy tudom, ez nemcsak erkölcsi, hanem jogi tilalom is), és fel sem használhatod.
Ami eszköz a kezedben van: az az, hogy okosabban próbálsz viselkedni, mint a volt férjed. Mert ez a gyereked érdeke.
Ehhez kell egy nagyot nyelni (tudni); de egy gyerek megér annyit, hogy ezt megpróbáld.
Szerintem ez a helyes taktika. És ahogy a gyerek egyre idősebb lesz: egyre hálásabb lesz neked ezért.
Igen, én hagytam el, de nem másik férfi maitt. Bár szerintem, annak is mindig megvan az oka.
Az új kapcsolatom a válóper közben alakult és a mai napig nagyon jól működik.
A problémámra köszönöm a választ.
Azt kell mondjam, lehetelen beszélni vele! Bármit mondok, ellenem fordítja!
De nem az a lényeg, én hogyan élem ezt meg, hanem a közös gyerekünk!
Szeretnék kiegyensúlyozott, nyugodt felelősségteljes stb. embert nevelni belőle, de az apja miatt olyan fokon sérül majd, hogy csak reménykedhetek abban, nem lesz csavargó, drogos meg mit tudom én még mi! Lehet, hogy sötéten látok, de már annyi mindenen keresztül mentem az exem miatt a házasságunk 18 éve alatt, hogy elég volt!
Na jó, ez tényleg nem jogi dolog!
A jogi részére visszatérve minket ismernek a Gyámügyön már, hiszen az exem minden kis - vélt - problémával odaszalad.
Tehát akkor ez nem járható út, úgy értelmezem.
Megigérem, mégegyszer megpróbálok vele beszélni. Csak ne tudnám előre, mi a válasz!:)
Sajnos, ez első sorban nem jogi probléma - pszichológiai. Az nagy baj, ha nem lehet vele beszélni, mert más út nem nagyon van. Lehet ugyan kérni a gyámhatóságot, hogy figyelmeztesse, a magatartása ellentétes a gyerek érdekeivel, de tapasztalatom szerint kívülállók bevonása a legtöbbször ront a helyzeten. (Nem jogi tapasztalatra célzok.)
Szerintem mégis próbálj vele beszélni, célozz rá, hogy a gyerek elmondja nekedó, miről beszélnek. Még az is lehet, hogy szégyellni fogja magát.
Nem muszáj válaszolnod: te hagytad el?
ObudaFan, KBS!
Szeretnék tanácsot kérni Tőletek, mindig jól látjátok a helyzetet!
A problémám az exemmel az, hogy fél évvel a válásunk kimondása után - ami 2 évig tartott -, elkezdte hívogatni a nálam elhelyezett 8,5 éves kisfiunkat. Ez önmagában nem jelent gondot, viszont azt annak látom, hogy a telefont arra használja, hogy engem sérteggesen a gyere előtt, folyamatosan zsarolja érzelmileg. Ilyeneket kérdez tőle: kit szeretsz jobban??
Az elmúlt fél évben egyszer sem kereste telefonon, csak amióta elindítottam a vagyonmegosztási pert, azóta. A kapcsolattartás rendesen működik, kéthetente elviszi pénteken és vasárnap estére hozza vissza. Mostanában azonban a gyerek feszült a láthatások után, többször előfordult, hogy sírt, miután haza jött.
Eddig teljesen nyugodt, kiegyensúlyozott gyerek volt, a bizonyítványa kitűnő lett.
Kb. 2 hete vett neki egy telefont, amin hívja egy megbeszélt időben minden nap. Ez este 6 óra. A gyerek már fél 6-kor stresszeli magát, hogy megint beszélnie kell vele, mivel nem szokott hozzá és bántja, hogy engem bánt az apja.
Hangsúlyozom, nem azzal van a gondom, hogy beszélnek, ez természetes is lehetne, De néhányszor kihangosítottam a telefont és megdöbbenéssel hallottam, miket kérdez és mond a gyereknek rólam!!
Pl: megkérdezi tőle, mit vacsorázott, ezt elmondja a gyerek és az apa meg azt kérdezi tőle, honnan van anyádnak ennyi pénze??!
Ez nagyon bántja a kisfiunkat!
Kérdésem, mit tudok tenni, ez ügyben, hogy tudnám bizonyítani, hogy ez a telefonálgatás nem azért van, hogy őszintén hiányzik neki a gyerek, hanem csak azért, mert engem akar folyamatosan bántani és lejáratni a gyerek előtt!
Fél évig egyszer sem hívta soha!
Most azt látom a gyereken, hogy inkább túl akar lenni a kényszerített beszélgetéseken de egyáltalán nem várja!
Tisztában vagyok vele, hogy ez joga is az apának és egy igazi szülőtől ez természetes is lenne.
De így nincsen jól!
100 km-re lakunk egymástól, tehát személyesen nem találkoznak csak 2 hetente.
Mégegyszer hangsúlyozom, nem az ilyen formán történő kapcsolattartással van a gondom, hanem a kisfiunk zaklatásával.
Ráadásul a gyerek őt nem is hívhatja, mivel munkahelyi (honvédségi) szolgálati telefonról beszél vele.
Nagyon csúnya dolgokat mond a kicsinek rólam és a páromról is, de ezt hogy bizonyíthatom?
Az apával nem lehet beszélni, pökhendi és parancsoló stílusa miatt. Kizárólag a saját érdekeit nézi.
Soha nem neveltem és nevelem az apja ellen a gyereket, erről pszichológus is meggyőződött a válóper során.
Ha az apával nem tudok beszélni, kérhetem a Gyámügyet, hogy szólítsa fel az apát, hogy legalább ne minden nap havja a fenti okok miatt??
Vagy egyszerűen hagyjam így és várjam meg, amíg a gyerek eljut oda, hogy be sem kapcsolja majd a telefont?? De akkor meg őt fogja leszidni!
Szóval nem tudom, mit tegyek?!
Kérném a véleményeteket és valamilyen jogi segítséget ezügyben!
Köszönettel!
