Érdemtelenség bizonyítása rokontartáskor

Mea culpa, nem olvastam addig vissza, csak a "ha nem lett volna kiskorú..."-ig.

A 22-23 éves gyermek már nem kiskorú.

Kiskorú nem lehet érdemtelen.

Köszönöm, szellemi municióval felvértezve megpróbáloma lehetetlent.

Amíg nincs ítélet, addig lehet hivatkozni mindenre, ami a perben lényeges, természetesen azzal, hogy ha nem kellő időben terjeszted elő a tényállításaidat, a bíróság esetleg nem veszi figyelembe. Tehát ha most van olyan körülmény, ami az érdemtelenségre utal, akkor most kell előterjeszteni.

Egy tárgyalás már volt. Ha nem lett volna kiskorú gyermek, akkor már le is zárták volna volna az ügyet. Még egyszer meg kell erősíteni a válási szándékot. Nyári szünet miatt kb októberben lesz a második.

Miből van hátra egy tárgyalás?

Egy tárgyalás még hátra van egy kiskorú gyermek miatt (15 éves) – beadhatom-e most a gyermektartásdíj fizetési kötelezettséget megszüntetésére vonatkozó kérelmemet érdemtelenségre hivatkozva, vagy meg kell várnom a végzést?

Köszönöm.

Elvileg van.

Elvileg van.

Amíg a nagykorú gyermek nappali tagozaton tanul, addig van-e esély a gyermektartásdíj fizetési kötelezettség megszüntetésére vagy nincs?

Annyival tudok talán segíteni – ha még érdekes -, hogy egy ismerősöm sikeres eljárását leírom (2007).
Tehát, az apuka a bíróságtól a gytdíj megszüntetését kérte, úgy, hogy a következőket tudta bizonyítani:
22-23 éves fiú, inkább kevesebb, mint több sikerrel (halasztások, rossz eredmény, stb.) nem tanul, hanem tanulgat csak.
Iwiw oldalain a fiú kitöltötte a munkahelyre vonatkozó adatokat, vmilyen internetes médiacégnek dolgozott, ennek a cégnek a honlapján, a külső munkatársak között fönt volt a fiú neve.
A gyerek csak azokon az ünnepnapokon látogatta az apját, amikor ajándékra számíthatott, az ajándék átvétele után soha nem időzött tovább.
Ünnepeken kívül, kizárólag csak pénzt kérni kereste meg az apját, ill. amikor az apa új feleségével kertes házat vásárolt, ahová elvitte a fiát, az kijelentette, örül, hogy ilyen jó kis öröksége lesz, maradni egyetlen napot sem akart.
Ezekről a látogatásokról és kijelentésekről apuka mellékelte egy tanú nyilatkozatát.
A gyermektartásdíj fizetési kötelezettséget megszüntették. (hátra volt még 4 félév, ill. apuka az átlagosnál magasabb jövedelemmel rendelkezik. Nincs több gyereke.)

Itt megint a válási alapproblémához jukadunk ki. A gyermek fogamzásához szükséges a férfi közreműködése. De a gyermeket a nő hordja a szíve alatt és szüli meg. Ez egy olyan bensőséges viszonyt alakít ki, ami miatt az anyák akkor is ragaszkodnak a gyermekhez, ha igazából tudják, hogy válás esetén a gyermeknek az apánál jobb helye lenne, az apai közelség, nevelés előnyösebb lenne számára. Való igaz ez később a gyermek felnövésekor megbosszulhatja magát. Két megoldás van. Gyermek születése után nem válni, vagy komolyan venni, hogy a gyermek elhelyezésekor annak érdekét kell nézni és semmilyen más szempont nem jöhet figyelembe. Volt azért már példa rá a világtörténelemben, hogy anyukák ez utóbbi szempontot figyelembe tudták venni.

Ahogy van megélhetési bünözés (...), úgy vannak anyukák akik a gyerekből viszonylag gond nélkül megélnek - ideig-óráig. Csak amikor a gyerkőc már nagykorú lesz, és se t.díj se segély se semmi a továbaikban, akkor jön rá anyuci, hogy ő meg "öreg" már = a kutya se veszi fel egy munkahelyre. Tehát egyszer hopp, máskor meg kopp...

Teljesen egyetértek az előttem szólókkal!
Kérdésem (: : hogyan kell bizonyítani, hogy a gyerek nem megy, anyuci azért nem dolgozik, mert ANNYI a gyerektartás, hogy azzal, meg a családi pótlékkal meg a felvett segélyekkel együtt több jut a kasszájába, mint, ami az apának marad? (apának két gyerektartása van, egy viszonylag "érdemes" másik gyerekkel szemben is). Tényleg nem érdemes ilyennel bíróságra menni, mert sose fognak anyuci ellen dönteni, hiszen ő olyan szépen nevelgeti a gyerkőcöt- apuci ellen?

Bóden!

A beírásod utolsó bekezdésében leírtad azt a kifejezést, hogy "... normális családban."

Ha valahol normális család van, az ritka szerencse.

Férj, feleség és az ő előző házasságából származó három, ma már nagykorú gyerekei. A család két évtizedik élt együtt, mígnem a férjnek (= a nevelőapának) elege lett az ők "szétrobbahatatlan" négyesükből, és elköltözött otthonról. Rájuk hagyva mindent: házat, külön befektetésként vásárolt lakást, autót, pénzt, minden értékesebb ingóságot. Azóta a válást is kimondták már.

Mert az anyának olyan erős volt a gyerekeire való ráhatás, hogy amit az anyuci mond az szentírás, azt bármiféle kontroll nélkül úgy kell ill. lehet is hagyni.

A férj jó ideje már csak fejőstennek volt nézve, a "gyerekei" meg egyszerűen levegőnek nézték csak.

Csak hát könnyebb a hálátlanságot elviselni, mint a rászorulókat magukra hagyni.

(Egyébként az előző férj is megmondta nekik anno, hogy "szemetek vagytok, szarháziak".)

Egy fiatal felnőttnek kell(ene) önkontroll, hogy a dolgok nem a maguk normális útján mennek, nem, ellenben kényelmesebb számára CSAK a saját feje után menni - amibe az anya soha nem szól bele, mindent rá(juk) hagy.

Mit is akar az apa?
"Kapcsolattartást, vagy végre visszakapni a teljes jövedelmét?" Szerintem igaz szívből adná/juttatná a gyereknek a részét, ha nem az érdemtelenséget látná csak...

Valahol valami nagyon el lett rontva abban a "normális" családban.

Nyílván, mint a családi per-patvarokkal kapcsolatos ügyek zöme, ez sem lehet tisztán jogi kérdés.
A szülő, haláláig szülő marad, a gyereke pedig akár 50 évesen is a gyereke lesz. (Még akkor is, ha a végén ez a helyzet megfordulni látszik)
Ha a gyerek úgy nőtt fel, hogy a másik szülővel nem volt kapcsolata, csak az az információ (és érzés) él benne, amit az őt nevelő szülőjétől kapott.
Milyen kapcsolattartást kezdeményezhetne 18 évesen, csak azért, nehogy érdemtelen legyen a támogatásra? Mit kezdenének egymással? Nem neki kell az „okosabbnak” lenni.

Ha ez a 18 éves felelős felnőtt, az én szerencsés és boldog családomban nő fel, nem segítek neki akkor is, ha elbukik? Na, és ha pl. azzal jön haza, hogy holnap férjhez megyek, mert már felnőtt vagyok, nem esik kétségbe az összes szülő, mert a gyereke még nagyon gyerek egy ilyen felelős lépéshez? „Ezek” a 18 évesek gyerekek, „azok” pedig felelős felnőttek? Azok, akik éppenséggel sérülékenyebbek?

Ne legyünk álszentek, mit akar a gyereke érdemtelenségére hivatkozó szülők nagyobbik része?
Kapcsolattartást, vagy végre visszakapni a teljes jövedelmét? (Mennyire lenne boldog, ha a gyerek erre azt mondaná, rendben, minden 2. hétvégén jövök?)
Csak úgy, magunktól kérdezem, mert már én is azon töröm a fejem, hogyan lehetne ezt az időszakot, majd, a legolcsóbban megúszni. Normális családban nem tenném, és ugyanezzel a gyerekkel kapcsolatban nem tenném. Annak ellenére nem hessegetem el a gondolatot, hogy…..

Azért egy 18 éves ember már nem gyermek. És 18 évesen ha valaki szeretné, hogy eltartsák, az tegyen meg mindent a jó viszonyért. Szerintem. De mondom, az általam tapasztalt bírói gyakorlat ezt nem így látja.

Ahogyan már máshol írtam, a 16. évében járó nagylányom haragszik rám, pontosan azokért a dolgokért, amikért az anyja. Pontosabban, azon dolgok miatt, amik miatt, az anyja elvárja, hogy haragudjon. (Jó hír, azóta sokkal megértőbb a viselkedése :))
Már majdnem feladtam, aztán rájöttem, hogy nem attól félek, hogy a lányom nem fog szeretni, így nem lesz kapcsolatunk, hanem tulajdonképpen, én nem vagyok ahhoz elég erős és okos, hogy ne távolítson el tőle a harag, amit a viselkedése miatt érzek.

Lehet érdemtelen a tartásra azért a gyerekem, mert az élete, tőle függetlenül, úgy alakult, hogy éppen nem nekem, hanem az anyjának hitt, akinek nyílván erősebb a befolyása, hiszen ő van vele többet, mint nő, jobban ért a látványos önsajnálathoz és a patetikus önsajnáltatáshoz, a párharcunkba pedig bevonta a gyereket is?

Ha szerencsénk van, a gyerek elég intelligens, egészséges és okos ahhoz, hogy később átértékelje és megértse a dolgokat. (Ranschburg tanár úr szerint, ha a gyerek a 10. évéig harmonikus kapcsolatban élt velem, ha átmenetileg haragszik is, nincs „veszélyben” a további kapcsolat. Csak rajtam, és nem rajta múlik.) Ha nincs szerencsénk, ráadásul mi is ügyetlenek vagyunk, max. az utolsó óránkban, vagy még akkor sem fog megbocsátani. Én úgy gondolom, hogy ez, nem lehet a gyerek hibája.

Ebben a dologban, kivételesen, nem lehet azon csodálkozni, hogy a bíróság sem a gyermek rovására írja a rossz kapcsolatot.
Nem csak az „igazi(!)” anyáknak kell áldozatot hozni azért, hogy a gyerekeink úgy szerezhessenek diplomát, hogy tanulásra és pihenésre is marad idejük, éppen úgy, mint az „érdemeseknek”. Ez a mi vágyunk is. Vagy van olyan épeszű szülő, aki nem szeretné a gyerekét akkor is boldognak látni, ha az éppen haragszik rá?

(Más ügy (ismerek ilyet), amikor a gyerek csak tovább tanulgat, mert nincs kedve dolgozni, a másik szülő meg bíztatja, hiszen a tartásdíj addig jár, amíg tanulsz fiam. Ez is csak akkor érdekes, ha a gytdíj összegének nagysága megéri a tanulgatást. Közben pedig csak akkor látogat (de akkor mindig!), amikor valami + pénzhez lehet jutni.)

A PKKB-n már láttam ilyesmire példát, hogy a bíróság nem állapított meg erre még érdemtelenséget. Nem értek egyet vele, de ezt a gyakorlatot tapasztalom. Nem ártana esetleg, ha a jogalkotó tisztázná, mit tekint érdemtelenségnek.

Két éve nem volt a gyerek. Elég ritka?

Az első kérdés, hogy önmagában a kapcsolattartás ritkasága, kelletlensége megalapozza-e az érdemtelenség megállapítását?

Nem értetted a kérdésem: mivel, ha a gyerek érdemtelen a rokontartásra - nem tartja a kapcsolatot az apával - akkor lehet kérni a rokontartás megszüntetését. A kérdés az volt, hogy ezt a bíróság előtt hogy lehet bizonyítani, mert ugye az lesz az első kérdés, hogy mivel bizonyítja?

Bocsi, ebből csak azt akartam kihozni hogy egy felnőttnek az életét nem tudja ugyse a bíróság se befolyásolni...