Sziasztok!
Gyakran tapasztalom, hogy egyes kérdések bizonyítására hamis tanúkat vesznek igénybe, akik felkészülve jönnek a tárgyalásra, tudják mit kell, és mit nem kell/nem szabad mondani (már az értelmesebbje). Ezzel az „anyagi igazság” elferdül, és ez is hozzájárul ahhoz, hogy az igazságszolgáltatásból jogszolgáltatás legyen. Egy jól felkészített tanúval pert lehet nyerni – és gyakran látom azt is, hogy ez ellen sokszor mind a bíróság, mind a másik oldal tehetetlen. A normális az lenne, ha mindenki azt vallaná, ami volt, nem azt, ahogyan lehetett volna – de honnan tudja a bíróság, mi volt és hogy volt. Egy kicsit úgy érzem, hogy ha valaki igazán profi szeretne lenni a szakmájában, akkor – a megfelelő felkészültség, tapasztalat mellett - elvárják tőle azt is, hogy a leginkább célra vezető eszközöket vegye igénybe – és ez valahol nincsen rendjén. Mert egy jó hamis tanú ellen egy jól felkészült másik hamis tanú lehet az egyik hatásos ellenszer. Időnként az is tapasztalom, hogy a bíróság nem tud mit kezdeni a helyzettel: ezt mondta – hát jó, akkor ezt jegyzőkönyvezem. A tehetetlenség szerintem a bírók tekintélyét rombolja, és zavarja is őket.
Szerintetek:
- mennyire elterjedt a hamis tanúzás? Egy bírónő szerint például a tanúk 80%-a hazudik valamilyen kérdésben.
- van –e olyan történetetek, esetetek, amikor a hamis tanú „lebukott”, ha igen, min bukott le? Reális az, hogy egy hamis tanút kérdezéssel meg tudsz fogni?
- kell-e, és ha igen mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ne akarjon senki hamis tanúkat felhasználni (azon túl, hogy bűncselekmény, és nem is etikus)? Ki járjon élen ebben a kérdésben: a bíróság – a feljelentésekkel, az ügyvédek – hogy nem készítenek fel hamis tanút, az ügyvédi kamara – hogy fegyelmizteti a „hamis tanús” ügyvédeket?
- van-e olyan eset, amikor erkölcsileg - mondjuk a „fegyverek egyenlőségénél” fogva megengedhető a tanúk „előzetes felkészítése”?
Minden hozzászólás - jogászé-nem jogászé - nagyon értékes szémomra, ezért előre is köszönöm.
Attila
