Kétségtelen tény, hogy egy demokratikus jogállamban a jogalkalmazás különböző szintjein meghatározott eljárásjogi garanciákkal kell biztosítani azt, hogy a vonatkozó jogszabályi rendelkezések minden körülmények között érvényre jussanak.
A bírósági végrehajtás foganatosításával szemben jogorvoslatként a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) 217. § (1) bekezdésében meghatározott végrehajtási kifogás jogintézménye vehető igénybe. Végrehajtási kifogást az terjeszthet elő, akinek a jogát vagy jogos érdekét a végrehajtónak a végrehajtási eljárás szabályait lényegesen sértő intézkedése, illetőleg intézkedésének a jogellenes elmulasztása sérti. A végrehajtási törvény megszövegezése szerint a lényeges jogszabálysértésről kizárólag akkor beszélhetünk, ha annak a végrehajtási eljárás lefolyására érdemi kihatása volt. A végrehajtási kifogásról nemperes eljárás keretében a végrehajtást foganatosító bíróság végzéssel határoz, amely végzéssel szemben további jogorvoslatnak van helye fellebbezés formájában a másodfokú bíróság irányába.
A végrehajtási törvény 2011. évi novellája értelmében a végrehajtó lényegesen jogsértő intézkedés vagy mulasztás esetén köteles a kifogással érintett végrehajtási ügyben járó munkadíja 20%-ának, ugyanazon végrehajtási cselekmény kapcsán elkövetett ismételt eljárási szabálysértés esetén a munkadíja 50%-ának megfelelő összegnek a megfizetésére. Mentesülés kizárólag abban az esetben képzelhető el, ha kifogás elbírálása keretében történik meg az ingatlan becsértékének a megállapítása, avagy az eljárási szabályok lényeges megsértéséhez nem a végrehajtó érdekkörében felmerült ok vezetett.
Jóllehet mind a jogalkotói indokolás, mind a korábbi bírósági gyakorlat [CKOT2013.05.08:10.] egyezően foglalt állást abban a tekintetben, hogy a végrehajtóval szembeni imént részletezett vagyoni kényszer kiszabása kapcsán az eljáró bíróságnak nincsen semmiféle mérlegelési jogköre, az utóbbi időben egyre inkább jellemző ennek az áttörése [CKOT2019.04.16:69.]. Jelesül, ha a bíróság a végrehajtási kifogásnak helyt ad, akkor azzal párhuzamosan döntésében elő kell írnia a végrehajtót terhelő vagyoni ’büntetést’ is egyfajta pönalizáló jelleggel. Ennek megfelelően mérlegelési jogkör leginkább a végrehajtási kifogás elbírálása kapcsán értelmezhető. Lényegesen jogsértő végrehajtói intézkedés vagy mulasztás nélkül fogalmilag kizárt a végrehajtási kifogásnak való helytadás. Tehát a mérlegelés már előzetesen megtörténik, miként a Vht. 217/B. § (1) bekezdése szerinti jogkövetkezmény alóli mentesülés a (2) bekezdésben meghatározott objektív szempontok fennállása esetén képzelhető csak el.
A végrehajtóval szembeni vagyoni kényszer jogi természetét azért tartottam fontosnak röviden bemutatni, mivel 2023. július 1. napjával az Európai Unió Tanácsa 2024. második félévi magyar elnökségével kapcsolatos feladatok ellátására irányuló jogviszonyról, valamint egyes kapcsolódó rendelkezésekről szóló 2023. évi IX. törvény (a továbbiakban: Módtv.) 217/B. §-a az alábbi (1a) és (1b) bekezdésekkel egészült ki:
„E § alkalmazásában a végrehajtó pénzkezelésére vagy díjszabására vonatkozó szabályok megsértése lényegesen jogszabálysértő végrehajtói intézkedésnek minősül abban az esetben is, ha annak a végrehajtási eljárás lefolytatására érdemi kihatása nem volt.”
„A bíróság a végrehajtóval szemben meghozott pénzösszeg megfizetésére kötelező határozatát anonimizált formában – kizárólag a 230. § (1b) bekezdésében szereplő adatok megjelölésével – a jogerőre emelkedését követő 15 napon belül elektronikus úton megküldi a Hatóságnak.”
Az indokolás szerint fenti módosítás értelmében lényegesen jogellenesnek minősül az a végrehajtói intézkedés is, amely megsérti a pénzkezelésre és díjszabásra vonatkozó szabályokat, függetlenül attól, hogy ennek egyébként a végrehajtási eljárás mentére nézve érdemi hatása volt-e.
Ha a bíróság kötelezi a végrehajtót pénzösszeg megfizetésére, ezt a határozatot elektronikus úton elküldi a bíróság a végrehajtás szervezete felett általános felügyeletet gyakorló Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatósága részére a határozat jogerőre emelkedését követő 15 napon belül, annak érdekében, hogy bevezesse a nyilvántartásába. A határozat megküldésére anonimizált módon kerül sor, amely a felek adatait nem, hanem kizárólag a nyilvántartásban szereplő adatokat tartalmazhatja a Vht. 230. § (1a) – (1c) bekezdései szerint.
A végrehajtói kinevezés már egy jó ideje nem minősül élethosszig tartó ’hitbizománynak’, mivel a Vht. 232. § (1) bekezdése alapján a kinevezés hét éves határozott időre szól, amely további hét évvel meghosszabbítható a Vht. 234/A. §-ában foglaltak szerint.
Mindezt azért volt fontos rögzíteni, mert
a módosító törvénynek köszönhetően a végrehajtói szolgálat folyamatosságának megállapítására irányuló eljárás során már nem csak a fegyelmi ügyekben született döntéseknek lesz jelentősége, hanem az egyedi végrehajtási ügyek foganatosítása során benyújtott végrehajtási kifogásoknak is.
Ezek közül azoknak, amelyekben a bíróság a végrehajtóval szemben alkalmazta a Vht. 217/B. §-a szerinti jogkövetkezményt és a kérelem előterjesztésének évében és az azt megelőző két évben született meg.
Tehát a végrehajtónak szolgálatuk megtartása érdekében nem csak arra kell fokozott figyelemmel lenniük, hogy velük szemben indul-e fegyelmi ügy és azokban milyen döntés született, hanem azon túlmenően az egyedi végrehajtási ügyekben benyújtott végrehajtási kifogások eredményeképpen megszületett döntésekre is.
Elvitathatatlan a jogszabályi módosítás okát szolgáltató jogpolitikai cél, azonban nem szabad megfeledkezni annak esetleges kontraproduktív hatásairól sem. Nyilvánvalóan a jogalkotó ettől egyértelműen a végrehajtási eljárások még szakszerűbb és jogszerűbb lefolyását várja, amely jelen társadalmi és gazdasági körülmények között teljességgel akceptálható. Ugyanakkor a végrehajtás szervezetrendszerének a sajátosságaira tekintve – az összesen 227 végrehajtói álláshelyen, álláshelyenként általánosan 2000 végrehajtási ügy indul meg évente –, nehezen képzelhető el, hogy nagyarányú lesz azoknak a végrehajtóknak a száma, amelyek a szolgálat folyamatosságának megállapításához szükséges feltételeket teljesíteni tudják, hiszen a magas ügyteher mellett még a kellő vagy annál nagyobb gondosság ellenére is könnyen előfordulhat a Vht. 217/B. §-a szerinti jogkövetkezményt tartalmazó határozatnak a három alkalommal történő meghozatala a végrehajtóval szemben. Kiváltképp akkor, ha elfogadjuk azt, hogy a bíróságnak nincs mérlegelési jogköre a végrehajtóval szembeni vagyoni jogkövetkezménynek az alkalmazását illetően, ha a végrehajtási kifogásnak egyszersmind helytad.
Fentiek fényében válhat világossá a címben szereplő alapvetően büntetőjogi alapelv felmerülése, hiszen a végrehajtó gyakorlatilag ugyanazon cselekménye kapcsán kétszeresen szenvedhet el hátrányos jogkövetkezményt, mindkét esetben vagyoni természetűt.
