nagymama láthatás

Meg lehet-e vonni a nagymama láthatási jogát, ha 1. porgári peres úton kell kikényszeríteni, hogy adja ki az unokák örökrészét (kerüljön rá a tulajdoni lapra), 2. kizárta az unokákat a lakásból, de a teljes ingó vagyon ott maradt és 3. kiadta albérletbe a lakást az ingóságokkal együtt (azaz sikkasztott)?

Hogyan kell ezt csinálni?

A gyámhatóságtól lehet kérni a kapcsolattartás szabályozásának megváltoztatását, de azért néhány ellenvetésem volna. Azért, mert a nagyszülő polgári perben próbálja érvényesíteni az igényét, azért sem lehet ilyen szankciót alkalmazni, mert a per eldöntéséig, ugye, nem tudjuk, igaza lesz-e. De ha nem is lesz igaza, egy ilyen vagyoni per akkor sem hiszem, hogy komoly kapcsolatban lenne azzal a kérdéssel, hogy jót tesz-e az unokáknak a kapcsolattartás. Mivel kapcsolattartásról van szó, gondolom kiskorú unokákról van szó, akik aligha hiszem, hogy ebben a polgári perben maguktól komolyan állást foglalnának, így ez inkább a szülők és a nagyszülők vitája, amibe nem kellene az unokákat belevonni. Az, hogy kizárta az unokákat onnan, lehet olyan magatartás, ami vizsgálható a kérdésben, ha ezzel a gyermekek fejlődését veszélyeztette (pl. a gyermekkorú unokának nem volt hová mennie).

gondok: én ugy emlékszem, ugyanerre a kérdésre egyszer már korábban válaszoltam (kb. ugyanazt, mint ÓbudaFan). Amit a nagyszülő tett, szerintem nem az unokák ellen, hanem ellened, mint a gyermekének a házastársa/élettársa ellen teszi, még akkor is, ha az eredmény az unokákra hat ki. Neked viszont nem kellene a saját gyerekeidet bűntetni azért, mert a nagyszülő valamit nem ugy tesz, ahogy Te szeretnéd. Ne felejtsd el, ha veled valami történik, lehet, hogy a gyermekeket esetleg épp a nagyinak kell felnevelnie, tehát nem árt, ha jó a kapcsolat közte és a gyerekeid között.

A köztetek lévő polgári vitának az ég világon semmi köze az emberi kapcsolatokhoz, történetesen a kapcsolattartáshoz. Ha párhuzamot vonsz, Te leszel rosszhiszemű.

Igen, már egyszer előkerült. Csak most annyival bővült, hogy az anyós el is sikkasztotta a teljes ingó vagyont. Minden erővel azon van, hogy engem tönkretegyen és így hozzákerülhessenek az unokák - akiket mellékesen képtelen felnevelni. Nem a nagyszülő perel, hanem én akarom megkapni az unokáknak járó örökrészt. Mellékesen ha velem történik valami, akkor az élettársam lesz a "következő", az anyós a per kezdete óta (2 éve) nem is látta a gyerekeket, a kisebbik már meg sem ismeri.

És ha ilyen régen nem érdeklődött a gyermekek iránt, akkor miért gondolod, hogy az a célja, hogy hozzá kerüljenek az unokák? És ha 2 éve nem tartja a kapcsolatot, akkor most miért fontos őt eltiltani?

Nos még mindig nem értem az összefüggést a polgári eljárás és a kapcsolattartás között. Ha az anyós sikkasztott, tegyél ellene feljelentést, az egy polgári és büntető ügy lesz. Ennek viszont semmi köze ahhoz, ha az anyós szeretne az unokáival találkozni. Ha pedig nem szeretne, akkor szintén érthetetlen a kérdés. Ha most beadott kapcsolattartás szabályozása iránti kérelmet, akkor nyilvánvalóan azért tette, mert másképp nem vagy hajlandó a kapcsolattartást biztositani. Tehát én a helyedben biztositanám a megfelelő kapcsolatot a gyerekek és az anyós közt, miközben viszont a polgári és szükség esetén a büntető eljárást meginditanám ellene, ha bizonyitani tudom, hogy sikkasztott.

Ez valahogy tipikusan azt az esetet juttatja eszembe, amikor a férj és a feleség nap közben összevesznek valami apróságon, majd este a feleség kijelenti, hogy ma nincs szex - mintegy büntetésképp, holott a nap közbeni vitájuknak, és a szexuális életüknek az ég világon semmi közének nem szabadna lenni egymáshoz. Attól, hogy egy kérdésben vitájuk van, más kérdésekben még lehetnek teljes összhangban egymással.

A polgári eljárás egy örökösödési per, rá kellene írni a tulajdoni lapra, hogy a saját unokái résztulajdonosok, de nem hajlandó. Kizárt minket a lakásból, ahol éltünk (amíg meghalt a feleségem), és azóta ki is adta - idegen alszik az ágyamban. Az elmúlt 2-3 év alatt egyszer találkozott a gyerekeimmel (unokákkal), és akkor is annyit mondott nekik, hogy én hazudok. Nincs szó egyenlőre kapcsolattartási kérelemről, nem korlátoztam a jogait, de most már szeretném, ha "valaki", mint hivatalos személy kijelentené, hogy már elég rosszat tett az unokáknak ahhoz, hogy a láthatási jogot megvonják. Szerintem az örökrész megtagadása, az életkörülményekből gyökeresen kiszakítás, a sikkasztás és az ellenem hangolás együtt elég nyomós érv. De ha azt mondod, hogy nem, akkor fejet hajtok előtte.

Ja ÓbudaFan-nak: nem (csak) az eltiltás a fontos, hanem az, hogy megértse végre nem nekem árt, hanem a saját unokáinak. Maga az eltiltás csak annyiban "hasznos", hogy többet nem mond rólam mindenféle mocskos dolgokat a saját 14 éves lányomnak (most a múlt héten látogatta meg őket az iskolában, amíg dolgoztam).

A kapcsolattartástól való eltiltás iránti kérelemben akkor arra hivatkozz, hogy ellened uszítja a gyermeket. Ennek bizonyítása esetén jóval több esélyed van, mint azzal, hogy perben álltok. A tulajdoni perek általában arról szólnak, hogy mi legyen a tul. lapon, de azt a bíróság helyett a gyámügy nem fogja eldönteni, hogy igazad van-e, és ha eldönthetné sem lenne sok köze a kapcsolattartáshoz.

Attól tartok az a helyzet, hogy még mindig nem érted. A polgári eljárás egy dolog, és az is, hogy más alszik az ágyadban. Nem az unokáit akarta kizárni a lakásból, hanem Téged, veled van baja. Ezt nyilvánvalóan nem tudja másképp megoldani, csak ha az unokái is "kizáródnak". Érdekelne, hogy mire mondta a gyerekeknek, hogy hazudsz. Szerintem Téged hibáztat a lánya halála miatt, nem egy ilyen esettel találkoztam. Ugy gondolja, hogy akár a lánya halálában, akár abban, hogy a kapcsolatotok szerinte nem volt jó (itt lényegtelen, hogy valójában jó volt-e vagy sem), Te vagy a hibás. Nem tudja feldolgozni a lánya halálát.

Korábban volt egy nagymama a fórumon, aki hasonló történetet irt le, nem tudom hol, de érdemes lenne megkeresned, és elolvasnod. Ha nem is a Te anyósod, legalább megérted a másik oldalt, hogy mit miért tesz, és talán jobban ki tudod védeni.

Eltiltásra nem lehet kérelmet benyujtani mindaddig, amig ő nem él kérelemmel az iránt, hogy gyakorolhassa a kapcsolattartási jogát.

Az eltiltás egyébként egyáltalán nem hasznos, nem tudom, honnan vetted ezt a baromságot. A hasznos az lenne, ha megfelelő kapcsolat lenne köztetek. Ha pedig kéri a kapcsolattartás szabályozását, még mindig nem az eltiltás lenne az indokolt, hanem maximum az, hogy eleinte pszichológusok segitségével tartsa a kapcsolatot a gyerekkel, akik látják, hogy miket tesz, miket mond a gyerekeknek. Azt ugyanis mondhatod, hogy téged szabul, de bizonyitani is kell, mert ha nem tudod bizonyitani, ő meg tagadja, a gyámhivatal nem veheti figyelembe. Viszont ha hosszu ideig nem volt kapcsolata a gyerekekkel, akkor kérheted, hogy fokozatos kapcsolattartást állapitsanak meg, tehát mondjuk 1-2 hétig minden másnaponta, harmadnaponta legyenek vele egy-egy órát, majd egyre sürübben, kb. 1-2 hónap alatt kialakitva azt a rendszert, hogy végül felügyelet nélkül is elvihesse őket.

Azt pedig ne felejtsd el, hogy a saját 14 éves lányod az ő saját unokája is egyben.

Nos derill, köszönöm, amit írtál, sok jó gondolat van benne, és alapvetően egyet is értek veled. A gond talán az, hogy te nem értesz engem. Tudniillik a feleségem halála óta elszabadult a pokol. Addig sem volt minden OK, de akkor aztán kiüldöztek a lakásomból - a gyerekeimmel együtt, és mára eljutottunk oda, hogy mindenem elveszett, amit a házasságom alatt összegyűjtöttünk - kivéve egy autót. Tehát kényszerűségből, hogy valamit is visszaszerezzek pert indítottam (mert így legalább azt elérem, hogy nem tudják a tudtom és beleegyezésem nélkül eladni az unokák örökrészét). Most némi túlzással egy albérletben élek, vályogházban és 2-3 fokkal nagyobb nyomorban, mint azelőtt. Képtelen vagyok kikecmeregni innen, mert minden pénzem elmegy a fennmaradásra (no meg az ügyvédekre)
Az anyós meg van győződve róla, hogy férfiember gyereket nem képes felnevelni, és neki kötelessége az unokáiról gondoskodni (miközben persze képtelen, mert pl. majdnem analfabéta, és időnként rossz gyógyszereket adott be a gyerekeknek). Ehhez jön még a személyes gyűlölet, ami nagyjából azért van, mert nem hagytam veszni az örökséget, meg mert nem vagyok hívő és mert a másik gyerekét jobban szereti. Ilyenekkel eteti a gyerekeimet, hogy kurvázom, meg utáltam az anyjukat, meg stb. Megjegyzem, még ha igaza lenne sincs joga elvenni a gyerekeimet, de nincs semmi alapja ezeknek. A szeretetéről annyit, hogy az elmúlt 2 év alatt vagy ötször felhívta a lányomat.
És végül, nem bántani akarom az anyóst, hanem mint írtam tudomására hozni, hogy ezzel a hozzáállással a saját unokáinak árt.
Mivel nekem nem hisz, kell találnom egy "sokkal meggyőzőbb" megoldást.

Ja és még valami: a feleségem tüdőembóliában halt meg, a szemünk láttára (a lakásban). Persze kinn volt az újraélesztő csapat is, körzeti orvos is. Ettől még lehet, hogy engem hibáztat.
Ha meg se szólalok, már közli, hogy hazudok, hazudni fogok bármikor, bármiről, bárkinek.

Anyósod valószínüleg még nem dolgozta fel a lánya elvesztése miatti proszttraumatikus sokkot, fájdalmat.

Persze, nemcsak ő vesztett: neked a Társad, a gyerekeknek az édasanyjuk ment el sajnos oly tragikusan.

Összefogás kellene, nem pedig a gyülölködés.

Pszichilógus kellene a mama mellé...

Tudom, egy "ilyen" betegségű ember magától szakemberhez el nem megy, prívátilag meg írtó sokba kerül.

Talán ill. esetleg ha egy időre ki tudnád őt kapcsolni az életetekből.

Igen, ezt szeretném. Bár ahhoz először szükségem lenne a "részünkre". A nagyobbik baj egyébként a sógor, meg az ő felesége, akik uszítják sajnos az anyóst, mert a sógor meg úgy viselkedik, mintha minden az övé lenne. Õt viszont nem támadhatom, mert papíron az anyós a tulaj.
Az egyetlen járható út (legalábbis ahogy én látom) az állampolgárként járó támogatás, azaz bíróság és sajnos mostmár a feljelentés. De ha valaki jobbat tud, szóljon!

Az a gond, hogy nemcsak a mama mellé kellene az a pszichológus. Gondokból sugárzik a gyülölet, nem érti, hogy egy dolog, hogy a felesége halála miatt az anyós utálja és igyekszik minden vagyontárgyat elvenni tőle, és egy másik dolog, hogy ugyanakkor a gyerekektől semmit sem szeretne elvenni, de nem tudja ugy megtenni, hogy gondok ne élvezhetné azt a vagyontárgyat, tehát akkor inkább elveszi az unokáktól is, bár nem ez a célja. Az anyós alapvetően bosszuálló tipus, és gondok sem különbözik tőle. Ezt mut atja ez a mondata is:„Mivel nekem nem hisz, kell találnom egy "sokkal meggyőzőbb" megoldást. ” Ideológiát gyárt saját magának, hogy miért is kell a gyerekeit az anyóstól eltiltani. véleményem szerint nem ez a megoldás. Lehet harcolni egy életen keresztül (az anyós talán idősebb, kevesebb ideig él), de sokkal jobb lenne mindenkinek, ha erre nem lenne szükség.

Én biztos nem igy csinálnám. Természetesen ami jár a gyerekeknek, azért pert inditanék, ugyanakkor igyekeznék, hogy a gyerekeknek jó kapcsolata legyen a nagyanyjukkal, és én is igyekeznék normális kapcsolatot fenntartani, vagy legalább nem rosszat (magyarán szólva figyelmen kivül hagynám az áskálódásait).

Kedves derill, kénytelen vagyok azt mondani, hogy ez már sértő. Semmi bántót nem írtam az anyósról, próbáltam tárgyilagosan azaz csak a tényekre koncentrálva valami kis leírást adni arról, ami történt. Itt segítséget szeretnék kérni ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Ha te ezt ideológiának nevezed, akkor tedd, ám sokkal inkább hagynod kellene, hogy pofára essek saját hülyeségemben.
Mostmár majd' 3 éve meghalt a feleségem, kizárták a családomat (két kiskorút) a saját lakásukból, megtagadták az örökrész kiadását és ezzel kiszakítokkák a gyerekeket megszokott életvitelükből is, de mostanra elsikkasztották a "maradék" ingó vagyonunkat is. 3 éve egy vályogházban élünk ötödmagunkal 50 négyzetméteren, az eredeti ingatlanban kb 400-on egyedül az anyós (míg ki nem adta a lakásunkat). Nem maradt semmi vagyonom, hónapról hónapra élünk. Kedves derill, ezek tények. Tény az ellenem indult birtokvédelmi eljárás, tény a végtelenségig húzódó tulajdoni per, tény a feljelentés a sikkasztás miatt (nemsokára megtörténik a vádemelés vagy elejtés). Mégis mit ajánlanál föla helyemben egyezségként, hogy kapjak is valamit, bármit attól az embertől, aki erre képes volt? Vagy az is csak ideológia, hogy nincs mire, hova hitelt fölvennem, hogy legalább legyen egy saját asztalom valahol? Mielőtt meghalt volna a feleségem én álltam az egész ház összes költségét, többet fizettem mint a mostani albérlők. Még egyszer elmondom, hogy nem eltiltani akarom az anyóst, hanem tudatosítani benne, hogy a gyerekeknek árt. Én nem tudok beszélni vele, másnak kell megmondani. Mivel követség erre a célra nincs, más megoldás kell. Ha más nincs abban a kemény fejedben, adok neked bármekkora órabért és beszélj az anyóssal! Ha sikerül megoldanod úgyis jobban járok, mint bármilyen perrel. De hidd el, már ez is próbálva volt.
És a gyűlöletről még annyit, hogy tudom, hogy el fogja veszteni az anyós mindenét, ha nem értünk szót egymással, többször is próbálkoztam valamiféle megoldással (például egyszer felhívott, és ígért valamit. Én egyből azt mondtam, hogy semmi gond, eljön a bíróságra, elmondja ott is és megegyeztünk, de persze el se jött a következő tárgyalásra). Biztos ez is ideológia.
Abban persze teljesen igazad van, hogy biztosítanom kellene a nagymama és unokák közötti jó viszonyt. Csak 100 km-re vagyunk egymástól, de úgysem enged be. Szóval hogy is kellene csinálnom?

Mostanában laikusként mindenbe beleszólok, elnézést. Sokszor biztos butaságot is írok, ezért másodszor is elnézést.

Ezzel az üggyel kapcsolatban én is furcsának tartom azt, hogy Gondok összekeveri a gyerekek nagymamájával, a volt anyósával való vagyoni vitáját azzal a ténnyel, hogy egy nagymamának az unokáival való láthatási-kapcsolattartási jogát erkölcs és jóérzés szerint csak akkor lehet - és kell - korlátozni, ha ez a kapcsolattartás - pl. a nagymama szellemi-pszichikai állapota folytán - az unokák kárára válik: az ő normális érzelmi-testi-szellemi fejlődésüket súlyosan veszélyezteti. De ezt - a véleményem szerint ritkán előforduló - esetet leszámítva egy nagymamának a szülőkéhez hasonlóan erős alapokon álló joga van ahhoz, hogy unokáival kapcsolatot tartson, láthassa őket, élvezhesse közelségüket, hogy körülötte vannak. Joga van szeretetet adni nekik és kapni tőlük. Márcsak azért is, mert ez a kapcsolattartás elsősorban az unokák javát szolgálja, és a "gyerek érdeke az elsődleges"-szempontból ez a tény számomra kétségtelennek tűnik.

(És pl. az, hogy a nagymama analfabéta vagy fél-analfabéta: az unoka-nagymama viszony szempontjából teljesen irreleváns. Pláne, ha az egyik gyerek már 14 éves és feltehetőleg tud olvasni: a nagymama analfabétasága nem veszélyeztetheti. Nekem is volt egy fél-analfabéta dédanyám, és elmondhatom, hogy - a szüleimet leszámítva - nagyon kevés embert szerettem úgy mint őt, nagyon kevés embertől kaptam annyi szeretetet mint tőle.)

Másrészt viszont azért azt is leszögezném, hogy - mivel hangzatos és földöntúli pártatlan igazság talaján álló elméleteket gyártani az életről sokkal könnyebb mint ezeknek megfelelően is cselekedni - nem vagyok biztos abban, hogy én magam nem keverném-e össze a volt anyósommal való vagyoni jellegű harcot a láthatástól való eltiltásban megnyilvánuló érzelmi-akarati bosszúállással, ha az anyós a feleségem halála után egyfajta csakazértis-harcot kezd ellenem úgy, hogy mindeközben egyrészt a gyerekek érdekét súlyosan veszélyeztetve látom (egy óriási visszaesés következett be az életszínvonalukban, lakhatási körülményeikben); másrészt - és nálam ez nyom sokat a latban - : az anyós folyamatosan ellenem uszítja a gyerekeket. (Gondolom, erre utalt Gondok azzal, hogy „Maga az eltiltás csak annyiban "hasznos", hogy többet nem mond rólam mindenféle mocskos dolgokat a saját 14 éves lányomnak” (2005.11.11. 09:31:39)).

Tegyük azért a szívünkre a kezünket, és így próbáljuk kimondani azt, hogy egy ilyen helyzetben mi magunk képesek lennénk-e hideg fejjel, mindenfajta bosszűtól elvonatkoztatva gondolkodni és annak megfelelően cselekedni! Nem hiszem, hogy ez bárkinek is sikerülne. Az életről szóló, de a mindennapok szűrőjén fennakadt nagy elméletek semmit sem érnek.

Viszont Gondoknak is azt tanácsolnám, hogy tegye ő is szívére a kezét, és csak egyetlen pillanatra próbálja meg szívét-lelkét megtisztítani a bosszúvágytól. Ha másként nem megy, gondoljon arra, hogy a számára legfontosabbak: a gyerekei érdekében van szüksége ilyen erőfeszítésre. És amikor ez a tiszta pillanat eljött: próbálja meg reálisan átgondolni a helyzetet, hogy mi az, ami valóban a gyerekei érdekét szolgálja. Próbálja meg az anyagi-vagyoni vitától függetlenül mérlegelni azt, hogy az anyós, a nagymama van-e olyan káros hatással az unokák normális érzelmi-testi-szellemi fejlődésére, hogy emiatt neki, Gondoknak a láthatástól eltiltást kell forszíroznia.

Én magam nem hiszem, hogy egy valóban tiszta "érzelmi pillanatban" arra a kőkemény meggyőződésre jutna magában, hogy erre szükség van.

De mivel én nem ismerem a tényleges körülményeket (egy fórumon keresztül az ember csak töredék-információkhoz juthat) : ha tiszta meggyőződéssel tudja Gondok állítani azt, hogy erre továbbra is szükség van, akkor mind önmaga számára befelé, mind a külvilág számára kifelé változtatnia kell a hozzáállásán, illetve az érvrendszerén.

Gondok, azt felejtsd el, hogy az anyagi-vagyoni jellegű vita közvetlen kapcsolatban van a nagymama láthatástól eltiltásának esetleges megalapozottságával. Olyan érveket hozz fel mind magadnak, mind másoknak, amelyek ettől a vagyoni vitától függetlenül támogatják, bizonyítják azt, hogy az unokákkal való kapcsolattartás a nagymama viselkedése folytán az unokák érdekeit azok kialakulatlan személyiségére, a zavartalan és normális érzelmi-testi-szellemi fejlődéshez való jogukra tekintettel is súlyosan veszélyezteti.

Erről az oldalról érvelve lehet igazad; míg a jelenlegi - többnyire anyagi-vagyoni körülményeken alapuló sértettség és az ez kiváltotta bosszúvágy alapú - érvelés egy nagy zsákutca.

Szerintem, ha jól átgondolod, akkor valószínűleg arra a meggyőződésre jutsz, hogy amikor még az anyagi-lakhatási körülményeid rendezettek voltak a feleséged életében: soha nem jutott volna eszedbe az, hogy az unokáival való viselkedésére, az ő életükre való kihatására tekintettel a nagymama eltiltását forszírozd akár a feleséged, akár a hatóságok előtt.

Nem hiszem, hogy az unokák-nagymama viszonyban a nagymama viselkedését, illetve ezen viselkedésnek az unokákra való kihatását tekintve a feleséged halála után lényeges változás állt volna be a feleséged életében fennálló körülményekhez képest. Pláne azért, mert nagyon nem is találkozott velük a feleséged halála óta. De azt azért ne felejtsd el, hogy ez nem azért van, mert nem szereti őket, hanem azért, mert az unokák láthatásához veled kellene felvennie a kapcsolatot, veled kellene kooperálnia; téged meg elvakultan utál. Kénytelen kizárni az unokáit az életéből, mert irányodban egy olyan ellenállhatatlan belső kényszert, dühöt érez, amit nem tud megfelelően kontrollálni.

De ez az unokák szempontjából ez megint irreleváns, mert a történetnek ez a része inkább szól az ex-anyósról és rólad, mint róluk. Õk csak a szenvedő alanyai ennek a buta harcnak. És a szempontjukból az is mindegy, hogy ezen konfliktus elharapódzásáért ki okolható jobban: az anyós vagy te.

Ami változás fennáll: az az életed - és ezzel együtt természetesen sajnos a gyerekeid életének - megnehezülése, amely leginkább abban mutatkozik, hogy a lakhatási-megélhetési körülményeitek sokkal rosszabbá váltak.

De azt azért ne felejtsd el, hogy a gyerekek megélhetése-lakhatása-eltartása-gondozása tekintetében a felelősség elsősorban a te válladon nyugszik, lévén, hogy te vagy az egyetlen életben lévő szülőjük. Ez a felelősség nyomaszthat, és érezheted frusztrálva magad atekintetben, hogy nem, vagy csak nagy nehézségek árán tudsz eleget tenni olyan - saját magad által is fontosnak tartott - elvárásoknak, amelyeknek meg akarsz felelni.

Nem hiszem, hogy egy szimpla bosszúba menekülés kiút lenne ebből. Saját magad befelé érezheted úgy, hogy ez egyfajta kiút, mert mindig valamiféle könnyedség-érzéssel jár együtt a sértettségen vagy a sértett hiúságon vett érzelmi elégtétel; de kifelé, és elsősorban a gyerekeid felé ez nem lesz kiút.

A kiút szerintem afelé vezet, hogy megpróbálod normalizálni a kapcsolatot a volt anyósoddal. Tudom, hogy ehhez két ember kell, és tudom, hogy azt fogod mondani, hogy én nem ismerem őt; hogy ez teljes lehetetlenség. Akkor is próbálj meg mindent, vesd be az összes kedvességedet, taktikádat, és győzd meg az anyóst, hogy nem akarsz tőle semmit; és ne azt forszírozd, hogy ne lássa a gyerekeket, hanem éppen azt javasold neki, hogy rendszeres időközönként tartsa velük a kapcsolatot.

Ha ez a helyzet valaha normalizálódni fog: az a gyerekek közreműködésével fog történni. Ha egy szülőnek normális kapcsolata van a gyerekével, akkor egy anyós ebbe nem tud nagyon belekavarni. Pláne, ha a gyerek látja, hogy a szülő viszont igazságosan próbál viselkedni az anyóssal szemben. Egy gyereket azért nem úgy kell felfogni, hogy az egy tehetetlen, befolyásolható bábu, és aki erősebben húzza, arrafelé megy. Pláne, ahogy tudom: az egyik lányod már 14 éves. Ilyen korban egy gyerek már el tudja dönteni azt, hogy mi az, ami igaz, és mi az, ami csak egy nagy humbug.

Az anyós szerintem azért is képes veled együtt a gyerekeken is "bosszút állni" (pontosabban ez nem is igazán bosszú, hanem egyfajta elefátcsonttoronyba-zárkózás és a külvilág kizárása), mert nincs rendszeres kapcsolata az unokáival, és így nem érzi azt a felelősséget, amely lehet, hogy jogilag nem rá van elsősorban telepítve, hanem rád; viszont a vérségi viszony együvétartozásában megnyilvánuló erkölcs szabályai szerint neki is része van ebben a felelősségben. Vagyis az unokái életének jobbá-szebbé tételében.

És ha a gyerekeket rendszeresen láthatja: meggyőződésem, hogy előbb-utóbb (de inkább előbb mint utóbb) pontosan érezni fogja ezt a felelősséget. (Az érzelmi-akarati alapokon nyugvó felelősségérzés és felelősséget vállalni képesség nem írni-olvasni tudáshoz van kötve.)

Ki kell mozdítani ebből az elefántcsont-toronyból.

Én azt javaslnám neked, Gondok, hogy tegyél meg mindent annak érdekében, hogy a nagymama rendszeresen találkozhasson a gyerekeiddel. Lehet, hogy most nem akar, mert olyan erős, elvakult gyűlöletet érez irántad; de ha kitartó vagy: előbb-utóbb beindul a kapcsolattartás az unokák és a nagymama között. A 100 km-es távolság nem gond. Egy 14 éves gyerek már tud egyedül utazni - közben vigyázni a testvérére -, és diákigazolvány birtokában ezt szinte ingyen teheti.

Meg vagyok győződve arról, hogy a kiút az, amit fentebb leírtam. Ez irányba kell haladnod. És ha 100-szor kell próbálkoznod mire sikeres lesz: akkor 100-szor kell próbálkoznod.

Így lesz jó a gyerekeidnek, neked és a volt anyósodnak is. Az természetes, hogy téged ebből csak az első kettő érdekel (a gyerekeid és te), így lennék ezzel én is; de azért nézd el nekem azt, hogy amikor kívülállóként hozzászólok ehhez a témához: azt komplexen, az összes résztvevő érdekeit figyelembe véve próbálom nézni.

De azért természetesen elsősorban a gyerekeid szempontjából.

Hát csak a félreértések elkerülése végett: a jogi vagyoni per a nagymama és az unokák között zajlik, az örökségről. Én, mint a kicsik gondviselője szerepelek benne. Vagyonról meg istenigazából nincs is szó, egyenlőre az anyósnak el kellene ismernie azt az állampolgári jogot, amit egyenesági örökösödésnek hívnak (és nem évül el). Az el nem ismerés és a kizárás nem az én, hanem az egész család rossz körülményeit eredményezte, a lányom és a fiam is vályogházban él és hétvégén fát vágok, hogy esténként! meleg legyen. Arról már ne is beszéljünk, hogy a gyerekek játékai és bútorai sem hozzáférhetőek, ezek nyilván az én bosszúállásom része??
Az írástudatlanság nyilván nem lenne baj, ha nem a "leendő" felelős gondviselő lenne írástudatlan (merthogy ő akarja nevelni helyettem a gyerekeket - ez is általa kinyilvánított tény). Semmi bosszúállás, düh, vagy hasonló nincs bennem, csak értetlenül állok a mérhetetlen és értelmetlen kapzsiság előtt.
És végül, utoljára: aki vállalja a közvetítő szerepét és aktívan hozzájárul az ügy lezárásához, annak hajlandó vagyok (lényegében) bármennyit fizetni. Nem nyerészkedni, bántani, megtorolni, hanem élni akarok. És nem hagyom veszni az elmúlt 13 év javait egy luxuskörülmények között élő nagymama javára valamint a nyomorban élő unokái ellenében. Ha ez bárki szerint bosszúvágy, akkor ott baj van! Mellékesen bosszút állni már csak azért sincs kedvem, mert az időt és az energiát is sajnálom rá.
És hogy az ügy másik oldalát is lássuk: tűrhetetlennek tartom (azt is), hogy egy bíróság ennyi idő alatt képtelen kimondani az amúgy nyilvánvaló örökösödés tényét.

És még egy apróság, ami talán az én hibám: az eredeti szövegben a láthatási jog megvonása szerepel szó szerint, ami alatt én azt értettem, hogy az engedélyem nélkül ne találkozhassanak, de azt nem, hogy én nem engedem. Mindezzel az lett volna a cél, hogy legalább tudjak róla, ha az anyósom mossa a gyerekek agyát, ne tehesse a hátam mögött.
A törvény szerint valószínűleg a tiltás egyenlő a jog megvonásával, és nekem ez is jó lenne (én viszont szemet hunyhatnék, ha a tudtommal történik). Sosem állítottam, hogy el akarom tiltani (ez itt a félreértés lényege)

gondok: sajnos nem érted az egészet: nincs összefüggés a kapcsolattartás és az között, hogy neked milyen vitád van az anyósoddal. Tehát harcolhatsz a vagyonért, az egy dolog, miközben viszont a kapcsolattartást biztositanod kellene, mert a gyerekeknek viszont az lenne a jó, ez tehát egy másik dolog. Ez olyan, mint a vicc: „Hogyha III. András 5 év alatt 15 törvényt adott ki, akkor 25 év alatt 50
törvényt hanyadik Béla adott ki?” Tehát nem logikus, és a kettőnek semmi köze egymáshoz.
„Mégis mit ajánlanál föla helyemben egyezségként, hogy kapjak is valamit,” - ez a gond veled, hogy azt gondolod, hogy valamit neked kellene kapnod „cserébe” a kapcsolattartásért. Csakhogy itt nincs cserébe, és neked az égvilágon semmit nem kell kapnod. A gyerekeknek jár a kapcsolattartás és a nagyinak, Te itt sehol sem vagy, annyi a dolgod, hogy biztositsd, hogy a gyerekeidnek jó kapcsolata legyen a nagyival. Emellett persze pereskedhetsz, és ha megnyered, akkor az anyagi rész is rendezve lesz.

Én tehát semmit sem ajánlanék fel azért, hogy cserébe kapjak valamit, hanem amennyiben a nagyi igényt tart a kapcsolattartásra, biztositanám neki és a gyerekeimnek, hogy időnként együtt legyenek, és a gyerekeimet nem terhelném a nagyi és köztem lévő problémákkal. Sőt, megpróbálnék én is megfelelő kapcsolatot kialakitani a nagyival, vagy legalább is semlegesként kezelni.

„Még egyszer elmondom, hogy nem eltiltani akarom az anyóst, hanem tudatosítani benne, hogy a gyerekeknek árt. ” - csakhogy azzal akarod "tudatositani", hogy altiltod, ezzel pedig Te ártasz a gyerekeidnek, tehát tulajdonképpen ugyanazt teszed, amit az anyósod, csak persze gyártasz hozzá egy ideológiát, hogy neked miért szabad ártani a gyerekeidnek.

Mellesleg Vzolinak maximálisan igaza van, ráadásul gondolom, a nagyi nem a házasságkötés után lett félanalfabéta vagy analfabéta, hanem már előtte is az volt. Tehát tudhattad, hogy a nagyinak vannak jogai, vagy tudhattad volna, ha utána nézel. Ezek a jogok akkor is fennálltak volna, ha a feleséged nem hal meg.

És csak a félreértések elkerülése érdekében a per közted és a nagyi közt folyik, és nem a gyerekeid és a nagyi közt, ugyanis a gyerekeid cselekvőképtelenek, tehát Te, mint szülő vagy perképes az ő érdekükben.

„Semmi bosszúállás, düh, vagy hasonló nincs bennem, csak értetlenül állok a mérhetetlen és értelmetlen kapzsiság előtt.” - ezek szerint magadnak sem akarod bevallani, viszont lehet, hogy magadat félre tudod vezetni, engem semmiképp.

Nem tudom milyen közvetitésre gondolsz, de itt közvetitésről csak a kapcsolattartás kérdésében lehet szó. A vagyoni ügy ugyanis egyrészről a Te ügyed, aki követel, másrészről a nagyié, aki ugy gondolja, hogy neked az nem jár. Az az ügyben pedig lényegtelen, hogy ez a gyerekeké lenne, hiszen a gyerekekkel együtt Te is használnád. A nagyi nyilvánvalóan nem akarja, hogy Te is élvezd mindazt, amit ő ill. a lánya teremtett meg (mármint a nagyi véleménye szerint).

Ez az utóbbi beírásod egyébként teljes mértékben alátámasztja a bosszuállásodat. A lényeg, hogy Te akarod a feltételeket diktálni. El kell, hogy keseritselek, mert ha a nagyi kéri a kapcsolattartás szabályozását, akkor lényegtelen, hogy Te akarod-e vagy sem, a gyámhivatal meg fogja állapitani kéthetenként egy hétvégében, vagy havi egy hétvégében.

Jó lenne, ha végigolvasnád a peranyagot, meg elbeszélgetnénk! Tán még ki is sülhetne belőle valami.
Nos a jóindulatról annyit, hogy amióta a feleségem meghalt, az anyós nem áll szóba velem. Akkor ment be a lakásba, amikor már elmentem dolgozni, és eltűnt mikor meghallotta az autót. Lopott a lakásból, és persze sok egyéb bosszúságot is okozott, amellett, hogy mosott-főzött-takarított. A gyerekeket el kellett vinnem, mert engem nem tűrt meg maga mellett, a gyerekekre meg nem volt képes vigyázni. Egyszercsak közölte, hogy menjünk el a lakásból, mert (a fiának) kell. Én megtagadtam, és azóta jött ellenem a birtokvédelmi eljárás, kizárás, és végül a sikkasztás. Egyszer nem hívott, kért tőlem bármit, és amióta kirakott oda soha nem engedett be. Hogyan is kellene nekem a kapcsolattartást biztosítanom? Küldtem követet magam helyett, kellemesen elbeszélgetett vele, de persze minden maradt a régiben. Az egésznek a mozgatórugója a fia, ő akar bosszútállni rajtam és ehhez a saját anyját használja fel.
Nem tudok olyat tenni (értsd bármit felajánlani avagy cselekedni), amitől engem elfogadnak, és nem akarják a gyerekeket meggyőzni arról, hogy hazudok, kurvázom, stb. Nem azért, mert meg van ideologizálva, hanem mert a sógor engem ennyire gyűlöl. Én tudom, hogy az anyóst a saját fia feszítette keresztre - olyannyira, hogy az ügyvédjük akár az anyós ellen dolgozik a sógor akarata szerint, de nem tudok mit kezdeni a szituációval. Az egyetlen megoldás, amit én látok, hogy mások, tőlem teljesen független emberek azt állítják az anyósnak, hogy a kár, amit okoz a saját unokáinak a rovására teszi. Ez talán elég lenne arra, hogy lehessen kompromisszumot kötni (amire már a bíróság is felszólított minket), és haladjunk valahová. Én nem látok másféle kiutat. Nyilván nem indítok pert, ha bármiféle megegyezés lett volna a láthatáron, és nyilván nem jelentem föl őket, ha látnék bármiféle pozitív hozzáállást. De a sógor ostoba és bosszúálló. Egyszerűen el akarja venni mindenem. Történetesen meg kellene védenem az anyóst a saját fiától. Nem látok más megoldást: a sógor választásra kényszerítette látszólag köztem meg maga között az anyját, én meg szeretnék rávilágítani, hogy az unokái meg a fia között kell döntenie.
Tudod, ha per helyett egyszerűen engedte volna ráiratni az örökrészt, akkor sincs semmink, mert marad nála a haszonélvezeti jog. Tehát az ellenállása ráadásul értelmetlen is. Valamint semmiképpen nem oldja meg az anyagi problémákat, mert ahhoz még el is kellene adni az ingatlant.
A láthatást, a nagyi jogait sosem korlátoztam, csak mivel kizárt a lakásomból kénytelen voltam odébb költözni. Nem tudom, hogy hiba-e, de a gyerekeimet magammal vittem? Meg hogy 100 km-re találtam valakit, aki beengedett? (Nincs pénzem saját lakásra, albérletre gyerekőrzéssel, meg bejárónővel, nagyon nem válogathattam). De már azt is mondtam, a nagyi 3 év alatt vagy ötször hívta fel a lányom, vagyis ő sem ragaszkodik igazán a kapcsolathoz. A fiam meg már meg sem ismeri. Maximum passzivitással lehetne vádolni, de mivel nem hajlandók szóbaállni velem, még ez is gyenge lábokon áll (és hol van itt a bosszú?)
Miért számít bosszúállásnak, hogy a gyerekeimet ennél normálisabban szeretném ellátni? Honnan kérjek segítséget, ha nem azt kapom meg, ami jog szerint is a miénk?

Bevallom, tehetetlen vagyok. Elfogytak az ötleteim, egy maradt: az "ellenséget" a saját fegyverével kell legyőzni.

Vajon mit fogsz mondani, ha a vádemelés megtörténik sikkasztás ügyében? Akkor is én leszek a bosszúálló?

Én tisztelem és becsülöm az álláspontod, sőt egyetértek a nagyi, mint "funkció" fontosságával, ezek nyilvánvaló dolgok számomra is. Ám mint mondtam ezzel a viselkedéssel szemben tehetetlen vagyok. Tudod, ha a haverok a környéken azt mondanák, hogy de nagy állat vagy, ne csináld ezt, meg ilyesmi, akkor még el is fogadnám a válaszod, de a környezetemben mindenki meg van rökönyödve ezen a hozzáálláson. Így csak elgondolkozom rajta, hátha mégis...

És végül egy félreértés:
„Mégis mit ajánlanál föl a helyemben egyezségként, hogy kapjak is valamit” - itt nem a kapcsolattartásról beszéltem, hanem arról, hogy egyáltalán nem tudok olyat csinálni, amire a másik oldal akármiben is engedményt tegyen (azaz a kompromisszum kétoldalú lehessen)

A kapcsolattartást akkor kell biztositanod, ha igényt tart rá. Ha meg nem, akkor ne foglalkozz vele. Ha lopott és tudod bizonyitani, jelentsd fel. Ha sikkasztott és tudod bizonyitani, szintén jelentsd fel és pereld az összegért. De ennek semmi köze ahhoz, hogy amennyiben a gyerekekkel kapcsolatot akar tartani, miért ne tehetné. Ne akard magad annyira elfogadtatni. Az idő majd hozza magával, vagy ha nem, akkor sincs semmi probléma. Viszont ne tegyél neki keresztbe, és főleg ne tegyél keresztbe a gyerekeidnek.
„Vajon mit fogsz mondani, ha a vádemelés megtörténik sikkasztás ügyében? Akkor is én leszek a bosszúálló?”
Mondom, hogy még mindig nem érted, azokból, amiket irsz, ez egyértelmű. Nem azt irtam, hogy ne jelentsd fel, ha büncselekményt követ el ellened, hanem azt, hogy ennek semmi köze a gyerekeiddel való kapcsolattartásához.

Az, hogy a másik nem hajlandó az anyagi igényeiből engedni, egy dolog, és az, hogy esetleg szeretné látni az unokáit, az egy másik dolog.

Sajnálom, biztos én vagyok a hibás, de képtelen vagyok jobban elmagyarázni.

Nem, teljesen világos amit írsz. Egyet is értenék veled, ha nem tartana az állami "igazságszolgáltatás" tovább, mint az életem. Teljesen igaz, a két dolog csak azért kapcsolódik egybe, mert közösek a szereplők. A gond az (már amennyiben rajtam kívül bárkit érdekel), hogy gyorsítani szeretném a dolgokat, és ezt máshogy nem lehet mint kényszerrel. Ja és kicsit megalázónak tartom a saját (a gyerekekkel együtt) helyzetünket - miközben ők azok, akik jól élnek, tőlünk veszik el a normális életvitel lehetőségét. Nem magamat szeretném elfogadtatni, hanem az államilag "garantált" jogainkat - egy kicsit gyorsabban. De meggyőztél, előbb-utóbb az idő megoldja (én meg vergődöm még egy picit).

Gondok!

Mint láthattad: hasonló állásponton vagyok mint Obuda vagy Derill, vagyis hogy lényegében mindegy, hogy a per (a vagyoni jellegű jogokért folytatott "harc") közted és a nagymama között zajlik-e, vagy hogy arra hivatkozol, hogy ez a per valójában az unokák és a nagymama között zajlik és te "csak" mint a kicsik gondviselője veszel részt benne: ez az egész független a nagymamának az unokákhoz való láthatási jogától.

A perrel kapcsolatban meg - ha jól értem - : a lakás tulajdonosa a feleséged volt (vagy csak 50-50%-ban az édesanyjával?), de a haszonélvezeti jog a volt anyósodé. Utána úgy zárt ki, hogy szinte (vagy nem is szinte, hanem teljesen) az összes ingóságod bennmaradt a lakásban.

Ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy nyilván nem mindegy, hogy kinek a nevén van a lakás. Viszont számomra az nem lehet kétséges, hogy ha a feleségednek - akárcsak részben - tulajdonjoga állt fenn a lakáson: azt a gyerekei(d) fogják örökölni. Lehet, hogy sokáig tart, de az eredménye nem lehet kétséges: ők lesznek bejegyezve tulajdonosként.

Viszont amíg az anyósod él (és ezzel együtt haszonélvezeti joga áll fenn) : a gyerekeidnek mint tulajdonosoknak (illetve amíg ők kiskorúak: neked mint gondviselőjüknek) a lakáshasználattal kapcsolatban alapból legfeljebb annyi joguk van, hogy ha az anyósod ki akarja adni valakinek a lakást, akkor a célszemély helyett ugyanannyiért a tulajdonosok is kivehetik.

Ez meg nagyjából a nagy semmivel egyenlő.

De ezt te is tudod; abból ahogy ezt írod: „Tudod, ha per helyett egyszerűen engedte volna ráiratni az örökrészt, akkor sincs semmink, mert marad nála a haszonélvezeti jog. Tehát az ellenállása ráadásul értelmetlen is. Valamint semmiképpen nem oldja meg az anyagi problémákat, mert ahhoz még el is kellene adni az ingatlant. (2005.11.20. 20:31:29)”

Tehát tényleg nem mindegy, hogy a tulajdoni lapra ki van bejegyezve tulajdonosként, de pusztán az a tény, hogy ott milyen név van feltüntetve: az anyósod életében a ti lakhatásotok, életszínvonalatok szempontjából ez vajmi keveset számít.

(Mondjuk azt azért nem értem, hogy ha valakinek (konkrétan: az anyósodnak) pusztán haszonélvezete áll fenn egy lakáson, akkor hogyan tudja befolyásolni a hagyatéki eljárást (ilyennek kellett lenni a feleséged halála után); illetve azt, hogy a feleséged tulajdonjogát képező ingatlant (esetleg ingatlani hányadot) a gyermekei(d) örököljék? Tőled, illetve jogászoktól kérdezem (mert én nem vagyok az; hiányosak az ismereteim).

Ha meg az ingóságokat tekintjük: ha az anyós tényleg elzárt a saját ingóságaidtól, akkor ez egy rendkívül elítélendő dolog. És megértem a dühöd is. Én se éreznék mást. Ki akarnám tekerni a nyakát; de lassan, hogy érezze is a fájdalmat. Ki ne érezne hasonlóan?!

Mondjuk, voltak (vannak) szép bútoraitok, háztartási gépeitek, műszaki cikkeitek, ruháitok, miegymás a lakásban. Ezek hiányának is nyilván óriási szerepe van abban, hogy az életkörülményeiteket nehéznek érzed, hiszen ezeket, illetve ezek egy részét újra elő kell teremteni; vagy legalábbis a kínzó késztetést azért mindig érzi rá az ember.

De azt azért megkockáztatom, hogy a napi megélhetéshez, boldoguláshoz ezeknek kevesebb köze van, mint a normális körülmények között való lakhatásnak. Mert ha nincs saját lakás: az ember vagy szívességből van valakinél (ami egy kiszolgáltatott helyzet), vagy őrült pénzeket fizet ki albérletre. Az ingóságok túlnyomó részét viszont eladni nem lehet; legfeljebb használni. És ezek között lehetnek olyanok is, amelyeket - amellett, hogy eladásuk képtelenség vagy csak nehézségekkel, mélyen áron alul lehetséges - mondjuk egy fafűtéses vályogházban nem is lehet (vagy állagmegóvásuk miatt is: nem célszerű) használni.

Ebből csak azt akarom kihozni, hogy - első körben legalábbis - a normális körülmények között való lakhatás a lényeg.

És megkockáztatom azt is, hogy a normális körülmények között való lakhatás hiányát jóval nagyobb problémának érzed, mint azt, hogy az ingóságaid (ingóságaitok) hiányoznak.

Én legalábbis a hozzászólásaidból ezt vettem ki. De mondj ellent, ha nem így van: lehet, hogy tévedek.

De mindettől függetlenül én úgy látom, hogy a te legnagyobb problémád a lakhatás.

Arra viszont nem lehet apellálni, hogy a tulajdonosoknak (a gyerekeidnek) a haszonélvezővel (anyósoddal) szemben okvetlen és nyilvánvaló előjoga van, azon az alapon, hogy ők gyerekek.

(Vagy ilyen esetben bírósági határozat alapján helye van a haszonélvezeti jog megváltásának? Most itt a jogászokat kérdezem, mert mondom: én nem vagyok az. Az özvegy házastárs haszonélvezeti jogánál tudom, hogy van ilyen, de ez itt is lehetséges? De ha lehetséges is: nyilván ellentételezés fejében. Biztos én vagyok kishitű, de arra sem látok egyértelmű és nyilvánvaló esélyt, hogy a bíróság a haszonélvezővel szemben a kiskorú tulajdonosok (és velük együtt a te) lakáshasználati jogát fogja megállapítani. Ha egyáltalán ilyet lehet. Én mindig úgy képzeltem, hogy a haszonélvezet a használatot tekintve olyan abszolút jog, amely legfeljebb egészen kivételes esetekben korlátozható, de akkor is csak egy bizonyos mértékig, s ha "elveszik" valamely magasabb érdekre hivatkozással: ellentételezés fejében teszik azt (megváltás).)

És arra sem lehet apellálni, hogy az anyóst holnap, vagy legkésőbb holnapután elviszi az ördög. Lehet, hogy ez egy nagyon dicséretes tett lenne az ördög részéről, de mivel maga az ördög szeret hivatásánál maradni és nem akar az angyalok sorába emelkedni: akár az is előfordulhat, hogy az anyósodat 120 évig ezen a Földön hagyja. És addig is használja a lakást, ha akarja. Vagy átengedi a használatot másnak. És a nyugdíjas unokáid majd néha meglátogatják a dédit. Mert ez is előfordulhat.

Tehát amit ebből az egészből ki akartam hozni, az az, hogy az érzelmek szempontjából érzem a düh és a harc jogosságát.

Utóbbit (jogi eszközökkel vívott harc) emberi és jogi szempontból is, mert a gyerekeid érdekeiért: tulajdonosként való bejegyzésükért kutya kötelességed harcolni. Az ingóságaidért (ingóságaitokért) ugyanígy; már csak azért is, mert ez is közvetlenül összefügg a gyerekeid érdekeivel.

Viszont éppen a gyerekeid érdekei szempontjából nem érzem sem célravezetőnek, sem ésszerűnek azt, hogy Kolhaas Mihályként totális háborúba kezdjél azon az alapon, hogy mivel a gyerekeid érdekében cselekszel, ezért a gyerekeid érdekei közül egyet-kettőt háttérbe helyezel. (Vagyoni vita - láthatás.)

Nem azért, mintha erre úgy általában nem lenne jogod.

(A gyereknevelés is nagyrészt valami hasonlóról szól: hogy a szülő szelektál a gyerek életét befolyásoló körülmények között; sokszor úgy, hogy a gyerek érdekében fontos dolgok közül egyeseket háttérbe szorít vagy teljesen elnyom azok javára, amelyeket rövid vagy hosszú távon fontosabbnak, nagyobb súlyúnak ítél.)

Csak én éppen ésszerűnek nem tartom ezt. Előfordulhat, hogy valamilyen úton-módon lakhatási-lakáshasználati jogot szerzel (a gyerekek nevében) a haszonélvező anyóssal szemben, ha ez egyáltalán lehetséges.

(Azt nem is tudom, hogy a gyerekeid tulajdonosként elismerésén túl ez is a per tárgya-e; de ha igen: az biztos, hogy nem máról holnapra fog menni és a kimenete is kétséges.)

Ha meg nem is volt a per tárgya: akkor meg a tulajdonjog anyósod életében (még akár hosszú évtizedekig) csak "papírjog" : sem neked, sem gyerekeidnek közvetlen haszna nincs belőle.

(Hacsak mondjuk nem értékesítitek, a haszonélvezeti joggal terheltség miatt jóval forgalmi értéken alul. De hát ez sem biztos, hogy megoldás. Egy haszonélvezettel terhelt ingatlant értékesítve a kapott pénzből nem biztos, hogy fedelet tud az ember a feje fölé varázsolni. Hacsak nem albérletet, de akkor megint ott van, ahol a part szakad.)

Tehát én éppen a gyerekeid érdekei szempontjából nem értem azt a vehemenciát, amellyel harcba veted magad a vagyoni jellegű vitában, akár olyan eszközt is megengedhetőnek tartva, hogy a láthatási jog megvonását kéred.

Ha jól értettem, rendes lakáshoz (házhoz) jutni alapjában 6 esélyed van: 1) a saját keresetedből állítod elő (akár a lakbért, akár a vételárat), 2) rokonaid, barátaid segítenek, 3) valamilyen módon nagy összegű hitelhez jutsz, 4) megnyered a lottó ötöst, 5) valamilyen módon (ha ez egyáltalán jogilag lehetséges) eléred, hogy gyerekeid, a kiskorú tulajdonosok érdekei jogi úton érvényesüljenek a haszonélvező - szintén erősnek számító - jogaival szemben a lakáshasználati jog tekintetében; és 6) sikerül belátásra bírnod az anyósodat, hogy - ha másért nem is, ha utál téged, akkor is - az unokái, a gyerekeid érdekében biztosítsa a korábbi körülmények közötti lakhatásotokat.

Lehet, hogy csak én érzem így, de te azzal, hogy a "minden eszköz megengedett" hozzáállással lépsz fel az anyóssal szemben (vagyoni vita - láthatási jog megvonása) : a 6)-os pontban jelzett esetleges(!) megoldás mögött is felégetsz minden hidat.

(Így még a lottó 5-ös esélyét - 1:44 millióhoz - is nagyobbnak értékeled a 6)-os esélyénél.)

Hogy az átlátszó műanyag gömbből milyen számokat húznak ki: azt nem tudod befolyásolni; az abszolút a cselekvési lehetőségeiden kívül esik.

Lehet, hogy a 6)-osra is minimális az esélyed, de azt legalább valahol a saját cselekvési lehetőségeid körében van.

Fórumbeli hozzászólásokból vajmi kevés információt lehet leszűrni, de én úgy látom, hogy - a gyerekeid érdekei szempontjából - nem éppen a 6)-os lehetséges megoldás az, amely megérdemli azt, hogy az ember - esélyét minimálisnak nyilvánítva - egyből elvesse.

(Azt megértem, ha pl. lottót nem veszel.)

A képlet szerintem egyszerű: a gyerekeid szempontja az elsődleges, és nem a saját egyéni dühöd. Ha valamit cselekszel, azt kell vizsgálnod, hogy a gyerekeid érdekei szempontjából az adott lépés jár-e legalább annyi haszonnal, mint amennyi költséggel.

Az anyós ellen vívott totális háború ilyen szempontból vett költsége kétféle lehet: 1) az unokákat végleg elzárod a nagyanyjuktól, ami biztos, hogy nem válik előnyükre, és 2) minden hidat felégetsz a korábban a 6-os pontban említett anyóssal való esetleges megegyezés mögött, amiből a gyerekeid szintén nem profitálnak.

(Mondhatod, hogy erre (a megegyezésre) úgysincs esély; de honnan tudhatod, hogy mit hoz a holnap?! Onnan kezdve, hogy a gyerekeid láthatásán keresztül az anyós elkezd legalább minimális felelősséget érezni értük; tehát ettől egészen odáig, hogy mondjuk összeveszik a rá oly' nagy behatást gyakorló fiával.)

És melyek az anyós ellen vívott totális háború hasznai? Ilyen csak egy van: 1) elégtételt vehetsz a sértett hiúságodon, vagy kiélvezheted az anyósssal szembeni dühöd különböző megnyilvánulásait. De ez a gyerekeid érdekei szempontjából irreleváns. A bíróságot meg nem érdeklik a totális háborúd eszközei; sőt ha rosszul választod meg ezeket: ezek inkább ellened fordulnak a jogi igényérvényesítés folyamatában.

Ebből csak azt szerettem volna kihozni, hogy ha totális háborút folytatsz az anyóssal szemben, akkor ez a gyerekeid érdekei szempontjából vagy közömbös vagy hátrányos. Hasznos semmiképp. És ha már csak megvan az esély arra, hogy hátrányos legyen (és bizony erre az esély megvan) : ez azt jelenti, hogy a totális háború eszközeit, fegyvereit olyan messzire kell hajítanod magadtól, amilyen messzire csak tudod. Akkor is, ha az anyós nem teszi ugyanezt.

Ezt írod: „A gond az, hogy gyorsítani szeretném a dolgokat, és ezt máshogy nem lehet mint kényszerrel. (2005.11.21. 19:08:30)”

De milyen irányba fogod gyorsítani a kényszerrel? (Mondjuk, eléred, hogy gyorsabban bejegyzik a gyerekeidet tulajdonosként. Pusztán ettől lesz lakásotok?)

És lehet-e egyáltalán gyorsítani a kényszerrel? (Láthatásért lakhatás? Vagy hogy? Ez esélyes?)

Korábban meg ezt írtad: „a sógor választásra kényszerítette látszólag köztem meg maga között az anyját, én meg szeretnék rávilágítani, hogy az unokái meg a fia között kell döntenie. (2005.11.20. 20:31:29)”

Ezzel csak az a gond, hogy ha te rá akarod kényszeríteni arra, hogy ilyen - egyébként is borzalmasan nehéz - választást tegyen: ez egy ösztönös és erőteljes tiltakozást fog kiváltani az anyós részéről, mert ha valakit nem kedvelünk, akkor attól azt tűrjük el a legkevésbé, hogy irányítani vagy kényszeríteni próbáljon minket.

Hagyni kell az anyóst, hogy magától rájöjjön, hogy mi az, ami igazán fontos a számára, miközben apró taktikai eszközökkel megpróbáljuk befolyásolni ezt a döntést.

(Előbbi (magától rájöjjön) azt jelenti, hogy első körben közelebb kell vinni az unokáihoz, hogy érezze az irántuk való felelősséget. Az utóbbit (taktikai eszközök) már neked kell megjátszanod: te ismered a helyzetet és az anyósodat. Mit tudom én, hogy ezek pontosak mik lehetnek! Ha az én gyerekeimről lenne szó, és - akárcsak részben is - azon múlna a sorsuk, hogy az anyóssal mennyire sikerül megkedveltetnem magam: tudva, hogy az anyós mondjuk Natalia Oreiro-ért lelkesedik: idehozatnám a messzi Argentínából, és az anyós ablaka alá ácsolt rögtönzött színpadon hosszú ódákat adatnék elő vele egyrészt a kedvező tulajdonságaimról, másrészt meg hogy mennyire kedvelem az anyóst. Aztán hányni még ráérek ezután is.)

Ezt is az egy nappal ezelőtti hozzászólásodban találtam: „Az egyetlen megoldás, amit én látok, hogy mások, tőlem teljesen független emberek azt állítják az anyósnak, hogy a kár, amit okoz a saját unokáinak a rovására teszi. (2005.11.20. 20:31:29)”

Hogy őszinte legyek: ebben sem hiszek. Az ember általában olyan célokat szokott elérni, amelyek felé halad is, amelyekért tesz is. Az ritkábban szokott előfordulni, hogy a cél megy oda az emberhez. Hacsak nincs földrengés.

Másrészt meg az derül ki nekem ebből, hogy te is látod, hogy az igazi megoldás az, ha az anyós megbékél. De a hozzászólásodból úgy tűnik, hogy azt várod, hogy nem is feltétlen veled békél majd meg (mert az igazából neked sem esne jól; meg hogy is veszi a bátorságot), hanem a helyzettel(?) másrészt ezt "valakik" (pl. égi jel?) hatására fogja majd tenni.

Elnézést, hogy ilyen sokat írtam (túl gyorsan gépelek, és sokszor marhaságot). De az egész történet engem nagyon megfogott; és komolyan szeretnék segíteni; miközben úgy érzem, hogy alapjában rossz irányban indultál el, amelyik csak egy sok keserűséggel teli nagy zsákutcába vezet.

(A jogi fejtegetéseket meg abszolúte ne vedd figyelembe; mert ezektől egyrészt Obuda és Derill haja égnek áll :) (gondolom), másrészt meg csak azért bocsátkoztam ilyenekbe - azon túl, hogy a jog érdekel -, mert az eddigi hozzászólások alapján saját magamnak sem teljesen világos ennek az ügynek akár a ténykörülményeket tekintett, akár a jogi háttere. Aztán hátha kapok válaszokat rájuk.)

Szerbusztok!

Rövid kérdésem lenne. Adott egy nagymama aki sajnos mozgásképtelen, fekvőbeteg 83éves. Adott egy nagypapa, aki hol így hol ugy gondol dolgokat, van hogy kizárja az egész családot napokra, hetekre. Adott a lányuk, és az unokák akik viszont látogatnák a nagymamát, de a papa miatt nem tehetik. A nagymamát viszont a papa nem látja el jol, nem tartja el megfeleloen. Az lenne a kérdés, hogy van e jogszabály arra, hogy mint családtag, és milyen minőségben köteles-e a papa beengedni őket. Milyen témakörhöz tartozik ez pontosan, és ebben az esetben hova kell fordulni. A családsegítők az önkormányzat és más ilyen szervek nem tudnak segíteni. Nagyon megkoszonném a gyors valaszt, mert addig nem tehetunk semmit mig nem tudjuk mi jogszeru.
Köszönettel
joker