Kedves anyamaci,
ne hidd, az empátia és az együttérzés hiányzik. Nincs az a pénz, amivel a családtag elvesztése miatti fájdalmat megszüntetni lehetne.
Amiről a vita szólt, az más. Az élet nem fekete és fehér, mindig az egész történet és az egész ember megértésére kell törekedni. Nem ítélek el mindenkit, aki kiskapukat használ ki, azt meg főleg nem ítélhetem el, aki törvény adta lehetőséggel él. Tudod, hogy az emberi természet része, hogy amikor tanácsot kér, akkor panaszkodni is akar és együttérzést is vár, valamint (főleg, akik nem gyakorlott szakemberek), a tanácsot adó is vígasztal, vagy ellenvéleményen van, méghozzá a személyiségéből, tapasztalataiból adódó befolyással.
A sorok sokat elárulnak az írójukról, de mindent nem, ráadásul a beszélgetéseinket a többiek, vagy a saját rossz hangulatunk is befolyásolja. Fölösleges érzelem a harag, ha biztos vagy magadban, akkor mások szubjektív értékítélete nem érint, de azt is tudod, hogy ha nem is neked szól, a megfogalmazott ellenvéleményeknek is lehet alapja. Nem ismerjük elég jól egymást ahhoz, hogy a leírt gondolatokat ennyire a szívünkre vegyük, de ismerünk olyanokat, akikről tudjuk, hogy ők bizony megtehetnék.
A különböző élethelyzetben vergődők anyagi helyzetének taglalásába mélyebben már nem bonyolódom bele.
Az irigységről: eszembe jutott még egy osztálytársam, akik 4-en maradtak árvák. Amíg az édesapjuk élt, állandó volt náluk a veszekedés. Átlagos nyírségi család, mire apa a fizetéssel hazaért (útba esett az italbolt), a borítékban nem volt semmi. Halála után a négy lány kapta az árvaellátást, ingyenesen a napközis és a kollégiumi ellátást, de az osztálytársamat és húgát úgy vették fel pl. – a 10-szeres túljelentkezés ellenére – az óvónőképzőbe, hogy készülniük sem kellett, egyedül nevelem, 4 árva, stb. hivatkozással. Egyik sem lett óvónő. A lányokból csak egy végezte el a szakközépiskolát, de már terhesen érettségizett, a többiek mind megszöktek a kollégiumból, valahol 2. és 3. osztály környékén. Az osztályunk nagy részének édesapja továbbra is üres borítékkal ért haza fizetéskor, az életünk semmivel sem volt könnyebb, sőt, nem kaptunk külön figyelmet, segélyt, fizetnünk kellett azért, amiért nekik nem. Gyerekek voltunk, lehet, hogy volt bennünk némi irigység.
Aki megbánt, lehet, hogy hasonló tapasztalatokat őriz. Tudjuk, hogy nincs mindig igazunk, a reakciót eltúlzod, a megértés oda-vissza működik. Szerintem.
