Kedves Ildikó kolleginánk szíves figyelmébe ajánlom, hogy tanult barátunk, Lőrinc új felvetése arra vonatkozik, hogy az elhangzott pro abortusz érvek alapján azt a következtetést vonja le, miszerint az állami gondozásba adás méltán rossz társadalmi megítélése elől kívánnak elrejtőzni az abortuszt támogatók. Ennyiben tehát új érv, amelyet figyelembe kell venni és nem lehet azzal elintézni, hogy csak azt hajtogatja…..
Szerintem egy roppant helytálló megközelítés Lőrincé és pontosan rávilágít minden pro abortusz érv logikai csapdájára. Amikor ugyanis azt állítják Önök harcias pro choice aktivisták, hogy nő önrendelkezési joga választani, akkor olyan érveket hoznak fel, amelyek kifejezetten szociális helyzetre, karrierre egyéb állapotokra vonatkoznak.
Ezen érvek kapcsán elfogadhatónak tartják az abortuszt, amely egy élő, az anyától sok szempontból elkülönült szervezet elpusztítást jelenti. Ugyanezen érvek alapján viszont már vonakodnának örökbe adni a megszült gyereküket, mivel csakugyan – ahogy Lőrinc rámutat – nagyon negatív annak az anyának a megítélése, aki kényelmi szempontok miatt lemond a gyerekéről.
Némi ellentmondás feszül itt, hiszen nem világos, hogy miért lehetne elvenni egy életet olyan érvek alapján, amelyekre hivatkozással már nem elfogadható később a házunkból elküldeni sem. ( ld. a karrierem akarnám építeni, kevés jut bountyra, mobil telefonra… stb…)
Ezt a logikai csapdát azzal lehetne megoldani, hogy bizony azt kellene vállalni, hogy a magzat, amely potenciális személyiség, bizony csakugyan egy daganat, amely szabadon eltávolítható a nő szervezetéből méghozzá úgy, ahogy az egészségügyi beavatkozásról rendelkező jogszabályok ezt a beteg választásához kötik. A baj mindezzel az érveléssel a – sok más tudományos érv mellett - annyi, hogy valamennyi nő – akik már vagy hordtak egy életet a szívük alatt, vagy pedig még előtte állnak – némileg elbizonytalanodik mindennek hallatán, hiszen pontosan tudja, hogy mégiscsak milyen „életszerű” az a kis lény a testében, még sem biztos, hogy azonos megítélés alá esik, mint éppenséggel egy személyiség nélküli szövetcsoport.
Talán maga Derill sem gondolja komolyan, hogy a gyermeke, akit – biztos vagyok benne, hogy nagy örömmel és odaadással – a szíves alatt hordott 9 hónapig, azonos lett volna egyetlen percre is akár egy daganattal.
A dolog számomra nagyon úgy fest tehát, miszerint nem tudunk következetesen okszerű érvet felhozni az abortusz mellett, mert az vagy biológiailag nem helytálló, vagy a még mindig irányadó és senki által sem vitatott erkölcsi normákkal állna ellentétben.
Ebben a pillanatban megint visszakanyarodtunk ahhoz a kérdéshez, amit a döntések kapcsán felmerülő felelősségről már írtam: azt engedjük meg magunknak, hogy legyenek bizonyos élethelyzetek, mint pl. az abortusz, amelyben nem akarjuk az adott döntéshez a megfelelő következményt hozzárendelni, mert ezt egyéb szempontok indokolnák. A baj csak ezzel az, hogy azokat az un. „egyéb szempontokat”, mint pl. szociális helyzet, karrier stb. nem tudjuk beépíteni az éppen aktuális erkölcsi értékrendszerbe sem.
Erre a nagyon is releváns etikai problémára ad választ a tudomány azzal, hogy azt vizsgálja, hogy melyik az a biológiai időpont, amikor még elvégezhető abortusz és mikortól már nem. Ez módszertanilag annyiban helytálló kérdésfelvetést, hogy legalább a vita tárgya elfogadható, mert az előbbi etikai csapdahelyzetet belátja.
Ha arról beszélünk, hogy önrendelkezés vagy arról, hogy mindenfajta szociális, személyi körülmény, akkor az előbbi etikai problémát figyelmen kívül hagyjuk és nem folytatunk érdemi vitát.
Ennyiben csakugyan helytálló Ildikó észrevétele, amikor arra utal, hogy egyesek ugyanazt hajtogatják. Így tényleg nem lehet előre jutni.