Börtön vár a gyereküket kisajátító elvált szülőkre

El kell ismerni, hogy van némi igazság az alábbi írásokban.
DE:

1. Ez ugyanolyan egyoldalú bemutatása a Tényeknek, mint amivel a nőket (anyákat) vádolják benne.
2. Nem hiszem, hogy a magyar Bíróságok, bírók rosszul ítélkeznének, és a Gyámhatóságok rosszul végzenék a munkájukat. Biztos - hiszen nem is lehet másképp, különben fellebbezéssel meg lehetne változtatni az ítéleteket -, hogy MINDEN körülményt, a házasságban korábban lezajlott eseményt figyelembe vesznek a döntéskor. És ebben lehet sok olyan történés, amit apuci nem szívesen ismer el, a kisgyermek meg már el is felejtette (hogy pl. az apja brutálisan verte, vagy elhanyagolta, vagy veszélyeztette).
3. Nehogy azt higgye bárki is, hogy a férfiaknak/férjeknek nem kell mindent megtenniük azért (a házasság alatt és a váláskor, majd azt követően), hogy az anyával korrekt és jó viszonyuk legyen. Éppen a gyermek érdekében! Mert aki pl. elsumákolja a legminimálisabb gyermektartásdíjat, akit nem lehet elérni, ha a gyerek súlyos beteg, az ne MONDJA, hogy szereti a gyerekét, és tartani akarja vele a kapcsolatot. Mert az a TETTEIBEN nem szereti a saját gyerekét. Nagyon helyesen teszi ilyenkor az édesanya, ha nem hagyja, hogy az apa becsapja a gyermeket, hogy hamis képet fessen a gyermek számára. Mert sokkal nagyobb lesz később, adott helyzetben a gyermek fájdalma.
4. A legszorosabb, elsődleges, mindent meghatározó, elszakíthatatlan kapcsolatunk az Édesanyánkkal van! Tudományos - és tapasztalati - TÉNY! Ezt senkinek sem szabad megbolygatnia, éppen a gyermek érdekében. Hiszen a gyermeknek alapvetően az anyai szeretre, törődésre, támaszra van szüksége, a vele való bizalmas kapcsolatra. Ezek TÉNYek. Sajnálom, ha vki nem született nőnek, de...
5. Mindent összevetve: a férfiak túlnyomó többsége sajnos nem grál lovag a házasságban, és azt követően sem, sőt, a legtöbbje a gyermekével sem az... És ennek következményeiért nem az Édesanyákat és nem a bíróságokat és nem a gyámhatóságokat kell hibáztatni! Mndenki, aki "így járt" nézzen magába!

(Hú, de dühös vagyok :)))))))

A gyermekláthatás és a kapcsolattartás útvesztői

Jog, Válás - 2005-01-24 - Forrás: Magyar Nemzet

Több cikk jelent meg az utóbbi időben, lapjukban a kapcsolattartás (gyermekláthatás) problémái miatt, és különös aktualitása volt a dolognak az ünnepek miatt. Felmerült az is, hogy a jelenleg hatályos jogszabályok módosítása szükséges, mert azok hiányosak és diszkriminatívak.

Például a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. (IX. 10.) kormányrendelet 30. paragrafusa azt meghatározza, hogy mikor marad el jogszerűen a kapcsolattartás az arra jogosult részéről, azt azonban elfelejti tisztázni, hogy amikor a kötelezett nem adja át a gyermeket kapcsolattartásra, az mikor jogszerű, mikor nem. Mivel jogosulti helyzetben általában az apák vannak, kötelezetti helyzetben pedig az anyák (hiszen a gyermekeket többnyire náluk helyezik el a bíróságok), a szabályozás nehéz helyzetbe hozza a kötelezetteket és a gyámhivatalokat is, hiszen nem tudják, hogy pontosan mikor járnak el jogszerűen, és mikor valósítanak meg jogsértést mikor nem kell odaadniuk a gyermeket kapcsolattartásra, és mikor kötelező. A gyámhivatalok kötelesek a jogerős kapcsolattartási határozat szövegét szó szerint betartatni akkor is, ha néha a gyermek vagy valamelyik szülő érdekeivel ellentétes (bírói határozat esetében két éven belül a gyámhivatal nem szabályozhatja újra a kapcsolattartást).

Ezen jogszabályi hiányosság miatt a gyermeket gondozó szülőknek megvan a lehetőségük arra, hogy próbálkozzanak. Nem adják oda kapcsolattartásra a gyermeket, aztán majd csak kitalálnak valami indokot. A gyámhivatali ügyintézők szubjektív értékelésétől függ a továbbiakban, hogy jogellenesnek ítélik, tehát szankcionálják-e ezt a magatartást, vagy sem. Ez pedig jogbizonytalanságot eredményez. Ilyen például az az eset, amikor a gyermeket gondozó szülő családi programra, a gyermeknek szándékosan a kapcsolattartás idejére tervezett külön programjaira hivatkozva tagadja meg a találkozást.

Amennyiben a gyámhivatali ügyintéző valóban jól ismeri a jogszabályokat, és jogszerűen jár el, a joggal való visszaélés esetét alkalmazhatja (hiszen a gyermeket nevelő szülő ezen esetekben egyértelműen visszaél azon jogával, hogy ő nevelheti a gyermeket, tehát úgy gondolja, hogy ő diktálja a feltételeket).

A jogszabály pedig kimondja, hogy amennyiben a szülő önhibájából akadályozza a kapcsolattartást, akkor szankcionálni kell, továbbá azt is, hogy pótolni kell az elmaradt kapcsolattartást. A kapcsolattartás elmaradása ez esetben egyértelműen a gyermeket nevelő szülő önhibája, hiszen szervezhette volna máskorra is a családi programokat, illetve a gyermek nem kötelező iskolai programjainál választhatott volna olyan programokat is, amelyek nem a kapcsolattartás idejére esnek. Ez tehát azt jelenti, hogy a kapcsolattartást akadályozó szülőt először figyelmeztetni kell, hogy többet ne akadályozza azt, és fel kell szólítani arra, hogy az elmaradtakat pótolja, továbbá meg kell határozni, hogy meddig köteles mindezt megtenni.

Amennyiben ez eredménytelen marad, a gyámhivatal százezer forintig terjedő bírságot szabhat ki a gyermeket nevelő szülővel szemben, esetleg karhatalmi végrehajtást alkalmazhat. Ez utóbbi esetben a rendőrség kellően tapintatos eljárása esetén a gyermek nem is tud arról, hogy szükség volt a rendőrség közreműködésére.

A karhatalmi végrehajtás eredménytelen abban az esetben, ha a gyermeket nevelő szülő és a gyermek a kapcsolattartás idején nem tartózkodik az elvitel helyén.
Ilyen esetre továbbá azon helyzetekben, amikor a bírság eredménytelen vagy várhatóan nem fog eredményre vezetni is van megoldás.

A hatályos szabályozás kimondja, hogy veszélyezteti a gyermekét az a szülő, aki őt indokolatlanul a másik szülő ellen neveli, vagy a kapcsolattartásra vonatkozó határozatnak nem tesz eleget. Amennyiben a szülő veszélyezteti a gyermeket, és önként nem hajlandó vagy nem képes a veszélyeztetést megszüntetni, a gyermek védelembe vételét kell elrendelni, mely a gyámhatóságok hatásköre.

A védelembe vételt követően a gyermekjóléti szolgálatok családgondozóinak az a feladata, hogy a szülőt meggyőzzék arról, hogy a kapcsolattartást a továbbiakban ne akadályozza, ellenkező esetben a gyermekvédelem más eszközét kell majd alkalmazni, ez pedig a gyermek kiemelését jelenti az őt gondozó szülői környezetből. Amennyiben a kötelezett nem pótolja az elmaradt kapcsolattartásokat, valamint ismételten, ok nélkül akadályozza (függetlenül attól, hogy általában megfelelően gondozza a gyermeket), a gyámhivatal pert indít a kiskorú másnál történő elhelyezése érdekében.

Súlyosabb esetben ki kell emelni a gyermeket a családból, és más, arra alkalmas személynél kell elhelyezni, aki lehet a különélő másik szülő, vagy ha ő nem alkalmas, más olyan személy, aki alkalmas a nevelésére, és kapcsolattartási kötelezettségének is eleget tenne.
Ez nagyon nehéz döntés, sem a gyámhivatalok, sem a bíróságok nem szívesen lépik meg, ugyanis a gyermeket a gondozó szülő álrendszeresen sérül (erkölcsi, érzelmi veszélyeztetés).
Megtanul a gyermek hazudozni, megfelelni a gondozó szülői elvárásnak, mely szerint nem szeretheti a gondozó szülő által gyűlölt különélő szülőt, tehát érzelmeit eltitkolja, és persze később sem fogja megosztani, megbeszélni a problémáit a szüleivel. Elhidegül az őt nevelőtől is, de mivel a másik szülővel nincs kapcsolata, vele sem alakul ki érzelmi kapcsolat. A gyermek érzelmileg egyedül marad. Magyarországon sajnos nagyon magas a pszichiátriai betegek száma, érdemes lenne vizsgálatot folytatni arról, hogy hány százalékuk elvált szülők gyermeke, és ezek közül hány százalékuknak nem volt kapcsolata a különélő szülővel.

Azt hiszem, érdekes adatok kerülnének napvilágra.
A jogszabály pontosan meghatározza a szülői jogokat. A különélő szülő esetében ez a kapcsolattartási jog, továbbá a családjogi törvényben a számára biztosított jogok: a kiskorú gyermek nevének meghatározása, illetve megváltoztatása, tartózkodási helyének kijelölése, továbbá iskolájának, valamint életpályájának megválasztása, vallásának megválasztása (itt akkor van gond, ha az egyik szülő például a katolikus vallásra neveli a gyermeket, a másik pedig például a muzulmánra, hisz mindkettő jogszerűen megteheti, csak a gyermek fejében lesz káosz). Ezenfelül még azon jogok, amelyekre a bíróság esetlegesen feljogosítja (például vagyonkezelési jog). Talán csak két dolog maradt ki ezek közül, amit szintén fontosnak tartanék: a kiskorú házasságkötéséhez, esetlegesen abortuszához nem kell a különélő szülő hozzájárulása, pedig azt hiszem, nagyon fontos döntésről van szó.

Fontos, hogy amennyiben elmarad a kapcsolattartás a gondozó szülő akadályozó magatartása miatt, ezt bizonyítani kell (lehetőleg tanúkkal), másrészt a különélő szülő azonnal forduljon a gyámhivatalhoz a végrehajtás érdekében, hiszen idővel egyre nehezebbé válik a bizonyítás, három év elteltével pedig már nincs rá lehetőség.

A kapcsolattartás útvesztőiben 2/2. rész

Jog, Válás - 2004-05-16

"Idehaza egyedül Tomasovszki László foglalkozott ezzel, aki A szülői elidegenítésszindróma c. dolgozatában foglalta össze klinikai tapasztalatait."

A legtöbb esetben nem kell szakpszichológusnak lenni ahhoz, hogy egyértelművé váljanak az elidegenítési próbálkozások. Amikor a kötelezett arra hivatkozik, hogy a gyermek nála mindig szorong, és amikor a jogosult el akarja vinni, mindig sir. Ezt sok hatóság így el is hiszi - mert ráadásul igaz is.

Ugyanakkor, ha közelebbről megvizsgálják az eseményeket kiderül, hogy a gyermek csak addig sir, amíg a kötelezett is látja - igyekszik megfelelni a kötelezett azon elvárásának, miszerint nem szeretheti a jogosultat, mert ha szereti, akkor kötelezett "szomorú lesz" vagy egyéb lelki megtorlást alkalmaz.

Amint a gyermek a kötelezett látóköréből kikerül, már megszűnik a szorongás, a sírás, majd amikor a gyermek visszavitelére kerül sor, kezdődik a cirkusz: "nem is volt olyan jó nálad", és a gyermek újra sir. Amikor a gyermekről kiderül, hogy boldogan menne a jogosulttal, a kötelezett sokszor látványos búcsúzkodásokba kezd, melynek kizárólag az a célja, hogy a gyermek rádöbbenjen, most elviszik, nem lehet a szeretett szülővel, aki eddig is gondozta (mert azt senki nem vitatja, hogy a gyermek a kötelezettet is szereti).

Az ilyen szülő a gyermek érdekeire hivatkozva észre sem veszi, hogy ő teszi tönkre gyermekét, miatta szorong a gyermek. Fél a kikérdezésektől, amelyekből kiderülhet, hogy ő "jól merte érezni magát az apánál", fél attól, hogy elveszíti anyja szeretetét, hisz érzi, hogy az gyűlöli, az általa viszont szeretett apát.

(Amikor a kapcsolattartási napokon a kötelezett mindig szomorú, rosszkedvű, ez nyilvánvalóan az általa gondozott gyermekben is ellenállást vált ki a másik szülővel szemben. Ha örömmel venné, hogy gyermeke az apjával lehet, ha megfelelően készítené fel gyermekét a találkozásra, akkor ez nem következhetne be.)

Néha önmagában ez a gyűlölet kisugárzás? Főleg idősebb gyermekeknél? Elég ahhoz, hogy a gyermekben ellenérzéseket váltson ki a jogosulttal szemben. Legfőképpen akkor erősödik ez fel, ha a jogosult végrehajtási kérelmeinek következtében a kötelezettet a hatóságok megbírságolják, vagy karhatalmi eszközökkel kell végrehajtani a kapcsolattartást, mivel a kötelezett ilyenkor a jogosult bosszújára hivatkozik a gyermeknél, és persze nem árulja el, hogy az ő jogsértő magatartása miatt volt szükség a bírságra, vagy karhatalomra.

(Nyilvánvalóan az a szülő veszélyeztette a gyermeket, aki miatt ezeket az intézkedéseket alkalmazni kellett, így akár indokot adhat arra is, hogy emiatt induljon ellene eljárás kiskorú veszélyeztetése miatt).
Csakhogy a gondozó szülő nem azt fogja mondani gyermekének, hogy mivel el akartalak tiltani az apádtól, és ezzel veszélyeztettelek, megbírságoltak, vagy rendőrök jöttek ki, hogy végre betartsam a jogszabályokat és a kapcsolattartás szabályozó határozatot, hanem azt mondja, hogy; Apa elvitet téged a rendőr bácsikkal?, vagy azt, hogy Azért nem tudom megvenni neked azt amit szeretnél, mert apa megbírságoltatott, és így már erre vagy arra nem maradt pénz.

A gyermeknek a másik szülő ellen nevelése ugyanis általában a nők körében fordul elő. 17 éve dolgozom gyámhatóságon, egyetlen olyan esettel sem találkoztam, amikor az apa akadályozta volna a kapcsolattartást. Ezt említi a cikk írója is:

"Tomasovszki - főként amerikai szakpszichológusok, legelsősorban Gardner és Cartwright nyomdokain haladva - elemzi az apa ellen irányuló módszeres "befeketítési kampány" mechanizmusait: "A megfigyelt esetek túlnyomó többségében az elidegenedést generáló szülő az anya, az elidegenítés célszülője pedig az apa." Az ilyen anya - mondja a pszichológus - az indokoltnál jobban félti, védi a gyereket, akit úgy kezel, mintha kizárólagos tulajdona volna, és a kisajátítás minden gyerekkel kapcsolatos információra kiterjed: az apa teljesen ki van taszítva a gyerek életéből. A részben tudatos, részben tudattalan befeketítési manőver eredményeként a gyerekbe mintegy beojtják, beprogramozzák az apa gyűlöletét. A programozott gyerek érezni érezhet szeretetet az apa iránt, csakhogy ezt a szeretetet mint valami meg nem engedett, tilos érzést el fogja fojtani, és soha nem meri kifejezni."

"Jellemző, hogy a hazai bíróságok és gyámhivatalok készpénznek veszik az efféle gyermeki nyilatkozatokat..." A hatóságoknak sajnos nincs könnyű dolguk. Kizárólag a szülők, az ítélőképessége birtokában lévő gyermek és a tanuk által elmondottakra hivatkozhatnak, valamint a szakértői vizsgálatok eredményeire.

(Persze az egyáltalán nem biztos, hogy az erőteljesen befolyásolt gyermek már az ítélőképessége birtokában van a kapcsolattartás kérdésében, ezért ezt a kérdést - a gyermek meghallgatását jobb szakértőre bízni.)
Viszont, sajnos láttam már ugyanazon gyermekről, ugyanabban a hónapban készült egymásnak teljes mértékben ellentmondó szakvéleményt is. Amikor az egyik fél kifogásolta, hogy a szakvélemény hamis, a megyei szakértői bizottság elnöke azt nyilatkozta rá, hogy ez csak: "szakértői véleménykülönbség". Tehát nem könnyű eldönteni, hogy tényleg szakértői véleménykülönbség, vagy hamis szakvélemény. Mert a hamis szakvélemény adását a Btk. is tiltja, időnként viszont felröppennek hírek pénzért vásárolt szakvéleményekről, lehet, hogy nem alaptalanul, csak bizonyíthatatlanul. Ha viszont nem hamis a szakvélemény, hanem "csak" ilyen nagy véleménykülönbségek lehetnek egy ügyben, felmerül a kérdés: áll-e olyan szinten ma a pszichológia tudománya, hogy a szakvélemények egyáltalán használhatóak-e egy hatósági döntésnél.

Így aztán a hivatal a rendelkezésre álló iratok alapján dönt. Ha szakértői vizsgálat születik egy ügyben, lehetősége van a másik félnek másik szakértőt kérni, vagy saját szakértőt igénybe venni. Amennyiben a két szakvélemény ellentmond egymásnak, a hatóság kirendelhet egy harmadik szakértőt (egy szakértői vizsgálat elkészítése körülbelül 60 ezer forintba kerül, de láttam már drágábbat és olcsóbbat is).
A szakemberek jó részének - állapítja meg Tomasovszki - "nincsenek kellő ismeretei a szülői elidegenítés szindrómájáról". Akkor talán képezni kellene őket ez irányban is. Ha ilyen ügyekben adnak szakvéleményt, akkor kötelező képesítési előírásként. Hozzátehetném: az elidegenítés családi hátteréről sincsenek. A családi háttér viszont feltárható: a védő-óvó eljárás körében, vagy a pszichológiai vizsgálat során. "Nem ismeri a kisajátító-elidegenítő anyának és az anya családjának bonyolult patológiáját sem a gyámhivatal, sem a bíróság, sem a törvényszéki pszichiáterek, akik a gyámhivatal vagy a bíróság felkérésére próbálnak képet adni a szülők személyiségéről. Nem csoda, hogy az ilyen anyák könnyen becsapják, félrevezetik a borderline kórképekben járatlan szakértőket és mediátorokat."
Ez tényleg igaz. A hatósági szakemberek nem rendelkeznek pszichiátriai ismeretekkel (pszichológiai alapismeretekkel sokan igen, mivel a felsőoktatási intézmények nagy részében tanítják).
De nem is fontos, hogy ők rendelkezzenek. Sokkal fontosabb lenne, hogy a kirendelt pszichológus szakértők rendelkezzenek, és a szakvéleményük használható legyen. Olvastam már olyan szakvéleményt, mely lehet, hogy rendkívül szakmai volt, de maximum egy másik pszichológus értette volna meg: tele szakkifejezésekkel.

"A hatóságok azonnal eljárást indítanak a szexuális abúzust elkövető szülő ellen, a gyermek elidegenítésének "abúzusát" viszont bocsánatos bűnnek tartják, sőt a kisajátító szülőt gyakran védelmükbe is veszik, komolyan véve beteges téveszméit, paranoiás konfabulációit. Holott a gyereket kisajátító anyai téboly csaknem ugyanolyan veszélyes a gyermekre nézve, mint az abúzus."

Ez biztos igaz. Csakhogy nem a hatóság feladata eldönteni, hogy tényleges kisajátításról van szó, vagy a gyermeknek ténylegesen rossz élményei vannak az apai találkozásokról (hisz ez is előfordulhat, van ilyen tapasztalatom is. Amikor az apa mindenkit életveszélyesen megfenyegetett, még a bíróságon sem mertek tárgyalást tartani biztonsági őr jelenléte nélkül, miközben folyton azt bizonygatta, hogy ő nem agresszív.)

Ennek megállapítása ugyanis a szakértő feladata, és a szakértő megállapításait a hatóság kénytelen elfogadni, hisz épp azért rendelt ki szakértőt, mert ő pszichológiai kérdésekben nem rendelkezik szakértelemmel. Persze nem köteles elfogadni, eltérhet a szakvéleménytől, de ezt az eltérést meg kell indokolnia. Azzal meg mégsem indokolhatja, hogy nem tetszettek a szakértő által leírtak. Nehéz megindokolni az ellenkezőjét, hisz attól, hogy született egy szakvélemény, és még nem is tetszik a hatósági ügyintézőnek, attól még mindig nem rendelkezik szakértelemmel. Persze kirendelhet egy másik szakértőt másik 60 ezerért, de az ő hitetlensége költségeit nem terhelheti az ügyfelekre, felettesei pedig nem örülnének neki, ha rendszeresen igen magas költségekbe verné a hivatalt.

"A társadalomnak komolyan kellene vennie az apa csak papíron létező kapcsolattartási jogát."

Ahhoz viszont, hogy ez a jog ne csak papíron létezzen, szükséges lenne az is, hogy a külföldön bevett gyakorlatnak megfelelő jogokat és hatáskört kapjanak a hazai gyámhivatalok, és a jogszabályokat is megváltoztassák kissé.

A kapcsolattartás útvesztőiben 2/1. rész

Jog, Válás - 2004-05-16

2004. március 16-án a Népszabadságban megjelent egy cikk Ádám Péter tollából:
A téboly újratermelése! címmel.

A cikk leírja (a továbbiakban aláhúzott betűvel szedve a cikk szövege), hogy:
"Csehák Judit egészségügyi, szociális és családügyi miniszter 2003 nyarán utasítást adott a gyámhivataloknak. Készüljön végre országos kimutatás: hány apa nem tud élni kapcsolattartási jogával, és emiatt hány gyereknek kell apátlanul, félárva sorban felcseperednie? A jelentés decemberre el is készült."

Nem tudom, hogy pontosan milyen jelentés készült, a jelentést nem láttam. De amennyiben a gyámhivatal által adott információk alapján készült, teljesen biztos, hogy nem ad pontos képet arról, hogy hány apa nem tud élni kapcsolattartási jogával, és hány gyereknek kell apátlanul, félárva sorban felcseperednie.

A gyámhivatalok ugyanis csak azokat a kapcsolattartási ügyeket tartják nyilván, ahol a felek hozzá kerülnek, tehát kapcsolattartás szabályozása, vagy meglévő jogerős határozat végrehajtása iránt eljárást indítanak.

Ezen eljárások egy része már a kezdeti stádiumban megszűnik, mivel a kapcsolattartásra jogosult fél nem tudja bizonyítani a kapcsolattartás elmaradását sem, nem volt tanúja - nem egyszerű dolog minden második hétvégére két tanút keríteni, akik szabadidejüket feláldozzák, és a hatósági procedúrát vállalják, sőt, ha a másik fél is tanúkat állit, az ellenkező bizonyítására, akkor a büntető eljárásnak is alanyai lesznek.

(Ilyenkor ugyanis a gyámhivatal elutasítja a végrehajtás iránti kérelmet, és bizonyíték hiányában megszünteti az eljárást azzal, hogy figyelmezteti a feleket, hogy feljelentést tehetnek egymás tanúi ellen a rendőrségen hamis tanúzás miatt. A rendőrség feladata kideríteni, hogy melyik tanú volt a hamis. Ezután a gyámhivatal már tud dönteni az ismételt végrehajtási kérelemre, a hamis tanú állításait figyelmen kívül hagyva.)
Amikor a gyámhivatalnál tájékoztatják arról, hogy bizonyítania kell állítását, miszerint a kapcsolattartást az anya akadályozza, és végiggondolja, hogy ez azt jelenti, hogy minden elmaradt kapcsolattartásra tanúval kell mennie, sok esetben már beadvány sem készül (ezek többnyire telefoni érdeklődések).

A bíróságok még ma is általában az anyánál helyezik el a gyermekeket, ezért jogosulti helyzetbe általában a férfiak kerülnek.

Ennek több oka van: amikor a gyermek még csecsemő, az az indok, hogy még szopik. Amikor már nem szopik, akkor meg az, hogy idáig is az anyánál volt.

Az élettársi vagy házastársi kapcsolat megszakadásakor maguk a férfiak is általában úgy gondolják, hogy a gyermeknek az anyánál van a helye, és maguk sincsenek tisztában azzal, hogy a gyermek elhelyezéséig azonos jogokkal rendelkezik a két szülő.
Ez azt jelenti, hogy az apának és az anyának is joga van a gyermeket az iskolából, óvodából elvinni, és sok esetben az erőviszonyok döntik el, hogy melyik szülőnél marad a gyermek. Ha pedig az egyik szülőnél maradt, már kicsi az esélye annak, hogy az egy, másfél év múlva lezáruló gyermekelhelyezési per során a bíróság úgy dönt, hogy mégis a másik szülőnél helyezi el a gyermeket.

A bíróság a gyermek elhelyezésénél mérlegel, és azt is figyelembe veszi ilyenkor, hogy a házasság, vagy élettársi kapcsolat kinek a hibájából romlott meg. De az egyik legfontosabb döntési szempont mégis az állandóság kérdése, tehát az, hogy az ítélet kimondásáig a gyermek melyik félnél tartózkodott.

Elvileg azt is figyelembe kellene vennie, hogy az a szülő, akinél a gyermek maradt (kapcsolattartásra kötelezett), mennyire hajlandó a kapcsolattartást biztosítani, de sajnos erre elég ritkán láttam példát, hogy ténylegesen figyelembe is vették.

Ugyanis általában - mint már említettem - a gyermekelhelyezési per ítéletéig eltelik egy-másfél év. Ez alatt a bíróság megbizonyosodhat arról, hogy a gyermeket gondozó szülő figyelembe veszi-e a gyermek érdekeit, és biztosítja-e a másik szülővel való kapcsolattartását vagy nem.

Persze a gyermeket gondozó szülő is a gyermek érdekeire szokott hivatkozni, na meg arra, hogy amíg nincs ítélet, addig nem adja oda a gyereket, mégpedig a jelenleg hatályos jog miatt (vagy legalábbis joggal arra hivatkozva) teszi ezt.

A bíróságok ugyanis ritkán hoznak a gyermekelhelyezés kérdésében ideiglenes intézkedést. Ennek az a következménye, hogy amíg ilyen döntés nincs, közös a szülői felügyelet. Tehát ha odaadja a gyermeket, és nem kapja vissza, nem számíthat jogi segítségre, hiszen a másik szülőnek ugyanolyan joga van a gyermek neveléséhez, mint neki.

Nem sokkal jobb a helyzet akkor sem, ha a kapcsolattartás kérdésében születik ideiglenes határozat, ugyanis mint említettem, ebben legtöbbször a gyermek ideiglenes elhelyezéséről nem döntenek, tehát marad a közös szülői felügyelet.

Kérdéses, hogy amennyiben ilyen esetben a gyermeket a másik szülő magánál tartja, akkor milyen jogszabály alapján lehetne intézkedni a visszakerülése érdekében. A bírói ítélet ugyanis ez esetben hallgatólagos döntést takar: szabályozza az egyik szülő kapcsolattartását, tehát "úgy néz ki, mintha elhelyezte volna a másiknál". Csakhogy nem tette.

A Családjogi Törvény rendelkezései szerint pedig a szülői felügyeleti jogosítványok egyike a gondozás-nevelés joga is, ha pedig a bíróság nem helyezte el a gyermeket a másik szülőnél, akkor ez sem - mint ahogy a szülői felügyeleti joga sem - szünetel. Tehát a jog mellette áll. A másik szülő mellett pedig semmi, hisz olyan jogszabály nincs, miszerint amennyiben a kapcsolattartást a bíróság ideiglenes intézkedéssel szabályozza, de a gyermek elhelyezése kérdésében nem dönt, ezzel szünetelne a másik szülő gondozási-nevelési joga.
"Hogy mi történik ezekkel a félárva gyerekekkel, hogyan dolgozzák fel az egyik szülő tartós nélkülözésének traumáját, arról eddig nem sokat tudtunk. Annyit lehetett eddig is sejteni, hogy a kényszerű apátlanság mély nyomot hagy a gyerek lelkében" Egy biztos: a gyermekek ezt különböző módon dolgozzák fel. "..az apa elleni gyűlölettel beoltott gyerek felnőttkorban képtelen harmonikus társkapcsolatra. Ez ugyanis azt követeli, hogy egységben, szintézisben lássuk a másik jellemét, rossz és jó tulajdonságait."
Van, aki az életéből minden férfit kirekeszt, főleg azokban az esetekben, amikor a gyermek az anyánál marad, és az anya a férfit hibáztatja - mert ez egyszerűbb - saját élete csődje miatt, mindezt pedig a gyermekbe is (főleg, ha leány) beleneveli.

Ezek az anyák többnyire maguk is elvált szülők gyermekei, saját apjukkal nekik sincs kapcsolatuk, többnyire saját apjuknak sem engedik unokájuk láthatását, viszont édesanyjukhoz rendkívüli módon ragaszkodnak, vele élnek közös háztartásban, minden problémájukkal anyjukhoz fordulnak, és a férj úgy érzi, az anyóst vette feleségül, aki mindenbe beleszól.

Feleségük minden gondjával, bajával a "mamához" fordul, házaséletüket úgy képzeli el, hogy a "mama" állandóan velük van, és észre sem veszi, hogy közben a "mama" ügyesen tönkreteszi a saját leánya életét, hogy kirekesztette a "papát". De őt az anya nem is hiányolja, mint ahogy férje társaságát sem, és ő ugyanúgy kirekeszti gyermeke életéből annak apját. A baj az, hogy mivel ezt látta példaként, ezt helyesnek is tartja.

A nők általában alapjában családcentrikusak, ezért sokszor, ha egy nő házassága megromlik, és új kapcsolatot létesít, többnyire az új kapcsolatból rövid időn belül gyermeke születik (ha ez a kapcsolat is csődöt mond, és újabb kapcsolatot létesít az anya, akkor ebből is gyermek várható). Ezekben az esetekben pedig az anya megpróbálja az "új" férjet az előző gyermeke apjává "tenni", a volt férjet pedig kirekeszteni a családból, hisz a tipikus családmodell nem két férfiből és egy nőből áll. Tehát a volt férj úgymond "feleslegessé" válik ebben a kapcsolatban, és a családban. Ez néha jó (amikor a volt férj nem is kíván kapcsolatot fenntartani gyermekével, mert így legalább megvan a férfimodell.) A legtöbbször azonban rossz. A nő ugyanis saját magából indul ki, neki már nincs szüksége arra a férfira - maximum a tartásdíjára - úgy gondolja, hogy gyermekének sincs rá szüksége, hisz ott az új, akit ő szeret, míg a régit sok esetben gyűlöli. Csakhogy gyermeke számára az általa gyűlölt férfi az apa, akit senki más nem képes pótolni, maximum megpróbálhatja helyettesíteni.

Hozzájárulok, hogy ezen cikk megjelenjen bármely hivatalos lapban, az írásbelivel megegyezően. Bármilyen változtatáshoz előzetes írásbeli engedélyem szükséges.
Budapest, 2004. április 11.

dr. Regász Mária
regasz@vipmail.hu
06-30-381-8350

Az apátlanítás rejtelmei

Jog, Válás - 2004-07-23 - Forrás: Népszabadság - Dr. Regász Mária - 2004. július 22.

Tavaly az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium gyermekvédelmi osztályának kérésére kimutatás készült arról, hogy pontosan hány kapcsolattartási ügyet tartanak nyilván a fővárosi és vidéki gyámhivatalokban.

Tavaly az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium gyermekvédelmi osztályának kérésére kimutatás készült arról, hogy pontosan hány kapcsolattartási ügyet tartanak nyilván a fővárosi és vidéki gyámhivatalokban.

Ha ez a jelentés a gyámhivatal által adott információk alapján készült, akkor biztosan nem ad pontos képet arról, hogy - Ádám Péter szavaival élve - "hány apa nem tud élni kapcsolattartási jogával, és hány gyereknek kell apátlanul, félárva sorban felcseperednie" (Ádám Péter: A téboly újratermelése, március 12.).

A gyámhivatalok ugyanis csak azokat a kapcsolattartási ügyeket tartják nyilván, amelyekben a felek hozzájuk fordulnak, tehát a kapcsolattartás szabályozása vagy meglévő jogerős határozat végrehajtása végett eljárást indítanak.

Ezen eljárások egy része már a kezdeti stádiumban megszűnik, mivel a kapcsolattartásra jogosult fél nem tudja bizonyítani a kapcsolattartás elmaradását, minthogy nincs tanúja. Nem egyszerű dolog minden második hétvégére két tanút keríteni, akik szabadidejüket feláldozzák, és vállalják a hatósági procedúrát, sőt még annak lehetőségét is, hogy büntetőeljárás alanyai lesznek, ha a másik fél ellentanúkat állít. Ebben az esetben ugyanis a gyámhivatal elutasítja a végrehajtás iránti kérelmet, és bizonyíték hiányában megszünteti az eljárást azzal, hogy figyelmezteti a feleket: feljelentést tehetnek egymás tanúi ellen a rendőrségen hamis tanúzás miatt. A rendőrség feladata kideríteni, melyik tanú volt a hamis. Ezután a gyámhivatal már tud dönteni az ismételt végrehajtási kérelem ügyében, figyelmen kívül hagyva a hamis tanú állításait.

Amikor a gyámhivatalnál tájékoztatják (legtöbbször telefonos érdeklődésre) a jogosultat, többnyire az apát arról, hogy bizonyítania kell állítását, miszerint a kapcsolattartást az anya akadályozza, és a jogosult végiggondolja: ez azt jelenti, hogy minden elmaradt kapcsolattartásra tanúval kell mennie, sok esetben már nem is készül beadvány. Az anyák a kapcsolattartás akadályozásánál legtöbbször arra hivatkoznak, hogy a gyerek szorong és sír az apával való találkozás előtt, és csak teher neki a kapcsolattartás. Pedig a gyermeknek a kapcsolattartáshoz, az apához való viszonyulása többnyire az anya viselkedésén múlik.

Van olyan gyermek, aki az életéből minden férfit kirekeszt, főleg azokban az esetekben, amikor az anya a férfit hibáztatja - mert ez egyszerűbb - élete csődjéért, s ezt a gyermekbe is beleneveli.
Ezek az anyák többnyire maguk is elvált szülők gyermekei, saját apjukkal nekik sincs kapcsolatuk, általában saját apjuknak sem engedik unokájuk láthatását, viszont rendkívüli módon ragaszkodnak édesanyjukhoz, gyakorta vele élnek, minden problémájukkal hozzá fordulnak, és a férj úgy érzi, az anyóst vette feleségül, aki mindenbe beleszól.

Az anya minden gondjával, bajával a "mamához" fordul, házaséletüket úgy képzeli el, hogy a "mama" állandóan velük van, és észre sem veszi, hogy közben a "mama" ügyesen tönkreteszi az életét, kirekeszti a "papát" (saját férjét is és vejét is) a családból. Leánya pedig, mivel ezt látta példaként, ezt helyesnek is tartja.

Sok anya megpróbálja az "új" férjet az előző férj gyermekének apjává "tenni", a volt férjet pedig kirekeszteni a családból, hisz ő már fölösleges, nem fér bele a "rendes" családmodellbe (egy férfi, egy nő, gyerekek). Az anya ilyenkor saját magából indul ki: mivel neki már nincs szüksége arra a férfira - maximum a tartásdíjára -, úgy gondolja, hogy gyermekének sincs szüksége rá, hisz ott az új, akit ő szeret, míg a régit sok esetben gyűlöli. Csakhogy gyermeke számára az általa gyűlölt férfi az apa, akit senki más nem képes pótolni.

A legtöbb esetben nem kell szakpszichológusnak lenni ahhoz, hogy egyértelművé váljanak az elidegenítési próbálkozások, amikor az anya arra hivatkozik, hogy a gyermek az apjánál mindig szorong, és amikor el akarja vinni, mindig sír. Ezt sok hatóság is elhiszi - mert az esetek többségében igaz is.

Ha azonban közelebbről megvizsgálják az eseményeket, kiderül, hogy a gyermek csak addig sír, amíg az anya is látja. Igyekszik megfelelni az anya elvárásának, miszerint nem szeretheti az apát, mert akkor anya "szomorú lesz" vagy egyéb lelki megtorlást alkalmaz.

Amint a gyermek kikerül az anya látóköréből, megszűnik a szorongás, a sírás, s amikor a gyermeket az apja visszaviszi, újra kezdődik a cirkusz: "nem is volt olyan jó nálad", és a gyermek újra sír. Amikor a gyermekről kiderül, hogy boldogan menne az apával, az anya sokszor látványos búcsúzkodásba kezd, aminek kizárólag az a célja, hogy a gyermek rádöbbenjen, most elviszik, nem lehet a szeretett szülővel, aki eddig is gondozta.

Az ilyen anya észre sem veszi, hogy miközben a gyermek érdekeire hivatkozik, ő teszi tönkre gyermekét, miatta szorong a gyermek. Fél a kikérdezésektől, amelyekből kiderülhet, hogy ő "jól merte érezni magát az apánál", fél, hogy elveszíti anyja szeretetét, hisz érzi, hogy az gyűlöli az apát, akit ő szeret.

Amikor a kapcsolattartási napokon az anya mindig szomorú, rosszkedvű, ez nyilvánvalóan az általa gondozott gyermekben is ellenállást vált ki az apával szemben. Ha örömmel venné, hogy gyermeke az apjával lehet, ha megfelelően készítené fel gyermekét a találkozásra, akkor ez nem következhetne be.

Néha már ez a gyűlölet kisugárzás is elég ahhoz, hogy a gyermekben ellenérzéseket váltson ki az apával szemben. (Később ez, sokszor a visszájára fordul, és a gyermek lekezelően kezd beszélni az anyával, majd ellene, vagy mindkét szülő ellen fordul, mikor rájön, hogy anyja becsapta - az apja nem olyan, amilyennek mutatta -, viszont az apjával meg nem alakult ki kapcsolata, számára idegen.)

És ez az ellenérzés csak növekszik, ha az apa végrehajtási kérelmeinek következtében az anyát a hatóságok megbírságolják, vagy karhatalmi eszközökkel kell végrehajtani a kapcsolattartást. Az anya ilyenkor az apa bosszújára hivatkozik a gyermeknél. Nyilvánvalóan az a szülő veszélyezteti a gyermeket, aki miatt ezeket az intézkedéseket alkalmazni kellett, így akár indokot adhat arra is, hogy emiatt induljon ellene eljárás kiskorú veszélyeztetése miatt. Csakhogy a gondozó szülő nem azt fogja mondani gyermekének, hogy mivel el akartalak tiltani az apádtól, és ezzel veszélyeztettelek, megbírságoltak, vagy rendőrök jöttek ki, hogy végre betartsam a jogszabályokat, hanem azt mondja, hogy "apa elvitet téged a rendőr bácsikkal", vagy azt, hogy: "azért nem tudom megvenni neked, amit szeretnél, mert apa megbírságoltatott, és erre már nem maradt pénz".

A gyermeknek a másik szülő ellen nevelése szinte kizárólag a nők körében fordul elő. 17 éve dolgozom gyámhatóságon, egyetlen olyan esettel sem találkoztam, amikor az apa akadályozta volna a kapcsolattartást, vagy próbálta volna gyermekét az anya ellen nevelni.

A hatóságoknak nincs könnyű dolguk. Kizárólag a szülők, az ítélőképessége birtokában lévő gyermek és a tanúk által elmondottakra és a szakértői vizsgálatok eredményeire hagyatkozhatnak. Persze egyáltalán nem biztos, hogy az erőteljesen befolyásolt gyermek ítélőképessége birtokában van a kapcsolattartás kérdésében, ezért ennek megítélését - a gyermek meghallgatását - jobb szakértőre bízni.

Ám sajnos láttam már ugyanazon gyermekről, ugyanabban a hónapban készült egymásnak teljes mértékben ellentmondó szakvéleményt is. Amikor az egyik fél kifogásolta, hogy a szakvélemény hamis, a megyei szakértői bizottság elnöke azt válaszolta, csupán "szakértői véleménykülönbségről" van szó. Nem könnyű eldönteni, hogy tényleg szakértői véleménykülönbséggel vagy hamis szakvéleménnyel van-e dolgunk. A hamis szakvélemény adását a Btk. is tiltja, de időnként felröppennek hírek pénzért vásárolt szakvéleményekről. Lehet, hogy nem alaptalanul, csak bizonyíthatatlanul. Ha viszont ilyen nagy véleménykülönbségek lehetnek szakértők között, felmerül a kérdés: áll-e olyan szinten ma a pszichológia tudománya, hogy a szakvélemények egyáltalán használhatók legyenek hatósági döntéseknél.

A hivatal a rendelkezésre álló iratok alapján dönt. Ha szakértői vizsgálat születik egy ügyben, lehetősége van a másik félnek saját költségén másik szakértőt kérni, vagy saját szakértőt igénybe venni.
Amennyiben a két szakvélemény ellentmond egymásnak, a hatóság kirendelhet egy harmadik szakértőt. (Egy szakértői vizsgálat elkészítése körülbelül 60 ezer forintba kerül, de láttam már drágábbat és olcsóbbat is.)
A hatósági ügyintézők nem rendelkeznek pszichológiai szakértelemmel. De nem is fontos, hogy ők rendelkezzenek. Sokkal fontosabb lenne, hogy a kirendelt pszichológus szakértők rendelkezzenek, és a szakvéleményük használható legyen. Olvastam már olyan szakvéleményt, mely annyira "szakmai" volt, hogy legfeljebb egy másik pszichológus értette volna meg. Nem a hatóság feladata eldönteni, hogy tényleges kisajátításról van-e szó, vagy a gyermeknek valóban rossz élményei vannak az apával való találkozásokról. (Ez is előfordulhat, van ilyen tapasztalatom is.)

Ennek megállapítása ugyanis a szakértő feladata (és ez esetben annak kidolgozása is, hogy miként tud az ilyen apa kapcsolatot kialakítani gyermekével, akihez azért ragaszkodik, s ha agresszív, többnyire csak a hatóságokkal szemben az - a tehetetlenség érzése miatt).

A szakértő megállapításait a hatóság kénytelen elfogadni, hisz épp azért rendelte ki, mert pszichológiai kérdésekben nem rendelkezik szakértelemmel. Persze a hatóság eltérhet a szakvéleménytől, de ezt az eltérést meg kell indokolnia. Kirendelhet egy másik szakértőt is - másik 60 ezerért -, de hitetlenségének költségeit nem terhelheti az ügyfelekre, felettesei pedig nem örülnének, ha rendszeresen ilyen költségekbe verné a hivatalt.

Ádám Péternek igaza van: "A társadalomnak komolyan kellene vennie az apa csak papíron létező kapcsolattartási jogát." Ahhoz viszont, hogy ez a jog ne csak papíron létezzen, szükséges lenne az is, hogy a külföldön bevett gyakorlatnak megfelelő jogokat és hatáskört kapjanak a hazai gyámhivatalok, és a jogszabályokat is meg kellene változtatni kissé.

A veszett fejsze nyele

Jog, Válás - 2004-11-14 - Forrás: Ádám Péter írása

Még egyszer a kapcsolattartásról

Bár sűrűn hallani elmérgesedett kapcsolattartási ügyekről a sajtóban-televízióban, sokan mégis azt hiszik, csupa elszigetelt esetről van szó.
Pedig fenét.

Feltételezésem szerint ma Magyarországon százezernél is több apa képtelen élni sajna, csak papíron létező kapcsolattartási jogával, és emiatt legalább százötvenezer (ha ugyan nem kétszázezer) kiskorúnak kell kényszerű félárvaságban, apa nélkül felcseperedni. (Hogy ez a becsült számadat megfelel-e a valóságnak, azt csak az Egészségügyi, szociális és családügyi minisztérium gyermekvédelmi osztályának munkatársai tudnák megmondani, de nekik jó okuk van rá, hogy a közvélemény elől gondosan eltitkolják az idevágó statisztikai adatokat.

Ezt a százezer különélő szülőt (nagyobbrészt apát) ne úgy képzelje senki, hogy, beletörődve a megmásíthatatlanba, mindegyik nyugodtan ül a fenekén a tévé előtt. Az ilyen szülő nem adja fel soha. Amíg bírja cérnával, erővel, energiával, szaladgál ügyvédhez és pszichológushoz, bíróságra és gyámhivatalba, s közben szakmányban gyártja a beadványokat a jegyzőnek, a Fővárosi Gyámhivatalnak, a Legfelsőbb Ügyészségnek, az alkotmányos jogok biztosának vagy a szakminisztériumoknak, a Jóistenről és egyéb szentekről nem is beszélve. Az ilyen szülő üvöltözik magából kikelve a hivatalokban, rohan hivatalos leveleivel munka után a postára, cigarettázik idegesen a bírósági tárgyalótermek előtti padokon, hogy azután, szabad óráiban, ott ólálkodjon az óvoda vagy iskola körül, hétvégén pedig sóvárogva lesse egy gyerekszoba lefüggönyözött ablakait.

Csoda-e, ha közben kopik, fárad, ha felmegy a vérnyomása, tönkre megy a szíve, szétesik a személyisége? Soha senki sem nézett utána, hogy az efféle reménytelen hercehurca hány évvel rövidíti meg a gyermekétől erőszakkal elszakított szülő életét. Soha senki nem vizsgálta, hogy a kényszerű félárvaság milyen kitörölhetetlen nyomokat hagy egy gyerek lelkében. Soha senki nem mérte fel, hogy a kapcsolattartás hazai gyakorlatának mennyi tönkre tett emberélet és főleg mennyi korai halál a következménye! Bár ki tudja, lehet, hogy ez nem is érdekel senkit. Amint hogy az sem, hogy a rendőrségi hírekben szereplő gyilkosságok, öngyilkosságok és véres családi drámák közül hánynak, de hánynak lehetett kapcsolattartási ügy a hátterében.

Pedig törvény van, és nem is a legrosszabb, bár kétségkívül lehetne jobb is. Akkor miért ez a rengeteg kudarc? Miért van az, hogy minálunk csak sztárügyvéd vállal (és ő is csak hat-hétjegyű honoráriumért) kapcsolattartási ügyeket? Hogy kazalszám porosodnak a kapcsolattartási ügyek aktái a gyámhivatalokban? Hogy az a szülő, akinek egy csöpp esze van, inkább lemond a gyermekéről, semhogy az ilyen idegőrlő és eleve reménytelen szélmalomharc terhét magára vegye?
Hogy még Legfelsőbb Ügyészség tévében nyilatkozó ügyészasszonya is csak annyit tud mondani, kezét széttárva, hogy bizony az ilyen ügyekre nálunk nincs megoldás? Hogyan lehetséges, hogy míg mindenki tisztában van vele, hogy a kapcsolattartás hazai szabályozása működésképtelen, hosszú évtizedek óta nem történik semmi, de semmi?

Van nálunk, semmi kétség, egy kemény és kikezdhetetlen anyapárti konszenzus. Ami annyit jelent, hogy mind a törvényi szabályozásnak, mind a hazai joggyakorlatnak a "jó anya rossz apa" megkérdőjelezhetetlen dogmája az alapja. Ez a prekoncepció, illetve szemlélet ott tükröződik a törvényi szabályozásban, amelynek lényeges rendszeralkotó eleme a szülők közti egyenlőtlenség és az apa korlátozott (ha ugyan nem teljes) jogfosztása, és ott tükröződik ez a prekoncepció mind a bírói, mind a gyámhivatali gyakorlatban. Gyakoriak az elfogult, vagyis az apa legelemibb kapcsolattartási jogát is semmibe vevő bírói ítéletek, mindennapos a Legfelsőbb Ügyészség elnéző közönye és mindennapos a szélsőségesen elfogult gyámhivatali ügyintézés. Jó példája ennek a jogegyenlőséget megcsúfoló elfogultságnak, hogy míg az apának minden állítását tanúkkal kell igazolnia, a hazai hivatalok az anyának puszta szóra is mindent elhisznek.

Hogy ennek az anyapárti-apaellenes konszenzusnak mi lehet a háttere, nem könnyű megmondani. Szerepet játszhat benne a hazai törvényességnek az a jellegzetes törekvése, hogy sok konfliktust úgy próbál megoldani, hogy míg az egyik felet minden joggal felruházza, a másikat (ha papíron nem is, de a joggyakorlatban mindenképp) minden jogától megfosztja, szerepet játszhat benne az igazságszolgáltatás és a hivatali ügyintézés teljes elnőiesedése, a hazai jogfelfogás szégyellni való archaizmusa, a hazai jogszolgáltatás felelőtlen felületessége, a szülői jogegyenlőség vérlázító hiánya, a gyerekhez való jog alkotmányos tisztázatlansága, a jogalkotók és jogalkalmazók közömbössége és érzéketlensége stb.

És szerepet játszik ebben olyasmi is, amit csak nagyon halkan mer kimondani az ember. Hogy ennek a helyzetnek a megváltoztatása nagyon sok érdeket sértene. Hogy a méltányosabb törvényi szabályozás nagyon sok embernek lépne a lábára. Hogy a bírókkal suba alatt jó kapcsolatokat ápoló sztárügyvédektől egészen a jól kereső szakpszichológusokig nagyon sok embernek megélhetés a kapcsolattartás hazai gyakorlata, amely, kell-e mondani, valóságos melegágya a korrupciónak és megvesztegetésnek. Bizony, egy áttekinthetőbb jogi szabályozás nagyon sok embert ütne el a zsebből zsebbe vándorló rendszeres pluszjövedelemtől!

Hogy ilyen konszenzus nincs is? Hogy ez csak a kapcsolattartási jogukért harcoló szülők üldöztetéses téveszméje? De ha nincs ilyen, hogyan lehetséges, hogy bár szavakban mindenki szidja az 1952-es családjogi törvényt, soha senki nem kezdeményezte a megreformálását? Hogyan lehetséges, hogy az utóbbi másfél évtizedben egyetlen parlamenti interpelláció sem hangzott el ebben az ügyben? Hogy nincs Magyarországon olyan felettes hatóság, amely szigorúan körmére nézne a kapcsolattartási ügyeket szabotáló gyámhivataloknak? Hogy még azok a hatóságok is, amelyeknek pedig a törvény betartatása volna a feladatuk, nemhogy tétlenül nézik a gyámhivatalok sorozatos törvénysértéseit, de még falaznak is nekik?
Hogy a kapcsolattartási panaszával a Legfelsőbb Ügyészséghez forduló apa nemhogy nem remélhet jogorvoslatot, de még örülhet, ha nem tesznek be neki?

Mindebből csakis azt a tapasztalatot lehet leszűrni, hogy a kapcsolattartást szabályozó törvényeket semmilyen szinten nem veszik komolyan, vagyis nemcsak fütyülnek rájuk az alsóbb szinteken, de a felügyeleti hatóságok sem tarttatják be őket. Ha ugyan az alsóbb szinteken eljáró hatóságok egyáltalán tisztában vannak a kapcsolattartás bonyolultan szerteágazó törvényi hátterével. Mert a kapcsolattartási ügyben kilincselő szülő nemcsak elfogultságot, de hozzá nem értést és tudatlanságot, mi több, nyílt rosszindulatot is tapasztal a kerületi gyámhivatalokban. Ezekben a hivatalokban kevés a jogvégzett alkalmazott, és aki ismeri is a jogot, az is inkább az apa átejtésére és leszerelésére, semmint az ügy megoldására használja az idevágó jogszabályokat. Az embernek sokszor olyan érzése támad, mintha nem is az ügy megoldása volna a gyámhivatal valóságos feladata, hanem az, hogy rosszhiszeműségükkel, állandó időhúzásukkal és a gyermek érdekeit semmibe vevő szívtelen ügyintézésükkel végképp elriasszák az apát, és hogy értésére adják, semmi reménye jogorvoslatra, és az egyetlen, amit tehet, hogy némán eltűnik a balfenéken.
A szülő ilyenkor hiába ostromolja panaszaival a felettes szerveket: ezek, ha szökőévenként elrendelnek is egy-egy vizsgálatot többnyire tétlenül nézik a hivatali időhúzást és a törvénysértéseket. De ha elrendelik is a vizsgálatot, győzze kivárni az ember. Magyarországon egyébként is csak az ügyfélnél ketyeg az óra, az örökkévalóságnak dolgozó magasságos hivatalnak egészen más az időszámítása. Jó volna például tudni, hogy vajon a Legfelsőbb Ügyészség saját hatáskörében elrendelte-e a törvényes vizsgálatot, amikor tudomására jutott, hogy június elején tízegynéhány apa, szerény kis tüntetés keretében, petíciót adott be a Fővárosi Gyámhivatal vezetőjéhez, tiltakozásul az ott folyó folyamatos jogsértés ellen? A magam részéről biztos vagyok benne, hogy nem.
A felettes szervek elnéző cinkossága mellett az is rontja a gyámhivatali munka hatékonyságát, hogy a gyámhivatalokban szinte már nem is dolgozik férfi, és gyakran előfordul, hogy jogban nem különösebben jártas női ügyintézőnek ugyancsak van kapcsolattartási problémája. Márpedig hogyan is várható kapcsolattartási ügyben tárgyilagosság, megértés és törvénytisztelet olyan női ügyintézőtől, aki akárcsak a panaszos volt házastársa szintén megtagadja gyerekeit elvált férjétől?

Ez eddig már a kilencedik vagy tizedik sajtócikk, amit a témában írtam. És ha Csehák Judit postán küldött levelét kiveszem, hivatalos helyről egyetlen nyomorúságos választ sem kaptam ezekre a figyelemfelkeltő cikkekre. Amiből arra következtetek, hogy csaknem százezer szülő és kábé százötvenezer gyerek sorsa, vagyis a kapcsolattartás hazai szabályozásának évtizedek óta tragikusan elfuserált ügye senkit nem érdekel ebben az országban.
Ezen nem csodálkozom. Magyarországon nincs az emberekben semmi szolidaritás, méltányosságérzés, jogérzékenység. Jules Ferry (1832–1893), a francia III: Köztársaság egyik alapító atyja egy alkalommal ezt mondta: "Ha csak egyetlen embert üldöznek vallási hovatartozása miatt, akkor Franciaországban nincs szabad vallásgyakorlás!" Vajon mond-e még valaha is magyar politikus ilyen mondatot: "Ha csak egyetlen szülő van, aki nem tud élni kapcsolattartási jogával, akkor Magyarországon nincs szülői jogbiztonság"?

Ádám Péter

2005. május 19., csütörtök, 8:46
"Számos ponton módosítaná a büntető törvénykönyvet a kormány európai uniós irányelvek miatt. Szabadságvesztés fenyegetheti majd azokat az elvált szülőket, akik megakadályozzák a másik szülő és gyerekük kapcsolattartását.

Európai uniós irányelvek miatt akarja szigorítani a Btk.-t a kormány. Az új paragrafusok több olyan esetben is börtönt szabnak ki, amelyért eddig csak enyhébb büntetés járt.
A kormány büntetőjogi eszközökkel védené a gyerekei nélkül élő elvált szülők és a gyerekek kapcsolatát. Ha a másik szülő a végrehajtási bírság kiszabása után is akadályozza a gyerekkel való kapcsolatfelvételt vagy a kapcsolat kialakítását, akkor akár egy évig terjedő szabadságvesztést is kaphat. A kormány indoklása szerint ugyanis gyakoriak az olyan esetek, amikor az elvált szülő a gyermek és a másik szülő kapcsolattartását bírósági határozat és végrehajtási bírság kiszabása ellenére akadályozza. Ez pedig azt jelzi, hogy a jelenlegi szankciók alkalmazása önmagában nem jelent kellő visszatartó erőt."

Személyes érintettség miatt foglalkozom az üggyel és várok véleményeket.