Segítségkérés derilltől

volt. Amig nem töltötte be a 3 évet addig kéthetente volt hétvégén 3 óra ,9-12-ig.Majd amikor betöltötte ,kéthetente szombat 9-töl vasárnap 17-ig.Amikor elhagyta akkor volt 8 hónapos.gyakorlatilag azóta nem tartja vele a kapcsolatot.

Akkor nem volt, hanem van. Amig ugyanis nem helyezik hatályon kivül, addig hatályos, tehát be kell tartani. Ezért ha nem akarsz problémákat magadnak, kéred most a kapcsolattartás korlátozását, felfüggesztését, megszüntetését, tehát a jogszabályi lehetőségek közül valamelyiket. Ha már megjelenik, akkor ugyanis késő, mert mire a gyámhivatal dönt, addig lehet, hogy Te már rég büncselekményt követtél el, ugyanis ha nem adod oda a gyereket a jogerős határozat szerint, az jelenleg büncselekmény. Ezt tehát ugy előzheted meg, ha addig lépsz, amig nem jelentkezik.

Köszönöm a segítséged.Igazad van,lépnem kell.

Szia derill! Hogy vagy? Ne haragudj, hogy sokáig nem jelentkeztem, de eléggé összesűrűsödött a program...
Amennyire rossz volt a betegséged tényéről olvasni, annyira örömteli az előzőt. Tudod, mindig azt mondják, hogy senki nem gyógyulhat meg, aki nem akar. Úgyhogy akarni kell! Ezek szerint akkor kezeléseket már nem kapsz?

Újabb fejlemény van az ügyünkben, márha ezt lehet annak nevezni:
Nem tudom írtam-e már, de fontos, hogy a szülők több mint két éve élnek külön, mindkettejüknek van új, állandó élettársi kapcsolata.

Ennek ellenére az anya bizonyos (egyre gyakoribb) időközönként telefonálgat az apának. Ilyenkor egész estés műsort produkál nekünk (pl.: este 8-tól fél 11-ig). Beszélni azonban nem lehet vele, mert ha olyasmit mondanak neki, amit ő nem szeretne hallani, lecsapja a telefont, majd két perc múlva újra telefonál. Nekem a legtöbbször olyan, mintha ivott volna, de akik ismerik, azt mondják nem valószínű. Ettől függetlenül szó szerint rémisztő a dolog, olyan mintha meghibbant volna: egyik percben "kedves", békülő hangnemet üt meg, majd fenyegetőzik, aztán újra érzelmekrehatóan beszél, majd elkezdi szídni az érintett családját, barátait stb.

Eddig ezt úgy kezeltem, hogy csak azért történik, mert mindentől (kapcsolattól, hosszú időtől...) függetlenül sértett, és még mindig úgy hiszi, a volt férj a beszélgetőtárs. Most azonban minden más megvilágításba került, ugyanis a fent leírtakat már másokkal is eljátsza. Ismerőseinket, rokonainkat, barátainkat is elkezdte hivogatni, kitalált történetekkel okoz más családoknál konfliktusokat, és olyan embereket zaklat, akiknek ilyen mértékben nincs közük az ő/mi életünkhöz.
Komolyan olyan, mintha valami nem stimmelne. Szerinted? Biztos láttál már ilyesmit.

Köszi! :-)

Amit leirsz, az elvileg lehet borderline személyiségzavar. Egy vizsgálat döntené csak el. Ez elég problémás betegség, olvass utána Fekete Mária-Dr. Grád András: Pszichológia és pszichopatológia jogászoknak cimü könyvében. Egy kis izelitő, de ott többet lehet róla olvasni:

A borderline személyiségzavar „Egy olyan átmeneti állapot, ahol a személy a normalitás és a pszichózis határán hol erre, hol arra az oldalra billen. A borderline személyiség összefogottsága, integráltsága, a mentális funkciók kontrollja ugyanis annyira gyenge, hogy enyhe pszichés megterhelés hatására (veszteség, döntési helyzet, alkohol-, drogfogyasztás), vagy akár különösebb ok nélkül is könnyen szétesik (dezintegrálódik). A borderline személyiségnél ilyenkor disszociatív zavarok vagy pszichotikus epizódok jelennek meg. A disszociatív zavarban a tudatos kontroll órákra, napokra megszűnik. A személy elveszti időérzékét, megváltozottnak érzi önmagát ….Ezalatt az egyén kapcsolata megszakad a valósággal, a gondolkodás és az indulatok kontrollja teljesen megszűnik. Önkárosító viselkedéssel járó dühkitörések (tör-zúz, falba veri a fejét, felvágja ereit, megcsonkítja, felgyújtja magát stb.), téveszmék jelenhetnek meg...Érzelmei, hangulata, identitása labilis, az emberekkel való kapcsolata ellentmondásos…egyetlen stabil személyiségjegye a labilitás….szeszélyes ember. Hangulata kiszámíthatatlan. Érzelmei pillanatokon belül, átmenetek nélkül képesek megváltozni (pl. lehangoltsága átcsap dührohamba). Gyakran támadnak rossz hangulatú időszakai, amikor depressziós, szorong, vagy éppen túlzottan feszült, ideges….Depressziós időszakaiban nagyon magányosnak érzi magát, mérhetetlen belső ürességet, bizonytalanságot él át. Többnyire azonban mérges, ingerlékeny, hamar dühbe gurul. A borderline viselkedése indulatvezérelt, kiszámíthatatlan, a következményekkel nem törődik. A gyengén működő indulati kontroll ugyanis az agresszív impulzusokat képtelen megfékezni, így azok akadály nélkül, elemi erővel törhetnek elő. A váratlan dühkitörések mellett gyakori a durva, erőszakos viselkedés. Ezek az ellenséges indulatok vagy a borderline környezetében lévő emberekre (verekedés, fizikai bántalmazás, tettlegesség), vagy önmaga ellen irányulnak (önveszélyes viselkedés)….Kapcsolatai bár nagyon intenzívek, de rendkívül labilisak. A borderline ugyanazt az embert az egyik pillanatban szereti, a másikban már gyűlöli.” Fekete Mária-Dr. Grád András: Pszichológia és pszichopatológia jogászoknak.

Húha! Nagyon köszönöm, hogy ilyen gyorsan tudtál reagálni. Ezek szerint akkor tényleg lehet valami alapja annak, amire gondoltam.
Nos, akkor mit tegyünk. Ezek alapján amit írtál, már a gyereket is kicsit féltem, bár ennek is nyilván van enyhébb és súlyosabb változata is, és persze vannak mellette mások, úgyhogy ha muszáj biztos kordában tudják tartani.
A pszichológiai vizsgálathoz kérjük, hogy erre térjenek ki, vagy más megoldást javasolsz?

Ja, és annak idején, a szétköltözések környékén pszichiátriai kezelésekre is járt, lehet, hogy érdemes lenne a bíróság figyelmét erre felhívni? Vagy bekéretni a papírokat?
Ha ez így van, ahogy mondod (márha bebizonyosodik), végképp megdől minden lehetőség a közös felügyeletre, nála való elhelyezéssel. Akkor ugyanis bármikor gondol egyet, amikor épp "rohama" vanm, és kéri (mert kérheti, ugye?) annak megszűntetését. Kvázi nála marad a gyerek.
Egyébként eddig is tartottunk ettől, de a felajánlott megállapodások között szerepelt ez a verzió is.
Hogyan lehet rávenni egy ilyen vizsgálatra?

Igen, inditványozni kell, hogy a tünetek alapján vizsgálják ezt a kérdést.
Mindenképpen érdemes a biróság figyelmét felhivni, de mint irtam, inditványt kell rá tenni, hogy a biróság ezt vizsgálja, csatolva a betegségre utaló összes tünet leirását, amit Ti is tapasztaltatok rajta (meg azt amit leirtam).

Ha nincs ilyen betegsége, akkor is kérheti és szerintem kérni is fogja. A közös szülői felügyeletet én nem tudom elképzelni valamelyik szülőnél történő elhelyezéssel, ugyanis szerintem ebbe épp azért szokott a szülő beleegyezni, ilyen formán, mert tudja, hogy a közös szülői felügyeletet ugyis meg kell szüntetni, ha kérik, igy a gyermekelhelyezést pedig már előre lezsirozza saját magának. A közös felügyeletet csak ugy tudom elképzelni, hogy mindkét szülőnél történő elhelyezéssel, ez esetben ha eleve ki akarta játszani a másik felet, erőteljesen tiltakozni fog ez ellen a megoldás ellen, hiszen nem nyer vele semmit. Ha nem tiltakozik, akkor nem volt hátsó szándéka.

Nem kell rávenni a vizsgálatra, kérni kell a biróságtól a pszichológiai vizsgálatot azzal, hogy felmerült ennek a gyanuja, és le kell irni, hogy mi minden alapozta meg a gyanut.

Nagyon oda kell figyelni, hogy mibe mentek bele, mert ha elcseszitek, később már többnyire lehetetlen helyrehozni.

A pszichológiai vizsgálatot már elrendelték gyakorlatilag mindenkinél, aki a gyerekkel együtt él. Ezek szerint akkor abban az indítványban, amit korábban írtál (gyerek vizsgálatára vonatkozólag: befolyásolja-e bármelyik szülő...), ki kell térjünk az anya vizsgálatára is?
Nem tűnik ez úgy, mint amikor az anyák rutinból az apa erőszakosságára, iszákosságára hivatkoznak? Az apák gondolom ezzel szoktak jönni: az anya lelkileg instabil, pszichológiai eset stb.

Ha SMS-ek vagy telefon-üzenetek vannak, azok felhasználhatóak? Érdemes egyáltalán?

Nézd Derill,
Szerintem nagy felelősséged van abban, amit leírsz. Itt általában súlyos, válságos élethelyzetbe került emberek kérnek jogi tanácsot tőled. Gasko bizonytalanságot tükröző, álnaiv, álszent beírásaival szinte állandó megerősítést igényel felőled, miközben számomra pl. nem világos a szerepe a történetben. Lehet, hogy épp miatta ment tönkre az apa hazássága, és lehet, hogy ez nem is lényeges. Nekem úgy tűnik azonban, hogy a saját pozíciója megerősítése érdekében avatkozik bele olyan dolgokba, amiket a gyerek szüleinek egymás között kell elintézniük.
Óvatosabb is lehetnél pszichológiai távdiagnózisokkal, főleg, ha valaki ennyire szentírásnak veszi a véleményedet, mint Gasko. Érdekes, hogy az én esetemben egyáltalán nem tartottad problémásnak, hogy a gyerekem apja az általad beidézett személyiségzavarban szenvedő társa hatásának teszi ki a 3 éves kislányunkat. Nálunk teljes körű igazságügyi pszichiátria és pszichológiai vizsgálat történt, éppen az apa kezdeményezésére. Sajnos a régi-új feleséget nem vizsgáltak, igaz akkor éppen nem ő volt az aktuális társ. Személyes tapasztalatom az volt, hogy az igazságügyi szakértők körültekintő vizsgálatot végeznek, szakmai szempontok alapján mérlegelnek, és nem arra hagyatkoznak, hogy ki mit ad elő magáról vagy mivel próbálja a másikat lejáratni. A mi esetünk nem igazán jó példa az általánosításra, és az én helyzetem szerencsés, mert a gyerekem apjától anyagilag és érzelmileg is független vagyok. De az ismeretségi körömben két olyan eset is volt mostanában, ahol kisiskolás korú gyerek elhelyezésének megváltozatását kezdeményezte az apa és új társa az anya pszichológiai alkalmasságának megkérdőjelezésével. Mindkét esetben megvizsgálták az anya mellett az apát és társat is. A vizsgálatok alapján kiderült, hogy éppen ők próbálják a gyereket az ezekben az esetekben anyagilag kiszolgáltatottabb helyzetben lévő anya ellen fordítani. Úgy hogy szerintem, nem árt a ha Gasko a saját motivációján jobban elgondolkozik. Nem mindenkinél jön be ez a más gyerekének az érdekeire való hivatkozás.

Én csak a saját példámat tudom elmondani. A szüleim már majd' 20 éve, hogy elváltak. (Igen elhúzódó, csúnya vége lett a kapcsolatuknak; no, nem minthogyha létezne olyan, hogy szép válás.) A szokásos: harc mindenen, az asztalterítőtől kezdve a hobbikerten át a gyerekekig.

Természetesen egy idő után mindkettőjüknek lett új élettársa, mert ugye, az ember nem arra teremtetett, hogy egyedül búsongva kóboroljon szerteszét a világban, miként Dante az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőben.

Azért egy jóideig az új kapcsolatukban is meg tudták őrizni azt a "jó" tulajdonságukat, hogy hű de nagyon utálják egymást. :) Kisvárosban éltünk, gyakran találkoztak; és pontosan emlékszem, hogy milyen hangos-dühös-kínos találkozások voltak ezek. Nekik hangos-dühös; nekem meg kínos.

Ugye, ehhez az új élettársaknak (házastársaknak) is viszonyulni kellett valahogy, mert az ember általában azért (is) él együtt egy másikkal, hogy megossza a problémáját vele és együtt próbáljanak megoldást találni.

A legérdekesebb az, hogy hogyan viszonyultak a szüleim új házastársai ehhez az áldatlan helyzethez. Hogyan? Úgy, hogy - bár egyébként mindenben támogatták a házastársukat -, a gyűlölködésben nem voltak hajlandók; és soha nem hallottam azt, hogy akár csak egy rossz szót is szóltak volna a házastársuk ex-ére. Érzelmileg is megpróbáltak kimaradni ebből az egészből; legalábbis ami az érzelmi felfokozottságot illeti.

És mi lett az eredmény? Az, hogy - meggyőződésem szerint leginkább a szüleim házastársainak köszönhetően - viszonylag rövid idő alatt normalizálódott a helyzet a szüleim között. És ez már nagyon hosszú idő óta így van.

Ezért én borzasztóan hálás vagyok mind apám feleségének, mind a mostohaapámnak. Pontosan tudom, hogy milyen rossz éveket spóroltak meg nekem éppen akkor, amikor gyerekként nagy szükségem volt arra, hogy - legalább akkor - jó éveim legyenek.

Ezért furcsa nekem az, ha az új élettárs, házastárs teljes mellbedobással veti bele magát az érzelmi viharokba. Nem ez a feladata. A szülőnek a környezete által is elvárt kötelessége az, hogy harcoljon a gyerekéért, hiszen ahogy minden ember meg van győződve arról, hogy csak Kopernikusz butasága az, hogy a Föld nem körülötte, hanem a Nap körül kering; ugyanúgy minden szülő meg van győződve róla, hogy ő és csakis ő jelenti a legjobbat, ő és csakis ő tudja nyújtani a legjobbat a gyereke számára. És ez azon kevés emberi gyarlóság közé tartozik, amely nemhogy bocsánatos; de igazán emberré teszik az embert.

Tehát a szülőnek harcolnia kell a gyerekért, mert ez a természet parancsa; ez az a categoricus imperativus, amely a faj-fennmaradást szolgálja. A vér szava kötelez; a madárnak is gondoskodnia kell a védtelen fiókájáról.

Viszont az új élettárs, házastárs miért érez kényszert arra, hogy beavatkozzon ebbe a harcba? Neki támogatnia kell a férjét, és igaz, hogy esetleg sokmindenben kell harcostársának is lennie, mert az élet kemény; de ha azt hiszi, hogy a szülő-gyermek-exházastárs viszonyban is harcostársának kell lennie: az egy óriási tévút.

Azzal a kockázattal jár, hogy amikor a kicsi gyerek nőni és eszmélni kezd: végleg megutálja. Elég egy rossz szó, egyetlen hiba, és ha ezután a gyerek utálni akarja: gyönyörű ideológiát fog keríteni magának abból, hogy ez a - számára korábban oly' kedves, őt annyira kényeztető - nő miket tett, mondott az édesanyja ellen. És ez olyanfajta ideológia, amely önmagát gerjeszti, és mindig talál alkalmat, időt és helyet, hogy megerősítésre leljen. És nem biztos, hogy egy kapcsolatnak előnyére válik az, ha a házastárs gyerekével hadilábon áll az ember.

Hogy ez most csak egy fikció amit leírtam? Nem, nem az. Erre is tudok több példát a környezetemből; az én esetem inkább számít kivételesnek.

Szerencsés voltam.

Legyen már szerencsés az a gyerek is, kedves Gasko! Megérdemli.

Vzoli!

Ez olyannyira ritka és "tündérmese szagú", de ugyanakkor nagyon követendő és tisztelnivaló élethelyzet, hogy tényleg tisztelheted érte szüleidet és hozzátartozóikat!
Igazad van, az ember gyarló és ha az új élettárs egy olyan helyzetben kerül a párja mellé, amiben gyereken való vitatkozás, pereskedés van, valahogy erkölcsi kötelességének érzi, hogy ebben az ügyben is maximálisan állást foglaljon.
Pedig igazad van - és az életed is bizonyította -, ebből ki kellene maradni.
A dolog nem jogi kérdés de - lévén családjog -, határozottan elgondolkodtató!:)

Kedves Derill!
Tanácsodat kérném az alábbi ügyben:
Férjemmel 23 éve élünk házasságban. 2003. júniusában - mivel korkedvezményes nyugdíjas lett, külön bankszámlát nyitott kizárólag a saját nevére, amire kb. 1 éve a fizetésének egy részét és utaltatja. Ehhez a számlához természetesen nekem hozzáférésem nincsen.
Közös bankszámlánkra az én fizetésem kerül, övének csak egy része vándorol ide.
Külön vagyonjogi szerződés nincsen közöttünk.
(elvi)Kérdésem a következő:
Esetleges válás esetén mi a helyzet ezzekkel a külön számlára utalt pénzekkel?

Válaszodat előre is megköszönve üdvözöllek és jó egészséget kívánok Neked.

Hát sziasztok! Eléggé felemás érzésekkel olvastam a hozzászólásokat, mert nem tagadom, van ami rosszul esik.

Először is moamoa! Rendben van, hogy nem kedvelsz, mert bizonyos kérdésekben én más állásponton voltam, mint Te. Ez azonban nem hiszem, hogy odavezethet, hogy megkérdőjelezd a kérdéseim célját:
„Gasko bizonytalanságot tükröző, álnaiv, álszent beírásaival szinte állandó megerősítést igényel felőled, miközben számomra pl. nem világos a szerepe a történetben. Lehet, hogy épp miatta ment tönkre az apa hazássága, és lehet, hogy ez nem is lényeges. Nekem úgy tűnik azonban, hogy a saját pozíciója megerősítése érdekében avatkozik bele olyan dolgokba, amiket a gyerek szüleinek egymás között kell elintézniük. ”
Igen, bizonytalan vagyok, és megerősítést várok, hiszen megoldást szeretnék találni egy áldatlan helyzetre. Nem hiszem, hogy ez számonkérhető rajtam. A szerepem a történetben? Ha a korábbi beírásokat elolvastad, láthattad: egy olyan embernek vagyok az élettársa, aki éppen válni szeretne, de úgy, hogy ez nem jár együtt azzal, hogy csak minden 2. hétvégén láthatja a gyerekét. Az pedig, hogy nekem milyen viszonyom van a gyerekkel igazából nem mérvadó ebben a kérdésben (bár nagyon szeretem), hiszen bármennyire is fáj (neked, nekem vagy bárkinek) tisztában vagyok vele, hogy nem az enyém.
Így tehát a motivációm sem lehet az, hogy bárkitől is elszakítsam vagy (ezt az anyák nagyon szeretik hangoztatni) elvegyem!
Valóban, a szülőknek kellene megegyezniük és hidd el, én is ennek örülnék a legjobban. De mivel ez sajnos több év alatt nem jött létre, és még csak nem is közeledtek az álláspontok, úgy gondoltam, megpróbálok utánnajárni én is.
Attól hogy én itt veletek beszélgetek, miért erősödik az én pozícióm? Ettől semmi nem változik, maximum annyi, hogy nem hülyeségeket beszélek otthon, nem olyan tanácsokat adok, amik félrevezetőek lehetnek. Amióta ebben a helyzetben vagyok én mindvégig azt hajtogattam: próbáld megérteni/meg kell beszélni stb. Több éven át. Aztán amikor már úgy éreztem, ennek nincs értelme, akkor írtam ide, de hidd el sokat gondolkoztam rajta!
És ha már itt tartunk, akkor érdekelne a saját motivációm is, amiről írtál. Mert az én nézőpontomból nincs benne kivetnivaló, de ha Te tudsz konkrétumot, ami szerinted az, kérlek oszd meg velem/velünk is, hogy végiggondolhassam! Mégegyszer mondom: Csak annyit szeretnék, hogy mindenki nyugalomban éljen azzal, akit választott úgy, hogy ennek a kisgyerek se lássa a kárát, se a szülei.
Ja, és mégvalami! A pszichológiai vizsgálatot nem én vagy mi kértük (különben ha jól tudom, nem is kérhettük volna amíg nincs ideiglenes vagy végleges gyerekelhelyezés), hanem a bíró. Így tehát nem csak a szülőket vizsgálják majd, hanem mindenki mást, így engem is. Úgyhogy senki nincs itt üldözve! Egyszerűen csak bizonyos dolgok engem is megrémítettek, ezért kérdeztem derillt ezügyben.

vzoli!
Lehet, sőt valószínű, hogy igazad van, hiszen az élet valóban Téged ill. nevelőszüleidet igazolta.
Nem szeretnék én itt bizonygatni semmit, de az biztos, hogy én is minden erőmmel azon vagyok, hogy a gyerek életét amikor velünk van ezekben a kérdésekben megkönnyítsem. Korábban is írtam: beszélgetek vele az anyukájáról, megdícsérem a holmikat amiket tőlük kap, de voltak olyan kérdések is, amiket én oldottam fel benne, mert nem tudta kezelni.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy én mennyire zseniális vagyok, csupán csak azt, hogy bennem is megvan a jókapcsolatra való törekvés.
Az, hogy én itt mit írok, milyen tanácsot kapok, nem tartozik a gyerekre, és nem is kell hogy hatással legyen rá. Ezt nem tudom miért feltételezed/itek?!
Hogy én otthon hogy viselkedem, és hogyan viszonyulok ezekhez a kérdésekhez attól teljesen független ez a fórum. Úgy értem, hogy ezektől a beszélgetésektől függetlenül pocskondiázhatnám az anyukát, ha akarnám. De nem akarom, és a fórum hatására sem fogom, hiszen ez a dolog nem erről szól.

„minden szülő meg van győződve róla, hogy ő és csakis ő jelenti a legjobbat, ő és csakis ő tudja nyújtani a legjobbat a gyereke számára. És ez azon kevés emberi gyarlóság közé tartozik, amely nemhogy bocsánatos; de igazán emberré teszik az embert.”
Ebben viszont nem igazán értünk egyet, vagy legalábbis nálunk nem ez a helyzet. Apuka nem azért küzd, mert ő szebb, jobb, okosabb és jobb a gyereknek, henem mert ő az apja, és mint ilyen az egyik szülője. Nem hajlandó belemenni abba, hogy csak azért mert férfi, kevesebbet lássa a gyerekét. Ez hol van előírva? Van erre erkölcsi vagy jogszabályi törvény? Szerintem nincs!

A gyerek pedig nem buta. Nagyon is tisztán látja a helyzetet, tudja mikor, kinél miről és kiről beszélhet. Ha sikerül őszinteségre nevelni, ha sikerül vele megértetni, hogy merhet bátran kérdéseket feltenni bármivel kapcsolatban, akkor nem gyárt magának ideológiát. Ha csak nem súgnak a fülébe valamit. Nem tudom, nehéz dolog ez nagyon, de tényleg kiváncsi lennék, hogy ki tudná a társát lelki problémákon anélkül átsegíteni, hogy nem avatkozik bele a dolgaiba. Te meg tudnád állni? Itt nem egyszerűen csak arról van szó, hogy a szülők ugranak egymásra! Alapvető dolgokban nem tudnak egyeszségre jutni, nem hogy a gyerek-kérdésben!
Lehet, hogy meg kéne próbálnom amennyire csak lehet kimaradni ebből, és látod ahogy moamoának is írtam, az ösztöneim is ebbe az irányba vittek kezdetben. Sokáig uralkodtam magamon és próbáltam a környezetemet is csitítgatni, mígnem úgy éreztem: értelmetlen ez az állapot, nem visz eredményre. Most úgy látom, valamit tennem kell nekem is annak érdekében, hogy a helyzet normalizálódjon. Én is úgy látom, ahogy balazs01 is írta: az ember nem tudja a párját egyedül hagyni ezekben a kérdésekben.
De mindent összevetve, köszönöm hogy írtál, és kérlek válaszolj, mert érdekel hogy mit gondolsz!

balazs01! Ahogyan írtam, bizonyos szempontból belátom: igazatok van, ki kéne maradni. De hogyan lehet? És vajon érdemes-e? vzoli pl nem írta, hogy őt ki nevelte, hogy mikor hogyan alakult a láthatás stb. Persze, az lenne a jó ha a szülők úgy válnának, hogy a gyerek ebből ne érezzen semmit. És természetesen mindkét fél úgy érzi, ez nem rajta múlik. Ha én úgy látom, hogy apuka miatt van feszültség, vagy ő tesz olyasmit, amit nem kéne, neki is megmondom. Mindegy már így is kész regény amit írtam, a lényeg, hogy elgondolkodtató amit írtatok, de ettől függetlenül tanácstalan vagyok a kérdésben. Az ember sajnos soha nem tudhatja biztosan előre, hogy jól teszi-e amit tesz... Köszönöm

Gasko!

Félre ne érts már engem! Én nem ítéltelek el, írásaidból kítűnik, hogy nem akarsz rosszat senkinek sem! Sőt, nekem inkább az jön le, hogy szeretnéd már véglegesen rendezni ezt a viszonyt, tul.képpen tök mindegy hogyan, csak legyen már vége! Meg is értelek!
Főleg, ha ez már évek óta megy.
Én általában írtam arról, hogy valahogy úgy kellene, ahogy vzoliéknál volt, anno 20 éve.
De azt elismertem, hogy ez olyan nehéz dolog, hogy talán nagyon sokaknak megoldhatatlan.
Derill nagyon jól megszokta látni a sorok között megbújó személyiségeket.
Ezért tisztelem és becsülöm. Aki itt van a fórumon, valamiben tanácsra szorul.
Ezt általában meg is kapja, kérdés, kit hogyan érint meg.
Nekem nagyon tetszik, hogy nem támadsz még azért sem, ha valaivel nem értesz egyet. Ez így van jól!
Nekem is adott már olyan tanácsot derill, amit nem fogadtam meg, meg is bántam rendesen, mert hónapokkal visszavetette az ügyemet.
Mégegyszer: ha már ilyen helyzetben élsz, nem maradhatsz ki teljesen, ezért írtam vzolinak, hogy "tündérmese" a történet.
De akkor is így kellene.
Én szorítok Neked/Nektek, hogy a maximumot megkapjátok amit szeretnétek a gyerekkel kapcsolatban, de nem mindegy milyen áron! Nehogy erre meg a kettőtök kapcsolata menjen rá!
Ti nem szeretnétek közös gyeremeket? ( Bocsi, ha ez nagyon személyes!!)

Nagyon aranyos vagy, köszönöm amit írtál! Jó, hogy ilyen tömören és röviden meg tudtad fogalmazni amit én általában kisregényben teszek itt a fórumon... ezért mindenkitől elnézést! Szóval pontosan erről van szó: legyen már vége valahogy, lehetőleg minél kevesebb fájdalommal, sérüléssel mindenkinek.
És igen, abban is egyetértünk, úgy kéne, mint a "tündérmesékben", bár akkor senki nem is akarna elválni...
De igen, lassan a közös gyereknek is itt lenne az ideje, de jó lenne előtte mindent tisztába tenni magunk körül, hogy akkor már csak magunkkal törődhessünk :-) És hát persze amíg ilyen a helyzet, azt sem tudhatjuk igazából, hogy a mostani gyerek hogy fogadna egy féltestvért, hogy a másik oldalon hogy reagálnának a dologra, bár igazából ezzel talán már nem kéne törődni, nem? Persze csak a jelenlegi kisgyerek miatt fontos ez mégis. Szóval ez még egy kicsit odébb van azt hiszem :-)

Sziasztok!

Nagyon rég jártam erre. (szerencsére). Mi neveljük heti váltásban a gyerkőcöt, és próbálunk megegyezni.
Mindenekelőtt: Derill, mielőbbi teljes gyógyulást!

Kérdésem is lenne: jelenleg is heti váltás van, szóbeli megállapodás alapján. Kértük az édesanyát, hogy a gyermek iratait (tb kártya, diákigazolvány, lakcímkártya és útlevél) minden alkalommal adja át. Ezt nemes egyszerűséggel megtagadja, azzal az indokkal, hogy mi szükségünk nekünk arra. Én azt nem értem ő mit csinál a tb-kártyával, ha a gyerek nálunk van és beteg?
Hogy tudnánk mégis megkaptni tőle az iratokat? Hiszen csak arra az időre kell, míg nálunk van a kisfiú. Én azt gondoltam az iratok a gyerekhez tartoznak, nem a szülőkhöz.

A perünk már megy, de az anya ügyvédje felhívott minket, hogy hajlandóak megegyezni, ha nálunk van elhelyezve k.sz.f-tel a gyerek. Sajnos ez elég ördögi kör maradt :(

Más: szerintem nagyon nehéz kívül maradni egy ilyen helyzetben, hiszen veled is él a gyermek és ha a másik fél nem tartja be a megállapodásokat akkor bizony az élettársak is megsínylik. A közös jövőről (gyerek?!) nem is beszélve...

Mindenkinek mielőbbi békés megoldást.

vzoli:

szép történet, de csak akor működik ha mindkét fél talált magának új társat.

Amíg valamelyik egyedül van addig az többnyire ott tesz keresztbe a már révbe értnek ahol tud.

Nálunk a feleségem exe pont ilyen, már nagyon várom ,hogy találjon magához illő nőt.

Derill:

Először is jobbulást kívánok, ilyen pozitív hozzáállással nem sokára túl leszel a betegségen.

Véleményt kérnék tőled és nem csak jogit.

Röviden a helyzetünk:

A feleségemnek van korábbi kapcsolatából egy lassan 8 éves lánya.
Nagyon jól megvagyunk immár négyesben mióta megszületett a közös gyerek.
A láthatás két hetente péntek este vasárnap este + plusz szünidőkben amikor akarják. (nagymama és ex együtt él kettesben)
Egymástól 80km-re lakunk.

Ugyanakkor az ex kedvenc hobbija a lányát hülyeségekkel traktálni, lényegében ellenünk -beleértve a 4 hetes húgát - nevelni.
Nem fognak szeretni, anyádnak el apad a teje (!?)
Meg amit nem tudunk.
ráadásul a saját lányát is elbizonytalanítja.
Szegény minden amit tesz rossz ( Megy táncversenyre - nem tud táncolni, megy matekversenyre- hülye a matekhoz, egyébként meg kövér ,ügyetlen stb)

Hogy lehet ezt kezelni?

Ide kapcsolódik, hogy ez ex most áll bíróság elé lopás miatt. (kb 20eFt érték, tehát nem zárják be, de munkahelyről repült)
Hogy alakul ilyenkor a gyerektartás?
Eddig fizetett havi 11 ezer forintot (20%), szóbeli megállapodás szerint.
De most már nem fizet két hónapja - érthető okból. Nem egy nagy pénz , de eddig ebből finanszíroztuk a gyerek extra kiadásait.
A feleségem meg gyeden van, tehát nem vet minket fel a pénz. Meg ha továbbra is igy "neveli" a gyerekét akkor kell a pénz pszichológusra.

Mit tegyünk?

Szia zsejkee! Én viszonylag új vagyok, mármint olyan értelemben, hogy a Te történetedet nem olvastam, nem is láttam sehol. De abból amit most írtál, úgy gondolom, hogy hasonló helyzetünk van: apa előző házasságából származó gyereken megy a harc. Jól látom? A közös szülői felügyelet nektek miért nem jó? Jól értem, hogy nálatok való elhelyezésről szól az ajánlat?

Szia speedy! Nálunk még ez is furcsa, hiszen mindkét félnek állandó új partnere van, mégsem sikerül a helyén kezelni a dolgokat. Néha ez már komolyan rémisztő. De igazad van, az ember azt gondolná, hogy ha mindenkinek van valakije, akkor miért foglalkozna a másikkal. Én is ezt gondoltam, de sajna nem jött be... De nem akartalak elkeseríteni, lehet hogy a miénk csak egyéni eset :-)

szia!

Nekünk megfelel a közös sz.f., ezt is szeretnénk lassan két éve elérni, de úgy, hogy a gyerek nálunk legyen elhelyezve, ne az édesanyjánál. A k.sz.f. megszüntetése ugyanis nem túl bonyolult dolog és akkor futhatunk neki a pernek úgy, hogy az anyánál van már elhelyezve a gyerek....
Sajna azt is megkaptuk, hogy ne ugráljunk, mert úgyis neki ítélik a gyereket. (jó viszony :()

Szóbeli megállapodás alapján a kapcsolattartás - kisebb zökkenőkkel - úgy alakul, hogy egyik hetet édesanyjánál tölti, másikat nálunk.

Néha nem ártana a "mostohák" közötti eszmecsere :))) talán az lendítene a dolgokon...

Az esetetek nem egyedi, nálunk az édesanya 4 hónapos terhes a párjától. Ez elvileg boldog párkapcsolatra kellene utaljon.
Hja, női lelekek (beleértve magunkat is :))

zsejkee! a, vagy úgy... Én úgy értettem, hogy ezt ajánlották, vagyis: közös felügyelet nálatok való elhelyezéssel. Éppen ezért nem értettem amit mondtál, mert nálunk is így áll a dolog, azzal a különbséggel, hogy mi már azt is felajánlottuk (persze ugyanazoktól tartva, mint Ti), hogy legyen nála elhelyezve. De ez sem volt jó, sajnos, pedig ennél jobb verziót már nem tudok, mondom, ezzel már voltak félelmeink.

A "gyereket úgyis neki ítélik" és a "gyerekenek az anyjánál a helye" stb.t persze mi is megkaptuk, de valamivel korábban írtam, hogy a legjobban az bánt, amikor a "miért csinálod ezt a gyerekkel" verzió jön.

Nem tudom, mire vagy kinek jó ez...

Mióta megy a pereskedés?

speedy! sajnos nincs jó ötletem, és mint ahogy már többször megkaptam itt a fórumon, nincs se pszichológiai, se jogi végzettségem, így egy kicsit félve mernék okoskodni, és nem is biztos hogy jó felé vinnélek :-(

:))) azt már régen aláírtuk volna :)))

Mi először 2003. novemberében vetettük papírra az egyezség szövegét, aztán ez elhalt... Majd 2005. áprilisában kaptunk egy levelet, hogy uccu neki találkozunk a bíróságon.

Más: sokat gondolkodom rajta, hogy ez a gépezet akkor is ilyen lassú, amikor komoly gondok vannak??? Mert szerintem felháborító, hogy egy gyerekelhelyzésben a békéltető utáni második tárgyalásig fél év telik el! Ha így megy tovább felnő a gyerek mire döntés lesz...

Speedy!

Ez (2005.11.16. 13:14:59) abszolút így van; és pont azt írtad le, amit kifelejtettem az előző hsz-omból. A szüleimnek az volt a szerencséjük - pontosabban dehogy nekik: nekem -, hogy a válás után viszonylag rövid időn belül párt - és ezzel együtt megfelelő érzelmi hátteret - találtak; és majdnem egyszerre. És ráadásul a társaik okos, intelligens emberek (nemcsak szellemi, de érzelmi téren is), akik - anélkül, hogy összebeszéltek volna - rájöttek arra, hogy egy mediátori szerepben a saját házastársaik számára is többet használnak, mintha folyamatosan a nyílvesszőfaragásban és az íjak feszítésében segédkeznének.

Persze, nyilván az is kellett, hogy - a kezdeti "vérbeborult aggyal egymásnakesés"-állapottól eltekintve - azért a szüleim is értelmes, felelősséggel gondolkodni tudó emberek.

Az biztos, hogy a kedélyek tartósan csak ott csillapodhatnak, ahol mindkét (három, négy) oldalon törekvés, erőfeszítés van etekintetben. Véleményem szerint az abszolút igaz, hogy ha az egyik fél még egyedül van, nem talált társat: néha az irigység - vagy valamiféle fájdalmas hiányérzet - táplálta düh lángja nagyobb szikrákat hajlamos vetni sebzett - vagy sebzettnek vélt - lelkében.

De az se visz előbbre, ha az új élettárs úgy gondolja, hogy neki Sancho Panzának kell lenni az ő Don Quijotéje mellett. Pontosabban: a fegyvert viheti, de ne harcoljon már vele! És ha lehet: igyekezzen lebeszélni urát a szélmalmokról.

Kedves Gasko!

Ne haragudj, hogy ezt írom, de amikor egy hónappal ezelőtt olvastam első hozzászólásaid: azok még abba a kategóriába tartoztak, amelyek egyáltalán nem keltettek nyomasztó érzéseket bennem. Természetes kíváncsiság, érdeklődés, egy megoldásra váró probléma, az élettársnak segíteni akarás. Ez mind rendjén van. Aztán volt több olyan hozzászólásod, melyek már arra engedtek következtetni, hogy fegyvereket szeretnél az élettársad kezébe pakolni. Pl.: „Ha SMS-ek vagy telefon-üzenetek vannak, azok felhasználhatóak? Érdemes egyáltalán?” (2005.11.15. 12:11:35)

Persze, mindig lehet azt mondani, hogy ezek csak önvédelmi célokat szolgálnak. De egy biztos: a háborút nem teszik rövidebbé.

A válás meg egy olyan háború, amelynek igazából csak egyetlen áldozata van; csak egyetlen ember vérzik el benne: a gyerek. A volt házastársaknak - közben vagy utólag - a harc lehet kellemetlen dolog, bosszúság; de akár szórakoztató élmény is, mert az emberi természetben azért benne van, hogy élvezetből szeret odasózni a bikacsökkel. Mert olyan jó dolog kitolni azzal, akinél úgy érezzük, hogy megbántott minket.

A gyerek nem fogja fel ezt ilyen komplexen. Neki a harc: trauma; egy korábbi kiegyensúlyozott világ összeomlása. Érzékenyebb, sebezhetőbb gyermek fölfoghatja úgy is, hogy a gyermekkora vége. Ha pszichológiai vizsgálatokra kell járnia: feltételezheti, hogy valami hiba van benne, valami baj van vele; hogy ő lehet az oka mindennek.

Én itt most nem pszichológust akarok játszani, hanem elmesélni azt, hogy - bár így utólag annyira nem viselt meg; talán akkor sem - mi minden játszódott le a csöppnyi kis fejemben kisgyerekként. Mert érdekes, hogy - bár számomra ez már csak történelem, mégis - ezek az érzelmek-benyomások beleégnek az ember lelkébe.

És szerintem mindenki így van ezzel, akinek elváltak már a szülei; különösen, ha az olyan hosszú, "csúnya" válás volt, mint a szüleimnél. És ha későbbi élete folyamán ő kerül hasonló sajnálatos szituációba: a sajnálatosságon túl abban a szerencsés helyzetben van, hogy a gyerek szemszögéből tudja szemlélni a dolgokat. Mert ez a helyes szemszög. És ha empátia és józan belátás szorult belé: ebből a szemszögből talán jobban el tudja dönteni, hogy mi az, ami igazán jó a gyereknek, ami igazán az ő érdekét szolgálja.

Gasko! Azzal kapcsolatban amit korábban említettél („A gyerek ... nagyon is tisztán látja a helyzetet. Ha sikerül őszinteségre nevelni, ha sikerül vele megértetni, hogy merhet bátran kérdéseket feltenni bármivel kapcsolatban, akkor nem gyárt magának ideológiát.”) (2005.11.16. 11:21:12),... ez nem hiszem, hogy így van. Bár, amit korábban írtam, ott sem az ideológia-gyártáson volt a hangsúly. Egy gyereket nem mini-felnőttként kell felfogni, hanem egy érzékeny mérőműszerként, amely - pontosabban aki - néha furcsa módon reagál a környezete behatásaira. Te most ebből a kisgyerekből indulsz ki, a jelenlegi állapotából; de lesz ő még kiskamasz és nagykamasz is.

Aztán ha - ne adj Isten - ez a hercehurca áthúzódik arra az időszakra is: az egyébként is jelentősen megnehezült érzelmi élete végleg a feje tetejére áll. És akkor csak a Jóisten a megmondhatója, hogy éppen kit fog hibáztatni; akár egész életén keresztül. Mert ez egy olyan időszak az ember életében, hogy az itt szerzett benyomások beleégnek az ember lelkébe. Különösen a negatív élmények.

Mint mondtam: a gyerek egy érzékeny mérőműszer. Az érzelmi hullámokon keresztül minden információ eljut hozzá. Lehet, hogy ez arra nem elég, hogy világos képe legyen a helyzetről, mert félreértelmezi ezeket; de arra biztosan elég, hogy teljesen összezavarodjon és rosszul érezze magát gyerekként. Akkor, amikor egyébként az egész életének arról kellene szólni, hogy jól érzi magát.

Mert lehet, hogy a szülők nem előtte veszekednek; lehet, hogy az új élettárs nem a gyerek füle hallatára mondja "jó tanácsait" a kedvesének, nem a gyerek láttára pakolja a kezébe a fegyvereket a harchoz; de egy biztos: a gyerek végig érezni fogja a nem enyhülő feszültséget, és ez nem az ő javát szolgálja.

Egy kedveskedéssel elkendőzött, háttérbe szorított harc a gyerek szempontjából semmivel sem jobb mint a mindennapi UFO-invázió: a csészealjak repkedése a konyhában.

Értelmes ember, értelmes szülő, értelmes új élettárs pontosan tudja azt, hogy mi szolgálja a gyermek igazi érdekét, amikor mérlegelnie kell.

Ha komplexen és valóban nyitott szemmel akar látni: Szabó Lőrincként leereszkedik az ő kis Lócijához, és az ő szemszögéből próbálja meg látni a világot.