Tisztelt Fórumozók!
Sagit tanácsára visszaolvasgattam - ugyan nem teljesen, mert az iszonyú mennyiségű anyag - az előző anyagokba, és nézzétek el nekem, de megdöbbentő a gyerekek körüli helyzet.
Én ezzel, mint nagyszülő szembesülök először, felfogásom modern, én magam is csak 45 éves vagyok. Felneveltünk 3 fiút, és azt látom - tehetetlenül kell állnom és szemlélnem, ahogy szétesik az élete a legkisebbnek 20 évesen.
Olvastam apukáról, aki a kórházba nem mehetett be a fiához műtét után, mert új apuka nem engedte, majd anyuka is meggondolta magát.
Kérdezem: anyuka - ha a fia egyszer hasonló helyzetbe kerülne felnőttként, mivel vigasztalná? Mit mondana neki? A kapcsoltok megromlása valóban ennyire bosszúállóvá, megkeseredetté teszi az embereket, legyen az apa, vagy anya? Ha az a kisfiú megkérdezte: Anyu, mondd csak - apu miért nem látogatott meg? - Vajon erre mi lehetett az őszinte, anyai válasz?
Nézzétek el nekem, lehet régimódian élünk, de nem szembesültem eddig ezzel a problémával, és lehet, én túl csöpögősnek hangzok, de belegondol valaki a másik helyzetébe...?
Amikor a fiam küzd a korának megfelelő vonzásokkal, és azzal a felelősségérzettel, amit beleneveltünk, amivel 17 és fél évesen (nem rábeszélésre, mert utólag tudtuk meg, hogy aláírta az apasági nyilatkozatot) nem sok fiúnak és lánynak kell szembenéznie, amikor azt látom, hogy miután visszavitte a család "kis hercegnőjét", és az asztalra borulva csak azt hajtogatja: anya...olyan rossz volt otthagyni sírva...
Mit fog akkor mondani az az anya, aki most megakadályozza a rajta múló "soron kívüli" 5-10 perces kapcsolattartást?
Mert én nem tudtam mit mondjak neki, megállt az anyai bölcsesség!
Most csak az apákról beszélek, mert lássuk be, mai törvényeink szerint, ők azok, akik a szülői perifériára kerülnek túlnyomó többségben a válások, kapcsolatok megromlása után. Ők azok, akiknek minden alkalommal bizonyítani kell, hogy jó apák! Most tekintsünk el attól a körtől, akik brutálisak, iszákosak és egyéb kedvteléseknek inkább hódolnak, mint apai mivoltuknak.
De azokat miért nem engedjük közelebb a gyermekeikhez, akik továbbra is részt kívánnak az életéből, örömeikből, bánataikból?
Könyvet lehetne írni, de pusztán azért nem teszem, mert inkább naplót írok az unokámnak a bennem feszülő érzésekről, és arról amit nap mint nap nem mondhatok el neki.
Legyünk tisztában azzal, hogy egy férfi, szenvedjen bármennyire is, nem fogja kimutatni, de legbelül mardossa a kétely, az élete kész harcállás.
Ismerek sok olyan embert, akik normális kapcsolatot tudtak kialakítani, nemcsak gyermekeikkel, de egymással is, felismerve azt, hogy egyetlen központi személy fontos mindenféle belső csatározással szemben, és az a közös pont az életükben halálukig... a gyermekük.
Valaha mindenáron gyermeket akartak szülni annak a szeretett férfinak, és most mindenáron megakadályozni, hogy kapcsolatot tarthasson vele.
Hogyan kerekedik felül a szerető anyai szív felett a zsarnok?
Filozófusok állítják: szeretet és gyűlölet egy tőről fakadnak. Hogyan lehetne lemetszeni azt a gyűlöletes tövet, hogy csak a szereteté maradjon?
Úgy, hogy mindenki a saját démonait kell, hogy elűzze.
Én javaslom a perifériára szorult apukáknak-anyukáknak, írjanak naplót gyermeküknek – mindenféle indulattól menteset, olyat, ami róluk szól… egy-egy el nem mondott esti mesét, egy-egy mondókát, egy-egy fiús, vagy lányos történetet, amit esténként odakuporodva az ágyuk mellé mondanánk el, vagy egy sztorit, ami egy vasárnapi családi ebédnél feldobódik, hogy úgy érezzék, együtt vannak.
„Te magad voltál az ÉLET! Nem kérted, de megkaptad és új kezdetet nyitottál. Valóban igaz, hogy egy baba születése egy új világ kezdete. De csak reméltük, hogy szép világé. Hát ebbe kicsit belerondított a sors! De ne szaladjunk előre. Maradjunk kicsit még a szülőszobában. -- Míg anyudat rendezték, én addig néztem, hogyan tesznek téged rendbe (fürdetnek, mérnek, öltöztetnek) a lányok. Ripsz-ropsz készen voltál, és a pihenő szobában kaptalak kézbe Téged. Az életed első fél óráját velem, a karjaimban töltötted. Nem sírtál, nyitott szemekkel néztél rám és figyelted a szavaimat, két apró kezed összekulcsolva hallgattál, és mindent megbeszéltünk, amit kettőnknek meg kellett beszélnünk ahhoz, hogy tisztalappal induljunk a bonyolult kezdet után…” (Napló unokámnak)
Köszönöm… és lehet, nem tartozik ide konkrétan a hsz-em, de lelkileg nagyon megvisel ez az egész, és jól esett ezeket a gondolatokat kizúdítani magamból.